Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

A múlt évben hatalmas lépésekkel és így bizony elnagyoltan tekintettük át az istentisztelet történetét az Újszövetségben tükröződő kezdetektől és részletektől kezdve egészen az új liturgia-tervezetig.

Az a reménységünk, hogy az új esztendőben részleteiben, alkotóelemeiben és ezek összefüggéseiben ismerkedhetünk istentiszteletünkkel. Azokkal az elemekkel is, amelyek egészen magától értődőknek tűnnek, de azokkal is, amelyeknek a helyét, értelmét, jelentését és jelentőségét talán még sohasem gondoltuk át. Kezdem tehát a legelején: b e h a r a n g o z u n k ! Természetesen harangszó nélkül is volt istentisztelet, van is. Ha nem harangoznak, annak köztudomásúan több oka lehet… De általában beharangozunk. Általában. Helyettesítettünk egyszer valahol. Gyönyörű haranglábon függött a harang. Az idő is itt volt. A harang mégis néma maradt. „Nincsen itt, aki húzni szokta! Megleszünk beharangozás nélkül is, úgyis mindenki itt van.” Feleségem boldogan ugrott be harangozónak. Furcsán dicsérték meg érte: „Igazán eljöhetne hozzánk harangozónak.” Jobban örültünk volna, ha ezt halljuk: Lám, ilyen erővel mi is megfoghattuk volna a harangkötél végét. Az a kisebb baj, ha nincsen harang, az a nagyobb baj, ha a „megleszünk anélkül is” fáradt igénytelensége miatt marad néma a harang. Beharangozunk. Akkor, amikor itt van az ideje. Nem akkor, amikor már senki sem jön. Nem akkor, amikor a lelkész majd beesik a másik filiából. A lelkészt valóban sok minden késleltetheti, de az időben való beharangozást semmi. Egy közösség nem élhet bizonytalanságban afelől, hogy mikor kezdődik az istentisztelete. Beharangozunk, mert itt az idő. Azután elkezdünk énekelni, ha nem is a kitűzött éneket. A lelkész, akit esetleg valami akadályozott, hogy pontosan érkezzék, boldog lesz, ha nem neheztelő pillantások, hanem énekszó fogadja. Boldog lesz, mert a gyülekezet feltételezte róla, hogy nem hanyagságból késett. Beharangozunk, ha itt az ideje! Beharangozunk. A harang szava messze kiáltja, hogy nem egy titkos társaság bújik össze, hanem gyülekezet van együtt, amelynek nincsen titkolnivalója: Jézus Krisztus mindenkit hív. Az a nyomorú-ságunkhoz tartozik, amikor esetleg három templom harangja csendül fel egy időben. Kis vigasz a nyomorúságban, de van már példánk arra, hogy a később épült templom népe, vagy a később öntetett harang gazdái egyeztettek, hogy legalább a harangok szava ne üsse egymást, hanem lehetőleg harmóniát muzsikáljon. Beharangozunk. A reménység jele ez! Mindig van, aki elindul. Mindig van, akit kora vagy egészségi állapota akadályoz, hogy megélje a gyülekezeti közösséget fizikálisan is. Indulni nem tud, de a harangszó emlékeztethet: közéjük tartozom. Talán várja a körülbelül háromnegyed óra múlva a Miatyánkra megcsendülő harangot, hogy ő is belekapcsolódhasson, bár otthon, talán betegen, de velük együtt, teret, élethelyzetet legyőző egységben imádkozhasson. Biztosan sokan vannak, akik nem értik még, vagy már nem értik, miért is szólal meg a harang. De miért kellene letennünk a reménységről, hogy egyszer talán valaki kíváncsi lesz, mire is harangoztak be, vagy emlékezni kezd, amikor a harangszó még nem volt neki „kínai”. Beharangozunk, mert reménykedünk Jézus Krisztus összegyűjtő, irgalmas hatalmában. Enélkül a reménység nélkül luxus a harangszó. A harangszó önvizsgálatra is késztet. Volt ugyanis példa arra is, hogy valahol a minimumra csökkentették a harangozást, hogy ne legyenek agresszívek a nem-keresztényekkel szemben. Furcsa evangélikus tolerancia volt ez, miközben a másik 7-8 templom harangjaira nem szereltek hangtompítót! A beépített belső fék sokszor többet árt, mint a külső szorítás! Beharangozunk, Miatyánkra is harangozunk általában, délben még nem mindenütt. Gyerekkoromban az idegen abból tudta meg, hogy a két, egyformán keresztes templom közül melyik az evangélikus, hogy a toronyórája elütötte ugyan a delet, de a harang néma maradt. Remélem, együtt örülünk annak, hogy egyre több evangélikus templomban is delet harangoznak. Talán nem csupán abból a reménységből fakadóan, hogy egyszer a rádióból is viszonthallják a maguk harangját. Tisztelet és megbecsülés azok iránt, akik küzdöttek és küzdenek azért, hogy a déli harangszó a rádióban se hallgasson el. A déli harangszó nem „levesnóta”. Nem is az eléggé lerongyolódott nemzeti öntudatunk még meglévő, hangzó dokumentuma. A déli harangszó az irgalmas Isten különös győzelmét muzsikálja bele a világba: az Ige testté lett! A delelőn álló nap az idők teljességének a jelképe, amikor az Úr angyala köszöntötte Szűz Máriát a jó hírrel, és Mária méhébe fogadta a Szentlélektől szent Fiát. „Íme az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem beszéded szerint!” „És az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal!” Minden déli harangszó karácsonyt hirdeti, de a kereszt áldozatát és a húsvéti diadalt is, hiszen a testté létel ezért történt. A déli harangszó is beharangozás: akárhol ér bennünket, akármiben fáradunk, éhesen vagy jó ebéd jó ízével a szánkban: a mindennapos istentisztelet csodálatos alkalma lehet az a pár perc, amikor a déli harangszó belekiáltja megváltásunk titkát a világba, és mi Máriával és minden Krisztus-hívővel együtt mondjuk rá: Legyen beszéded szerint velem is! – Figyeljünk hát, ha harangoznak!

Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::