Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

Új évet kezdünk a világban, a gyülekezetben és személyes életünkben. És minden új esztendő arra emlékeztet: a Názáreti Jézus születésével és földi életével a legdöntőbb korforduló történt az embervilág egész történetében.

Ennek az emberiség jövőjét meghatározó, sorsdöntő fordulatnak négy fő eseményéről számolnak be részletesen az Újszövetség iratai, a négy evangélium és az apostolok levelei: a karácsonyi Gyermek születéséről, földi életének gyötrelmes végéről, a kereszthalálról, majd a harmadnapon történt testi föltámadásáról és negyven nap után mennybemeneteléről, visszatéréséről Isten országába. A betlehemi jászolbölcső és a golgotai kereszthalál titkáról, egész jövőnket meghatározó jelentőségéről az előzők során szóltunk. Forduljunk ezért most a két utóbbi történelmi esemény, a húsvéti üres sír és a negyvennapos földi jelenlét után Jézus mennybemenetelének jelentősége felé! A húsvéti üres sír és a negyvennapos földi jelenlét tanítványai, követői között az evangélium második döntő, sorsfordító üzenetét jelenti az ember számára itt a bűn és a halál földi világában: testi halálunk nem az emberi élet végső állomása, a befejezés, hanem a Krisztus-hívők számára szabadulás a „bűn zsoldjától”, a testi haláltól, és átlépés ezen a kapun keresztül az igazi, teljes életbe, Isten örök országába. Hogy a kikerülhetetlen halál felé tartó földi élet nem az élet egyedüli formája az ember számára, hanem van egy másfajta élet is a testi halált követően, annak az írásba foglalt bizonysága mindaz, amit tanítványai és követői a golgotai kereszthalál után a harmadik és ezt követő napokon át megtapasztalhattak az élő, testben feltámadt Názáreti Jézussal való találkozásaikban. Először Jeruzsálemben, üres sírjánál. Majd Galileában negyven napon keresztül. Mindaddig, amíg a boldog negyven nap földi találkozásai után a Názáreti Jézus búcsút nem vett tőlük, és vissza nem tért az örökkévaló világba, Isten országába (Mt 28; Lk 24; Jn 20-21). Győzelem a testi halál fölött? Élet a testi halál után? Mit jelent ez? – kérdezik a földi világ fiai és leányai, modern világunk „felvilágosult” tagjai. Ennek megvilágítására hadd utaljak először Dürer Albert világszerte ismert rajzára a testi halál félelmetes földi arcáról. Isten nélkül minden emberi élet legvégső ellenfele – előbb vagy utóbb – a kikerülhetetlenül közelítő halál. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és a nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk” (Zsolt 90,10). Dürer világhírű rajzán (képünkön) egy páncélos, felvértezett lovag látható. De hiába visel pompás paripáján erős páncélruhát és éles kardot, egy ördögi alak tartja eléje a lassan lepergő homokórát. A háta mögött pedig ott leselkedik rá a halál kaszája, hogy lecsapjon reá. A kép üzenete világos: életünk minden percével közelebb kerülünk a testi halálhoz. Végül mindenkire, császárra és koldusra egyformán lesújt a halál kaszája! A régi latin mondás szerint „A lovas mögött ott ül a sötét aggodalom” (Post equitem sedet atra cura). A tudományok, az emberi gondolkodás és a különféle világnézetek számára ez talán a leggyötrőbb, megoldhatatlan kérdés. A halál elől nincs menekvés! Amit a világ tanácsol, legfeljebb ez: „Próbáljunk megfeledkezni róla, éljünk a pillanat örömeinek, de felejtsük el – ha lehetne – a közeledő halál rettenetes arcát!” Isten Fia, Jézus Krisztus azonban éppen azért jött el kétezer évvel ezelőtt ebbe a földi világba, hogy ettől a legnagyobb gondtól, a halál félelmétől, a bűn zsoldjától megszabadítsa az Istenhez, mennyei Atyjához visszatérő, bűnbánó bűnöst. „Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki diadalt ad nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által!” (1Kor 15, 55-57). Ez a magyarázata annak, hogy az első pünkösd, a Szentlélek csodája ünnepén, Krisztus egyháza megalakulásakor Péter apostol Jézus feltámadását hirdeti az első gyülekezetnek: „Izraelita férfiak, halljátok meg ezeket az igéket! A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek … ti a törvényszegők keze által felszegeztétek és megöltétek. De őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta … Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (ApCsel 2,22-24; 2,36). Krisztus egyházában az első igehirdetés óta tehát a kereszthalál és a feltámadás evangéliuma elválaszthatatlan egymástól! Nincs egyház, nincs igehirdetés és nincs ma sem istentisztelet anélkül, hogy a golgotai kereszthalál hirdetése elválasztható lenne a feltámadás és örök élet örömhírétől. Nincs itt lehetőségünk arra, hogy részletesebben szóljunk azokról a különféle emberi magyarázatokról, elméletekről, filozófiákról és hamis teológiai „átértelmezésekről”, mítosz-elméletekŹről, amelyekkel a világ és a „modern teológia” értelemmel is elfogadhatóvá próbálják tenni azt, ami Isten kegyelmének egyedülálló csodája: a megfeszített, halott Jézus megjelenését, testi jelenlétét követői között. Sem az „ellopott holttest” híresztelése, sem a szubjektív és objektív „vízió-elméletek”, sem a múlt században annyit vitatott „mítosz-elmélet” különféle, legújabb formái nem tudnak választ adni arra a kérdésre, mi okozta azt, hogy emberek ezrei, majd milliói Krisztus nevével az ajkukon inkább meghaltak a római cirkuszok porondjain vagy a huszadik század különféle koncentrációs táboraiban, mint hogy megtagadják élő, feltámadt, és a halált legyőző Urukat, Jézus Krisztust! És hogy ma a világ lakosságának csaknem a fele vallja: a testi halál nem a legvégső állomása az emberi életnek. Már itt, rövid földi utunkon is hitben és szeretetben megújuló élet. A testi halálban pedig átlépés egy új, számunkra ma még ismeretlen, de az Urunkkal való találkozásban boldog és teljes életbe, Isten reménységgel várt országában.

(Folytatjuk: Megigazulás Isten előtt – egyedül kegyelemből, hit által.)

Dr. Nagy Gyula (ny. ev. püspök, Budapest)

::Nyomtatható változat::