Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Arcképcsarnok

Hozzászólás a cikkhez

A napokban kaptuk a szomorú hírt egyházunk egyik legidősebb lelkészének, Kiss Jánosnak haláláról. Lapunk egyik korábbi számában már közöltük életrajzát, amikor – 2000-ben történő nyugalomba vonulása után – Evangélikus Hittudomány Egyetemünk 2002-ben díszdoktorrá avatta. Ezúttal – nekrológ helyett – az Evangélikus Élet 1993. október 10-i számában megjelent, vele készült interjúval emlékezünk rá.

Amikor elutazom Kapolcsra, és leülök beszélgetni Kiss János bácsival, kezdem átérezni egyházunk jelenlegi legnagyobb problémáit. Egyrészt a lelkészhiány készteti 74 évesen még aktív lelkészi szolgálatra, másrészt a folyamatosan csökkenő evangélikusság miatt megoldhatatlan az utódlás kérdése. Ameddig Isten engedi, addig végzi szerényen, de lelkesen szolgálatát a Balaton-felvidék kis falvaiban. Nemrégiben ünnepelték a gyülekezetekben lelkészük negyvenéves közöttük való szolgálatát. Ebből az alkalomból kerestem fel őt, beszéljen életéről, tapasztalatairól. - János bácsi, negyven esztendő egy helyen elég ritka helyzet a lelkészi szolgálatban. Hogyan került Kapolcsra? - 1942-ben avattak lelkésszé, majd vallástanító-lelkészként kerültem Sopronba. Egy alkalommal a szószéken idéztem Reményik Sándor egyik közismert versét. Ezt valaki jelentette megfelelő helyen, és amikor megszüntették a vallástanító-lelkészi állásokat, az enyémet úgy szüntették meg, hogy a hitoktatási engedélyemet is megvonták, mint államellenes tevékenységet folytatónak. Sopronban könyvtárosként akartam maradni, de ehhez meg kellett volna szereznem a doktorátust. Himnológiából készültem, de amikor konkrét kérdéseket tettem fel, választ sem kaptam. Mivel mindezek párosultak azzal, hogy egy félreállított professzor fia voltam, nem maradhattam Sopronban. Bár akkor már három gyermekünk volt, más hely nem adatott, mint Tapolca, ahol kihelyezett segédlelkész lettem. A helyi javadalom az ebéd volt sorkoszt formájában. A család pedig hol Sopronban az én szüleimnél, hogy Celldömölkön feleségem szüleinél volt. Havonta egyszer látogattam meg őket. Közel két és fél évig tartott ez, akkor kerültem Kapolcsra 1953-ban. Így együtt lehetett a család. - Milyen volt akkor az élete itt Kapolcson? - Akkor a gyülekezet már erősen fogyóban volt, és a kormány gazdasági elnyomása miatt anyagilag is erőtlen. Néhány évig gyalog jártam a fíliákba (3-6 km), majd néhány év múlva tudtam kerékpárt venni. Most már évek óta megszaporodtak az autóbuszjáratok, így a menetrendhez tudom igazítani a szolgálatokat. A gyülekezetben többször is rendeztünk vallásos estet színdarabbal. Ezt egy alkalommal a pártbizottságon jelentették, és a pártbizottság egyik tagja megpróbált politikai ügyet kanyarintani ebből. Az iskolaigazgató és a tanácselnök erről lebeszélték, de az illető gyermekeinken állt bosszút. A továbbtaníttatásuk volt a tét. Pedig ebben az időben a szomszéd falu téeszében főkönyvelőként is dolgoztam. A járási tanács elfogadott, a téeszben is kedveltek. Mivel a gyülekezet ekkorra már anyagilag még gyengébb volt, gyakorlatilag a termelőszövetkezet biztosította megélhetésünket. Mivel sem a politikai, sem az egyházi szervek nem szívleltek, csendben meghúztam magam. - Hogyan telnek nyugdíjas napjai? - A téeszből már 11 éve nyugdíjba mentem. Lelkészként még nem mentem nyugdíjba. Mivel most már öt faluban csak 200 evangélikus él, ide lelkész már nem kerül, tehát ezt a helyet nem fogja senki sem irigyelni tőlem. És mivel téesznyugdíjam a minimális lelkészi nyugdíjnál – amit az átlagtól messze lemaradó lelkészi fizetésem után kapnék – valamicskével magasabb, a jelenlegi szabályok szerint lelkészi nyugdíjat nem kaphatok. Tehát amíg Isten engedi, maradnom kell. A gyülekezettel a kapcsolatom rendezett. A csökkenő evangélikusság ellenére is ugyanazok a szolgálatok maradtak nyugdíjas napjaimra, mint egy aktív lelkésznek, csak kevesebb résztvevővel. Érzem a maradvány-gyülekezetecske szeretetét, ők kezdeményezték ezt a családias ünnepet is. Érdekes a „maradvány-gyülekezet” kifejezés. Sajnos sok gyülekezetet lehetne ma Magyarországon így jellemezni… (Interjú: Menyes Gyula; fotó: Korniss Péter)

Menyes Gyula

Regionális hozzárendelés: Kaposszekcs?i Társegyház

::Nyomtatható változat::