Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

Isten a világ Teremtője. Ez nem azt jelenti, hogy a nemlétezőből életre hívta és megalkotta a látható és láthatatlan világmindenséget, s aztán magára hagyta, hogy a belérejtett okokozati összefüggések láncolatán át, mint a felhúzott óra, maga járjon tovább.

Nem, mert Isten Mindenható! Pillanatról pillanatra fenntartja és irányítja a mindenséget. Ha Isten – minden erő és élet örök forrása – „levenné kezét” a világról, és sorsára hagyná azt, széthullana ez a látható világ és a láthatatlan valóság, és megszűn-nék az a titokzatos valami, aminek élet a neve. Ezzel elutasítjuk azt a téves filozófiát, amely szerint Isten csak megalkotta a világot és az ettől kezdve az ok-okozati törvény szerint „magától jár tovább” (Leibniz, Ma-dách). Istennek ezt a világfenntartó és irányító hatalmát, szeretetét teremtettsége iránt nevezi az egyház teológiája „állandó teremtésnek”. Tekintsünk először a mindenség egészére! Isten mindenható, világfenntartó munkáját, annak jeleit megismerhetjük mind a látható-anyagi, mind a láthatatlan szellemi-erkölcsi világban! Mindkettőben változatlan törvények, ezekkel együtt csodálatos rend uralkodik, a legkisebb anyagrészecskék mozgásától a galaxisok végtelenségéig. A csillagok járása, ami Kant számára – az erkölcsi törvénnyel együtt a szívünk mélyén – a két legnagyobb csoda volt, a gének működéséig, a világmindenség kitárult és még rejtett titkai számunkra Isten végtelen hatal-mát, mindenhatóságát hirdetik, aki mindezt megalkotta és fenntartja. De mivel Isten a természeti törvényeknek is Ura, felettük áll, belenyúlhat a világ megszokott rendjébe, és attól eltérően is cselekedhet. Ezért a csoda számunkra Isten „magasabb törvénye”. „A világ tele van csodákkal, és maga a legnagyobb csoda” – mondta Augustinus, az ókor legnagyobb teológusa. A csoda tehát nem az ember műve, hanem Isten előlünk elrejtett, mindenható műve. Ez kettőt jelent: az ember nem tehet „csodákat”, mert az egyedül a Teremtő Isten rendkívüli műve lehet. Elutasítunk minden mágiát, babonás próbálkozásokat az ember részéről! Ugyanakkor elvetjük azt az üres emberi bölcselkedést is, hogy „nincsenek csodák”; mert minden pillanatban a Mindenható Isten legnagyobb csodái között járunk. A Szentírás igéjére épülő Isten-hit, a végtelennek tűnő világmindenség tejút-rendszereinek milliárdjaiig és a mérhetetlen energiákat rejtő mikro-világ ismeretlen mélységeiig, mindenütt Istennek, a Lét örök forrásának a hatalmát és szeretetét látja munkában. A nagy Univerzumtól a magunk személyes, parányi világára fordítva a tekintetün-ket, Isten világfenntartó, csodálatos munkál-kodását abban szemlélhetjük, amit a Szent-írás igéje a gondviselés névvel nevez meg. A gondviselés hite az a személyes, rendíthetetlen belső bizonyosság, hogy Isten szüntelenül rajtam tartja atyai-szerető tekintetét, és irányítja sorsom alakulását. Jézus arra tanítja követőit, hogy az az Isten, aki a mezők liliomait öltözteti, és táplálja az ég madarait, hogyne viselne gondot kiválasztott teremt-ményeiről, az emberről is – még bűnös lázadásában is, várva bűnbánó visszatérésére! Ezért a Krisztus-hívő ember élete az igazán boldog, lelki békességgel megajándékozott élet. A félelem és maró gondok, a haláltól való rettegés nélküli élet ebben a rettegő, céltalan, megromlott világban! Ebből a személyes gondviselés-hitből születik az imádság. Már a Jézustól tanult imádság első szavai is mutatják ezt: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy!” Az Atya megjelölés természetesen nem a földi értel-mében áll Isten igéjében, hanem a család-fenntartó, gondoskodó szeretetet jelenti. Az imádság csodálatos ereje és ajándéka, hogy életünk minden pillanatában közvetlen kap-csolatot teremt azzal, akinek szeretete min-denható hatalommal hordozza életünket. Vannak természetesen időszakok az életünkben, amikor mintha Isten „elrejtené atyai szerető arcát” előlünk („Istenem, mi-ért?”). De ezek az esetek hitünk próbái; ilyenkor kell igazán hittel Krisztus keresztfájára néznünk, hogy Isten szeretetében ne kételkedjünk. Isten mindenható, gondviselő Isten: ez végül azt is jelenti, hogy nemcsak földi életünkről, mindennapi kenyerünkről, szeretteinkről gondoskodik, hanem megváltó szeretetével, szabadító kegyelmével Ő munkálja a hitet és új életet is bennünk. A magunk lelki ereje csak addig ér el, hogy bűneink súlya reánk nehezedik, összetörik a bűnbánatban. De a bűnbocsánatot, a hitben és szeretetben megújuló életet keresztáldozatával, feltámadásával és a Szentlélek kiárasztásával Isten Fia, Jézus Krisztus maga munkálja bennünk! A gondviselés és megváltás így találkoznak egymással az Isten-hívő ember és az egyház életében! Isten gondviselő szeretete mindig a végső cél felé irányul: hogy teremtett világának és benne az én életemnek az útja végül is elérkezhessen majd a rövid földi élet befejezése után Isten örökkévaló országába, ahol Isten lesz „minden mindenekben” (1Kor 15,28).

(Folytatjuk:Isten kétféle kormányzása)

Dr. Nagy Gyula (nyug. evang. püspök, Budapest)

::Nyomtatható változat::