|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Dunántúli Harangszó
- Archívum
- 2004
- 12
- Az istentisztelet megújulásának nagy korszakai VII.
Egyháztörténet
Hozzászólás a cikkhez
Az istentisztelet megújulásának nagy korszakai VII.
Még mindig csak remélni lehet?
Amikor egyházunk Ének- és Liturgiaügyi Bizottsága az új Agenda tervezetének munkálataihoz fogott, nem előzmények nélkül tette. A bizottság idősebb tagjai még ismerték az 1936-os liturgiát saját istentiszteleti szolgálatukból. Az 1963-as és az 1985-ös Agenda pedig szinte valamennyiünk számára istentiszteleti életünk medrét jelentette és jelenti. Mindenki előtt világos volt, hogy ezeket az előzményeket nem csupán tudomásul kell venni, hanem megbecsülő tisztelettel kell tekintettel lenni rájuk. Sőt, a tiszteletnél is többel: hálás szeretettel. Nem lehet kívülről tekinteni rájuk, mint muzeális érdekességű dokumentumokra, hiszen hatvan éven át velük szentelte meg egyházunk vasárnapjait, és próbálta velük, bennük kifejezni hitét is.
Közülük is megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel nézünk az 1985-ös Agendára, amelyben az előzőkhöz képest észlelhető módon gazdagodott egyházunk istentiszteleti rendje. Közös volt az a véleményünk, hogy ha ezt a rendet a húsz év során, most már minden külső akadályoztatás nélkül, a szerkesztő szándéka és az útmutatások szerint gyakoroltuk volna, nemcsak a bizottság, hanem gyülekezeteink is sok gyötrődéstől menekültek volna meg, és sokkal több megértéssel és örömmel fogadta volna egyházunk az új tervezetet.
De gyülekezeteink zöme, a lelkészekkel együtt, tulajdonképpen leragadt az 1936-os rendnél, és igazában nem érzékelte sem az 1963-as, sem az 1985-ös „váltás” hallatlan gazdagodásra felszabadító jelentőségét. Csak az Úristen a megmondhatója, hogy mi, lelkészek milyen szerepet játszottunk ebben a különös tradícionalizmusunkban. Pedig a lehetőségeink gazdagodtak: képzettebb kántorok ültek az orgonapadon, énekeskönyvünkből is volt lehetőség új és evangéliumban gazdag éneklésre, nemcsak a kimaradt régiek siratására. Fót jelentőségéről már volt szó. A teológusképzés egyházzenei színvonala a liturgikus énekkincs ismeretével is gazdagodott. Létszámukban és színvonalukban ugyan különböző, de szívvel-lélekkel dolgozó kórusok is akadtak szép számmal. Mégis, mintha ez a számos, önmagában letagadhatatlan gazdagodás nem szülte volna meg az egészet, nem állt össze egységes egésszé az istentisztelet rendje tekintetében. A testes Agenda csodálatos anyaga mintha a mélybe süllyedt volna, a minden vasárnapos rend pedig mintha ettől elválva lebegett volna a nem gyakorolt és így muzeálissá vált istentiszteleti szövegek fölött.
De közben eltelt húsz esztendő. A körülöttünk élő, számarányban vagy nagyságrendben velünk azonos vagy még nálunk is kisebb evangélikus egyházak sorra éltek a liturgikus megújulás-gazdagodás lehetőségével. Az északi nagyokról nem is beszélek, csupán a szlovákokat, lengyeleket, osztrákokat említem.
Az volt a szándékunk, hogy a saját előzményeinkre figyelve, a testvéregyházakra tekintve és az ökumenizmus közös kincsét is felfedezve próbáljunk olyan rendet tervezni, amely kilép saját provincializmusunkból, és próbál liturgikus vonatkozásban is együttlélegezni az evangélikus világegyházzal és az egyetemes kereszténységgel.
Olyan rendet próbáltunk tervezni, amely gyakorlatilag is számol az evangélikus istentisztelet kétfókuszúságával, és ezért liturgikusan is érvényt szerez az úrvacsora jelentőségének, miközben gondosan kiépíti az ún. igeliturgia szerkezetét. Az igehirdetés jelentőségét próbáltuk aláhúzni azzal, hogy a hitvallás nem a lekció (az oltár előtt felolvasandó igék – a szerk.) vagy lekciók után, hanem az igehirdetés után hangzik el. A gyónás helyének a megváltoztatása nem degradálni akarta, hanem önálló súlyát növelni szerette volna. A gyülekezeti aktív részvételt akarták fokozni a „párbeszédek” lelkész és gyülekezet között. A szereztetési igék előtti, Szentlélekért való könyörgés (epiklézis) az úrvacsora ajándék-voltát kívánta hangsúlyozni, nem valamiféle evangélikus átváltoztatás becsempészésére szolgált. A szereztetési igék utáni imádság (anamnézis) pedig a magát értünk áldozatul adó Krisztus érdeme mögé szerette volna sorakoztatni az egész egyházat, hogy azután egy, a szövegében és lelkiségében csodálatos nagy hálaadásba foglalódjék össze.
Ez volt a szándék. Váratlan, meglepő és érthetetlen ellenállásba ütközött ez a tervezet. Meggyőződésem szerint mégsem marad elhibázott kísérlet. Formájában azt a nyugati keresztény tradíciót őrzi, amelyet a reformáció nem dobott el, szövegében pedig tartalmilag hűséges a lutheri reformáció egyetemes hitvallásaihoz és saját hitvallásaihoz, és ezzel Jézus Krisztus Urunkhoz. Nem marad elhibázott kísérlet. Talán egy még merészebb rend felé ad majd késztetést. Az a reménységünk, hogy egyszer felnövünk hozzá.
Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)
Regionális hozzárendelés:
Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség
::Nyomtatható változat::
|
