Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

Bevezetés

Ennek a lehangoló megállapításnak a hátterén ma úgy állnak a dolgok, hogy ahhoz, hogy ma bármely felmerülő kérdésre hiteles választ adhassunk, először nekünk magunknak kell rákérdezni arra, hogy azt a bizonyos kérdést hogyan helyezhetjük bele az egyetemes keresztyén, illetve ezen belül az evangélikus/lutheránus gondolkodásba. Mert csak ezen a háttéren lehet reményünk arra, hogy valamilyen – ha nem is teljesen megnyugtató –, de legalább némileg elfogadható választ kapjunk. Aprópénzre váltva – címadó témánkhoz – ti. a szenvedés kérdésének az evangélikus megközelítéséhez is az evangélikus teológia alapigazságainak a megragadásán keresztül vezet az út.

Theologia crucis – kereszt-teológia, mint az Istenről szóló helyes beszéd

Az evangélikus teológia – ami a keletkezését illeti – tulajdonképpen egy ember, Luther Márton szenvedéseiből született teológia. Luther szenvedései egyszerre voltak fizikai, szellemi, lelki természetűek, és alapjukat egy mintaszerzetesnek az Istennel a saját üdvbizonyosságért (mondhatnánk úgy is, hogy az ezen a háttéren megszülető fizikai, szellemi, lelki „összkomfortjáért“) folytatott harca jelentette. Magyarán mondva: Luther szeretett volna úgy élni, hogy biztos lehessen abban, hogy neki Istennel „örök jövője“ van és lesz. A problémát ezen a háttéren Luther „Istenképe“ jelentette, amely szerint Isten „igazságos“, és ezért megbünteti a bűnöst, és az embernek ezért sok jó cselekedetet és ezenkívül sok „különleges“ dolgot kell cselekednie, hogy elnyerje Isten tetszését. A szerzetesség (képünkön Luther mint Ágoston-rendi szerzetes) és annak kötelezettségei ilyen „különleges“ dolgoknak számítottak, és Luther – ezt barátai és ellenségei is elismerték – ezen a téren nem kímélte magát. Olyannyira nem, hogy végül belebetegedett az erőlködésbe, és szabályosan meggyűlölte azt a fogalmat, hogy „Isten igazsága“, mert azt értette alatta, hogy „Isten igaz, és megbünteti a bűnöst“. A reformátori áttörést az hozta meg, hogy felfedezte az evangélium igazi értelmét, ti. Rm 1,17-et, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne (ti. az evangéliumban) hitből hitbe, ahogyan meg van írva : Az igaz ember pedig hitből fog élni. Luther így fogalmazott : „És ennek ez a jelentése: Isten igazsága az evangélium által jelent meg, éspedig a passzív igazság, amellyel az irgalmas Isten hit által igazít meg minket.“ (1.) Az Isten igazságáról vallott másfajta felfogás Luther Istenképének megváltozását is meghozta olyan formában, hogy Luther 1525-től kezdődően tudatosan kezdett el különbséget tenni a „deus absconditus“ és a „deus revelatus“ – tehát az elrejtőzött Isten és a kinyilatkoztatott Isten – között, most már magyarul is megjelent munkájában, amely a De servo arbitrio – azaz „A szolgai akarat“ címet viselte. A kétféle tulajdonság az egyetlen Istenben található. Az „elrejtőzött“ Isten – mondja többek között Luther – „kikutathatatlan hódolattal imádandó fensége és lényege“ meghagyandó, és hozzáteszi: „Amennyiben Isten rejtőzik el előlünk, és nem akarja, hogy megismerjük őt semmi közünk hozzá.“ Ennyiben igaz a mondás: „Ami fölöttünk, ahhoz semmi közünk.“ (2.) Luther jó tanácsa ezzel az „elrejtőzött“ Istennel kapcsolatban a következő: „Hagyjuk csak meg Istent a maga fenségében és lényegében, mert akkor nincs semmi dolgunk vele, hiszen ő nem akarta azt, hogy ilyen módon legyen közünk hozzá. Ellenben amennyiben az Igében átöltözik, önmagát feltárja előttünk, és felajánlkozik,annyiban igenis van hozzá közünk.“ (3.) Isten másik arcát, a „deus revelatus“-t, a kinyilatkoztatott, leleplezett arcát Luther így írta le: „Isten az, aki kinyilatkoztatta magát a testté lett igében, illetve amint Pál mondja, a keresztre feszített Jézusban, akiben ugyan elrejtve, de benne van a bölcsességnek és ismeretnek minden gazdagsága.“ (4.) Egy teológus így ír erről a kinyilatkoztatott Istenről: „Isten Jézus Krisztusban történő kinyilatkoztatása a még hatékony harag-hatalom áttörése. Luther szerint Isten még a maga kinyilatkoztatott formájában is kikutathatatlan fenség, aki előtt az embernek önmagában el kell pusztulnia, ha nem Krisztusban találna menedéket a kegyelmes Istenhez… Az embernek Isten elől mindig Istenhez kell menekülnie.“ (5.) Luther számára ezek az Isten kétféle megjelenéséről és a Krisztus keresztjéről szóló felismerései eredményezték azt, hogy egészen másként kezdett el gondolkodni az egész emberi életről, a szenvedésről, a keresztyén ember feladatairól és az emberre váró evilági és örök „sorsról“. Ezen a háttéren merte az érte egész házasságuk alatt folyton aggodalmaskodó felségének, Bóra Katalinnak halála előtt néhány nappal azt írni: „Te csak imádkozz, és hagyd, hogy az Isten aggódjon.“ (6.) Luther reformátori felismerésében tehát egyszerre volt jelen egy felszabadító jellegű Isten-, Krisztus- és Szentlélek-felismerés, amely az ember számára az Isten két birodalmában – a világban és az egyházban – történő forgolódást félelemkeltés helyett reményteljessé tette.

(Elhangzott az Evangélikus Nők Klubjában 2001. március 31-én tartott előadáson)

Folytatjuk: A szenvedésről szóló evangélikus tanítás és Luther Márton: Krisztus szenvedésének szemléléséről

Böröcz Enikő (ev. lelkész, az országos ev. levéltár munkatársa)

::Nyomtatható változat::