Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

Ismertem néhány pásztort gyerekkoromban. Ráérős, lassú, nyugodt emberek voltak. Emlékszem, egyszer hogy megcsodáltam a pásztor szépen faragott botját, meg azt, ahogy beszél: egyszerű, rövid tőmondatokban fogalmazott. Az akol, a birkák, a kutya, a napsütés, az itatás, terelés minden olyan egyértelmű és természetes volt neki. Jó volt a közelében lenni. Egy idő után az ember - ha nem volt szándéka, akkor is - átvette a nyugalmát.

Ma már a pásztornál gyakoribb a villanypásztor. Ez a pásztori idill meglehetősen távoli tőlünk, mai lelkipásztoroktól. Vegyük példának azt a helyzetet, amelyben most élek. Íme: Nemrég értek véget a karácsonyi ünnepkör szolgálatai. Most indultak újra a konfirmációi és hittanórák. Ezen a héten eddig négy temetési szolgálatra kértek. Közben készülünk már az ökumenikus imahétre. Addig még megbeszélés ott, telefon ide, visszajelzés oda. Minden este lesz valahol alkalom, ahol illik jelen lenni. Ha a mi templomunkban lesznek vendégek, arra is elő kell készülni. Mindeközben izgatottan készülök vasárnapra, mert próbagyülekezet vagyunk az új liturgiát illetően. Most először tartok istentiszteletet az új rend szerint. Imádságot kell írni, lektorokat keresni a gyülekezetből. Nyomaszt a gondolat, hogy van egy idős néni, aki kérte, hogy rendszeresen látogassam meg. Mostanában viszont nem láttam, nem tudom, mi van vele, nem hív. Egy másikkal is rég meg van beszélve, hogy a közeljövőben megyek hozzá, de még nem jutottam el az indulásig sem. El ne felejtsem, szerdán újra indul a csoport, amit ünnepek előtt hagytam abba! E héten presbiteri gyűlés a fíliában. Az új évben folytatni kell a felnőtt konfirmációs csoportot is. A börtön-istentiszteletet délelőttre kell tenni a temetések miatt. Most reggel szólt az egyik kolléga, hogy egy szülő hozzá fordult; válófélben van. A kisgyereke segítségre szorul, de nem akarja pszichológushoz vinni, lelkészt keresne inkább. Nem vállalnám-e el a gyermek kísérését. A továbbképzésre nem írtam meg még a záróvizsga dolgozatomat. Még jó, hogy ebben a hónapban nincs egyházmegyei presbiteri gyűlésről megírandó jegyzőkönyvem. De elmaradok az adminisztrációval, is. Most mentek el tőlem a gyászolók. A postai kézbesítő négy napja értesítőt hagyott a családomnak, nem tudom, mikor jutok el a postára, hogy felvegyem, ami érkezett. E korreferátummal is készülnöm kell. Főhet a fejem: „Hogyan pásztorolható a ma embere?” Ez függ egyrészt attól, hogy hagyja-e magát pásztorolni, másrészt attól, hogy képes-e a pásztor összeterelni a sok szerteszéjjel levő, gyakran elvadultnak tűnő juhot. Klaus Douglass: Az új reformáció című könyvében így ír: „Miként Atlasz, a görög mondavilág óriása tartja hátán az égboltozatot, úgy hordozza hátán a lelkipásztor az egész gyülekezetet. Statisztikai kimutatások szerint átlagosan 72 órát dolgozik egy héten. Elenyésző a száma közülük azoknak, akiknek van heti egy szabadnapja - s ha van, gyakran azt is rossz lelkiismerettel veszi igénybe. Olyannyira igénybe veszi és leterheli az emberekkel fenntartott kapcsolat, hogy az Istennel való kapcsolata emiatt szükségszerűen súlyos károkat szenved. Ez a nyomorúság nem csak a lelkipásztorokat terheli. A lelkipásztor-központúság miatt legtöbbet a gyülekezet szenved.” Csak az a kérdés, hogy egy olyan világban, ahol mindenki fut az anyagi jólét megteremtéséért vagy fenntartásáért, számíthat-e a lelkész valakinek a rendszeres és önkéntes segítő munkájára? Van rá nem egy példa a szolgálatunkban, hála és köszönet érte. Tőlük többet kérni, várni nem is lehet. Látogatni sosem lehet eleget. Olyan ez, mint a házimunka: ha nagyon szorgalmas a háziasszony, akkor is elölről kezdheti az egészet, mire azt hinné, hogy végez. Sok örömmel jár a pásztorolás, de sok időt, energiát vesz igénybe. Ez egy csendes építkezés, aminek az eredménye nem biztos, és nemigen jelenthet kifogást más elvégzendő lelkészi munkákkal szemben. Nem jellemző, hogy azt mondhatná a lelkész, hogy most azért nem vállal valamit, azért nem tud részt venni valamin, mert látogatnia kell. „Sajnos a lelkészünk/eink keveset