Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Lelki táplálék

Hozzászólás a cikkhez

Háladó istentisztelet a lajoskomáromi szeretetotthon kápolnájában

Egyik kedves, volt egyetemi professzorom, később kollégám, Tolsztoj és Dosztojevszkij ismerője ilyen címmel adta ki esszégyűjteményét: Szemfényvesztések kora.

Olyan korban élünk, amikor rendkívül könnyen manipulálnak minket. Ma már nem ideológiával, mint ahogy négy évtizeden keresztül, amikor hitegettek bennünket, hogy a világnak ezen a táján egy igazságosabb világot építünk. Az az ideológia csak a tudatunkat akarta manipulálni és foglyul ejteni. Ma ennél rejtettebb, rafináltabb erők akarnak behálózni bennünket. Ma nemcsak a tudatunkat, hanem egész lelkünket, lényünket akarja hatalmába keríteni az új Isten: a pénz. Nem tudjuk a szemünket úgy kinyitni, hogy ne tódulnának elénk óriásplakátok, politikai-gazdasági érdekeket hirdetve és hitetve. Nem tudjuk kinyitni úgy a televíziót, hogy ne fájdulna meg a fülünk – és sokszor a fejünk – a hangos, erőszakos reklámok hangzavarától. Ha Illyés Gyula ma írná versét – Egy mondat a zsarnokságról –, akkor ma nem a falanszter, hanem a flaszter „Big Brother”-jéről írna, ami hangosan, orcátlanul, észrevétlenül mindenhová bekukucskál, ami erőből és csípőből minden értéket lesöpör, minden egészet összetör, a gyógyítás helyett bódít és kábít, az emberi kapcsolatok, közösségek építése helyett atomizál és szétszór, s a szemeinket mágikus fondorlatokkal odatapasztja a televízió képernyőjére. A diabolosz, Adyval szólva „disznófejű Nagyúr” álarcosbálja, karneválja ez, s ahol észrevétlenül, gyanútlanul mi is perdülünk e táncra. Valóban a szemfényvesztések korában élünk. A hétköznapok forgatagából, a reklámok hangzavarából, a „légy sikeres, csak add nekem a lelkedet!” szirénhangjának kísértéséből kikerülve gyógyító erővel hassanak ránk a nyári időszakban is a vasárnapok, az Úrnak szentelt napok. Elcsendesedésre hívom most az olvasót. Emlékezzünk az Úr szolgájára, s szórjuk ki a fejünkbe, lelkünkbe tapadt sok-sok salakot, lebbentsük fel a felejtés függönyét, és lássuk meg, hogy mit és hogyan cselekedett az Úr az ő szeretett szolgája által. Máté evangélista Jézus szolgálatáról, gyógyító tevékenységéről tudósít, arról, hogy ezt – a farizeusok nagy megbotránkozására – szombatnapon is cselekszi. A tanítványai kalászt tépnek szombatnapon, ő pedig a zsinagógában meggyógyítja a sorvadt kezű embert. A szombat megtörése istenkáromlás a farizeusoknak, de Jézus tudatosan cselekedett. Nem vagány vagy talán rosszindulatú provokátorként, amint azt első látásra gondolnánk, hanem tudatosan jelentette meg, hogy ahol ő van, ott nagyobb van, mint a templom, ott több van, mint a papok, ott több van, mint a szombat törvénye. Ahol ő van, ott maga az Isten cselekszik, aki a szombatnak is az ura. „Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért”. Vagyis a szombat, az ünnep az emberért van. Jézus csodát tett, tehát jellel cselekedett, de meghagyta tanítványainak, hogy „ne fedjék fel, hogy ő kicsoda”. Mintegy rejtőzve nyilatkozta ki isteni mivoltát, mert úgy gondolta, hogy túl korai azt a farizeusok vagy a nép előtt szóban is megerősíteni. Teológusok ezt nevezik a „messiási titoknak”. De ki is az Úr szolgája? Egyesek szerint Izráel népe, mások szerint a maradék, aki maga Izráel megtestesítője és beteljesítője. Ézsaiásnál az Úr beszél az ő képmásáról, az ő szent Fiáról, mintegy bemutatja őt először Izráel népének, majd az egész emberiségnek. Ahogy mondja, ő a „szolgám”; „akit kiválasztottam”; „akit szeretek”; „akit kedvel a lelkem”. Ő az, „akinek a lelkemet adom”, „aki igaz ítéletet hirdet a népeknek”. Jézus Krisztus az, akire Isten ráteszi az ő Lelkét. Ő az, aki Isten eredendő akaratát az ő igazságának és irgalmának csak látszatra ellentmondó egységét tökéletesen megvalósítja. Ő mindannak a teljes ellentéte, amit a hangos, szemfényvesztő, diabolikus világról mondhatunk. Ő a béke embere, mert „nem szít viszályt”, a csend hercege, mert „nem kiáltoz”, mert, „senki sem hallja hangját az utcákon”. Jézus Krisztus láthatatlan, elrejtett erő ebben a világban. De még az egyházban is rejtett. Az egyház sokszor ma sem látja azt, hogy Isten csodát művel, a legnagyobb csodát: új életet teremt. Sokszor úgy gondolom, ha Jézus ma születne meg, az egyház bizonyára Augustus császár jeruzsálemi konzulátusa körül sürögne, s a betlehemi istállóig nem jutna el. Jézus Krisztus ma is rejtve van, de a „hívő előtt az Úr megfejti önmagát”. Jézus elrejtőzik, s rejtve hajtja végre Isten „igaz ítéletét”. Mert az ítéletet végre kell hajtani, bűn nem maradhat büntetés nélkül. Isten törvényének érvényt szerez az ő szolgája. Ő az, aki a megrepedt nádat nem töri el és a füstölgő mécsest nem oltja ki. Régen a megrepedt nád a halálra ítélt ember jelképe volt: a megrepedt nádszál két végének összehajtása, azaz eltörése a bírói ítélet végrehajtására tett utasítás volt. A füstölgő mécses pedig azt jelképezte, aki nem világít, nem tölti be Isten törvényét. Jézus „igaz ítéletet” hirdet azáltal, hogy a törvény átkát önmaga ellen fordítja. Az ítélet végrehajtatik, de ő lesz annak elszenvedője. Ha ezt megértik a törvényszegők, a bűnösök, a farizeusok, azaz mi magunk, akkor megtapasztaljuk azt, hogy Isten igazsága az ő irgalmában valósul meg. Ilyenkor megtapasztaljuk Isten irántunk mutatott indokolatlan nagy kegyelmét és szeretetét. Ez Isten „igaz ítélete”. Úgy is mondhatjuk: „az igaz ember ítélete”. A gonosz ember helyett. Helyettem és helyetted. Megrepedt nádat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet. Az ő vereségében, kereszthalálában van győzelme. Ő a népeknek, vagyis a pogányoknak is egyetlen reménye, akár mondják, akár nem, akár tudják, akár nem. És ő a mi egyetlen reménységünk is. (A Budakeszin, 2003. március 16-án elhangzott igehirdetés szerkesztett változata.)

Ifj. dr. Fabiny Tibor (teológus, irodalomtörténész, egyetemi tanár, Budakeszi)

::Nyomtatható változat::