Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

A Názáreti Jézus, Isten Fia, földi élete és tanítása, kereszthalála és feltámadása teljessé és befejezetté tette Isten kinyilatkoztatását földi világunkban. Az azóta eltelt kétezer esztendő ennek a kinyilatkoztatásnak, Isten igéjének a küzdelmes útja a világtörténelemben. Kezdetben a Szentföldön, majd Kis-Ázsiában és Észak-Afrikában, Európában, végül pedig az újkor idején mind az öt világrészen.

Isten igéjének ezt a történelmi útját két évezreden keresztül két ellentétes irányú folyamat kísérte. Egyfelől a Szentírás hatalmas, végtelenül gazdag és sokszínű igei üzenetének minél rövidebb összefoglalása. Így keletkeztek sorban egymás után az egyház hitvallásai. A legősibb és legrövidebb egyházi hitvallásunk mindössze két szó: „Jézus az Úr!” Az Újszövetség eredeti görög nyelvén: „Kyrios Jesous!” (Vö. Róm 10,9, 1Kor 12,3) Azt is mondhatnánk kissé merészen: ez a Szentírás teljes tartalma két szóban! Ezért a két szóért akkor sok ezer vértanú halt meg börtönökben és a cirkuszok véres porondjain. Mert a „Kyrios” megnevezés egyedül a római császárt illette meg. Megtagadásáért pedig a halál járt. Ez az „ős-hitvallás”, amelyre elsősorban a keresztség szentségével kapcsolatban volt szükség, bővült ki fokozatosan az első gyülekezetekben a két-, majd háromtagú Apostoli Hitvallássá (1Kor 8,6, Ef 4,4-6 stb). Ma is Istennel és egymással összekötő, közös kincsünk a világ minden nyelvén, minden egyházában! De másfelől már a keresztyénség első évszázadaiban megindult egy ezzel ellentétes irányú folyamat is az egyházban: az egyház teológiájának a fokozatos kibontakozása. Kikerülhetetlenül szükség volt a Szentírás teljes igei üzenetének, kinyilatkoztatott igazságainak a minél gazdagabb, minél teljesebb föltárására: a teológia tudományának egyre magasabb szintű kifejtésére. Mégpedig nemcsak az igehirdetés teljessége, hanem a Krisztus-hit és a Szentháromság-hit ellen egyre sokasodó pogány vagy filozófiai támadások miatt is! A teológia szüntelenül a „védőfalat” építette és építi ma is a Szentírás igéje tisztaságának és teljességének a megőrzéséért! Ezért és így alakultak ki a Kr. u. 4-6. században először a Niceai-Konstantinápolyi Hitvallás (381), később pedig az Athanasiusról nevezett Hitvallás (5. vagy 6. század) a Szentháromság titkáról. Ezek a hitvallások kétezer éve az egész világkereszténység együtt vallott, közös kincsei, egységünk alapjai Krisztus-hitünkben! A legmélyebb hitű tudós egyházatyák sem tudták azonban - mint Augustinus vagy mások - megakadályozni teljesen az Isten igéjével szembeszálló idegen, pogány vagy filozófiai tévtanok jelentkezését az ókori egyházban. Ezek a belső teológiai viták, de talán még inkább a két akkori egyházi központ, Konstantinápoly és Róma hatalmi harcai a vezetésért, okozták végül is a szakítást a görög nyelvű Kelet ortodox egyháza és a latin nyelvű, Róma-vezette nyugati egyház között (1054). Míg a Kelet ortodox egyháza a középkorban is megőrizte végső egységét, a Nyugat Róma-vezette középkori egyházéban egyfelől az erős görög filozófiai hatások, másfelől a babonás-kegyetlen boszorkányégetések és véres eretneküldözések súlyos egyházszakadáshoz vezettek. Az újkor kezdetén Nyugat Róma-vezette egyházában elindult útjára a reformáció (a latin szó azt jelenti: re-formálás, visszatérés a kezdetekhez). Nem eretnek-mozgalom volt ez, hanem egy mélyen hívő, Szentírás-kutató tudós, fiatal Ágoston-rendi szerzetes volt az első elindítója Németországban: Luther Márton. Az „evangélikus” egyházi reformáció alapvető hitvallási iratai - az Ágostai Hitvallástól Luther Kis és Nagy Kátéján át a reformációt teológiailag a legrészletesebben indokló Egyezségi Iratig - nem valamiféle „hitújítást” jelentenek, hanem a teljes Szentírás igéjéhez, Krisztus evangéliumához való visszatérést követelik. Az eredmény - mint ismerjük - a „hitújítók”, elsősorban Luther és követőinek kiátkozása volt Trientben, a pápai zsinaton (1545-1563), majd a véres vallásháborúk és üldözések Európában. A krisztusi szeretet élése és hirdetése helyett a vallásháborúk és vallásüldözések is kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy a francia „felvilágosodás” forradalma (1789) és az emberi értelem Isten trónjára emelésének vakmerő kísérlete után Európában hatalmasan előretört a materialista, ember-központú gondolkodás. A tudományok művelése ugyan valóban bámulatos külső (technikai) fejlődést hozott. De Isten, az egyén fölött álló erkölcsi törvény és a szeretet megtagadása a legutolsó száz évben ugyanakkor végzetes romlást hozott magával ebben az ember-központú, „szép új világban”. Két világpusztító, rettenetes világháborút. Két, milliókat gyilkoló, kegyetlen és vallásüldöző diktatúrát. Csodálatos földi világunk kettészakadását a jómódú Északra és az éhező, nyomorúságba taszított Délre. Az emberiség jövőjét pedig ezzel együtt a klíma-változás, a természet pusztulásának végzetes következményei fenyegetik. Ide jutottunk egy ember-központú világban! Mély belső bizonyossággal valljuk, hogy ebben a félelmetes világ-válságban Isten őrző, megbocsátó és újjáteremtő szeretete, Jézus Krisztus az egyedüli reménységünk! A világ egyházainak reményt keltő ökumenikus összefogása. A hit és szeretet küzdelme a Gonosz minden kísértése, támadása ellen: önmagunkban, a családban, a társadalom életében és a népek világában. A teológia tudományának mind a négy ága kell, hogy ezt a célt szolgálja. A Szentírás-tudomány a Biblia könyvei és egyes igehelyei üzenetének feltárásával. Az egyháztörténeti teológia az egyház múltjának igaz, egyéni sérelmeken túl teljes és elfogulatlan feltárásával. A rendszeres-teológia: a dogmatika és az etika a teljes Szentírás összefüggő egésze mai kérdéseinkre adott válaszaival. És a gyakorlati teológia az egyház ige- és szeretet-szolgálatának széles területein. Ez a mi ajándékunk és föladatunk Krisztustól, az egyház Urától, ebben a mi mai, végzetes veszélyek szakadékainak peremén tántorgó világunkban!

(Folytatjuk: A Teremtő és a teremtett világ)

Dr. Nagy Gyula (nyug. evang. püspök, Budapest)

::Nyomtatható változat::