látogat/nak!” Ezzel a mondattal nem lehet vitatkozni, nem tudok ellene védekezni. Mindig lehet bántani, fájdalmat okozni vele. Lelkifurdalás forrása ez nagyon sok lelkésznek. Engem is bánt, hogy igaz, mégsem tudok igazán hatékonyan tenni valamit, hogy alapvetően másképpen legyen. Embereket folyamatosan kísérni és egy krízis- állapoton át végig pásztorolni csak nagyon korlátozott mértékben tudok. De hadd forduljak megint Klaus Douglass szavaihoz: „Az emberek úgy vélik, hogy lelkipásztorra van szükségük. Amire azonban valóban szükségük van, az egy ember, aki valóban törődik velük, és aki nem csak egy „esetet” lát bennük száz másik közül, hanem akinek folyamatosan és rendszeresen van rájuk ideje. Nem azt mondom tehát, hogy a lelkipásztor ne tekintse magát egész gyülekezete lelkigondozójának, mintha a lelkigondozás nem volna fontos. Ellenkezőleg: a lelkigondozás ügye sokkal fontosabb annál, mintsem hogy csak felületesen végezzük! Ha abból indulunk ki, hogy egy ember legfeljebb húsz-harminc másik embert képes valóban lelkigondozni, akkor a németországi helyzet, amely szerint egy lelkipásztorra átlagosan 2270 ember jut, akit lelkigondoznia kellene, szomorú vicc.” Egy ember legfeljebb 20-30 másik embert képes valóban lelkigondozni. Ezek szerint nem pásztorolható a mai ember azon a módon, ahogyan azt ma elképzeljük. „Végiglátogatni a gyülekezetet” biztosan lehet, de lelkipásztorolni nem. Akkor mi legyen? Gyanítom, hogy egy apró lépés lehetne, a lelkigondozás rangját visszaadni. Ahogy vannak bibliatanulmányozó, igehirdetést megbeszélő, hittanórára felkészítő lelkészi és gyülekezeti csoportok, ugyanúgy kellene lenniük a lelkigondozás terén segítő, eligazító kis közösségeknek. Léteznek és voltak nagyszerűnek tartott igehirdetők, de a lelkigondozás nagy alakjairól alig hallunk. Pedig vannak nagyszerű elődök és kortársak is. Lehet, hogy jobban meg kellene becsülnünk őket, vonzóbbá téve a példájukat. Hogyan tovább, lelkigondozás? Klaus Douglass e kérdéssel kapcsolatban a Szentírást teszi elénk útmutatóul: „Az újszövetségi gyülekezeteket munkacsoportok vezették. Mindenekelőtt öt különböző tisztségről gondolhatjuk, hogy kiemelkedő szerepük volt. Ezekkel egyenként is mindenfelé találkozunk az Újszövetségben, de az Ef 4,11-12 együtt is felsorolja őket: Ő (Jézus) adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére. Figyeljük meg, hogy kinek kell a szolgálatot végeznie: a gyülekezetnek. A pásztoroknak és egyéb vezető tisztségviselőknek az a feladata, hogy a gyülekezetet felkészítse erre a szolgálatra, és azt megszabja. A Bibliában tehát éppen fordítva van, mint a mi egyházi gyakorlatunkban általában: ott a gyülekezet végzi a szolgálatot, amelyet a tisztségviselők szabnak meg, az egyházban a lelkipásztorok végzik a szolgálatot, amelyet a gyülekezet szab meg!” Az első lépéseket azonban bizonyára itt is önmagunkon kellene kezdeni. Hinnünk kellene abban, hogy a Szentlélek munkálkodik. Nemcsak a lelkészben, hanem más igehallgatókban is, ha azok megfelelőképpen fel vannak készítve a rájuk bízott feladatra. Talán voltak korok, amikor - a keresztyén hittel visszaélve - embereket lelki kiskorúságban tartani be nem vallott célja volt egy-egy diktatúrának. Talán olyan is volt, amikor cél volt, hogy ne nőjenek fel az emberek, mert a kiskorút könnyebb manipulálni. Bízzunk abban, hogy a mi korunk nem ilyen. Osszuk meg hát feladatainkat és gondjainkat másokkal, bizakodva abban: akadnak, akiknek örömöt jelent, ha velünk együtt pásztorolhatnak, tiszta forráshoz, dús legelőre terelhetnek igére éhező és szomjazó embereket. A gyülekezet, a lélekben nagykorú testvéri közösség építésének nemcsak az egyházközségi renoválásoknál, építkezéseknél közösen végzett fizikai munka lehet hatékony eszköze. Ilyen összekovácsoló erő lehet a közösen végzett lelkipásztori munka is. Nagy szükség van bojtárokra. Nélkülük nem is lehetünk igazi pásztorokká.

(A Győr-Soproni Egyházmegye lelkészgyűlésén elmondott előadás rövidített változata.)

Jánosa Attila (evang. lelkész, Győr)

Regionális hozzárendelés: Soproni Evangélikus Egyházmegye

::Nyomtatható változat::