Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

II. A szenvedésről szóló evangélikus tanítás

A Szentírás sokat és bőven foglalkozik a szenvedéssel. Az Ószövetség erősen hangsúlyozza, hogy minden hatalom Istené, tőle jön minden, így a szenvedéshez is köze van. A szenvedés „miértjére“ a válasz az, hogy Isten viszonozza a bűnt szenvedéssel és halállal. Ugyanakkor az „igazat“ is sújthatja a szenvedés. Az Ószövetségben a legrészletesebben Jób könyŹve beszél erről. Egyházi oldalról általában Jób kegyes, Istenben bízó szenvedését szokták kiemelni. Az ateista Ernst Bloch viszont Jób személyében a lázadni merő, a hatalmaskodó, az őt ártatlanul üldöző istenséget le is cserélő embert ünnepeli. Valószínüleg a keresztyének is részesek abban, hogy Ernst Bloch ellen-Jóbja megszületett. A Biblia Jóbja ugyanis nemcsak a türelmet és a megadást, hanem a felháborodás és az ellenállás magatartásformáit is erőteljesen felmutatja. Természetes módon mindkettőt, és ez nagyon hangsúlyos Isten színe előtt. Jóbban – ahogy egy evangélikus felnőttkatekizmus hangsúlyozza – egyszerre van jelen az „alázatos elhordozás“ és a „prometeuszi dac“. Jób barátai minden szenvedést a „bűn és bűnhődés“ kategóriába sorolnak, és Isten istenségéhez „méltatlannak“ találják még a gondolatát is annak, hogy lehetséges olyan szenvedés is Isten tudtával és belegyezésével, amely nem illik bele ebbe a sémába. A végén Jób maga is bevallja, hogy ez számára is titok volt eddig. Az angol szöveg a következő módon fogalmazza ezt: Olyan dolgokról szóltam, amelyeket nem értettem, és olyan csodálatos dolgokról, amelyek túl nagyok számomra, hogy ismerjem. Azt mondtad, hallgassak, mialatt te beŹszéltél, és kíséreljem meg megválaszolni kérdéseidet... A múltban csak azt tudtam, amit mások mondtak nekem, de most saját szemeimmel láttalak. Így szégyenlem mindazt,amit mondtam , és porban és hamuban ülve bánkódom. 1 Akár a megérdemelt, akár a titokzatos szenvedésről van szó, az Ószövetség válasza az, hogy „el kell fogadni a szenvedést Istenhez történő alázatos odafordulással, lehet és szabad kérni annak elmúlását“. Ugyanakkor felbukkan „a helyettes szenvedés“ gondolata is, amikor nem a bűnös, hanem valaki más, egy ártatlan szenved a másikért. Az Ószövetségben az „áldás fogalma a keresztet is magába foglalja“ – mondta Bonhoeffer nagyon szellemesen. Majd így folytatta: Az Újszövetségben viszont a „kereszt az áldás jele“. Jézus szenvedése a szent „kell“ kategóriájába tartozik, Isten által rá helyezett szenvedés ez, amelyen keresztül Isten megváltozik, és „haragvó“ Istenből „irgalmas“ Isten lesz. Az ember számára hitben ragadható meg Krisztus keresztjének áldása, az Istennel és a felebaráttal adott új kezdet. Ugyanakkor ez az új kezdet nem szenvedésmentes, nincs Krisztus-követés szenvedés nélkül. Jézus szenvedése, halála és feltámadása azonban más dimenziót ad a szenvedésnek, és ezzel megváltoztatja a szenvedő egész hozzáállását Istenhez, önmagához, embertársaihoz, természeti, történelmi és egyházi világához. A lutheranizmus nagy alakjai ezt értették meg, és ebben lehetnek számunkra példák.

III. – Luther Márton: „Krisztus szenvedésének szemlélése“ (1519) 2

Luther teológiájának egyik nagy gondolata az volt, hogy ahogyan a „kicsoda az ember“ kérdésre lehetetlen válaszolni az „ecce homo“ – jelenetben (Jn 19,5) bemutatott názáreti Jézus személyére való rákérdezés nélkül, ugyanígy az emberi sorsra, benne a szenvedés kérdésére sem lehet válaszolni Krisztus szenvedésének szemlélése nélkül. Az 1519-ben megjelent könyvecskében Luther 15 pontban beszél arról, hogy milyen a helytelen, és milyen a helyes szemlélése ezeknek a dolgoknak. Három pontban szól a helytelen, és 12 pontban a helyes magatartásról. Helytelennek találja, ha valaki Jézus szenvedésére nézve Júdás tettére gondol, vagy csupán belemerül a szenvedésbe, a Krisztus-misztika mintájára. Vagy a jeruzsálemi asszonyokhoz hasonlóan siratja Jézust. Helyesnek tartja viszont, ha az emberek Jézus szenvedése szemlélésekor szívükben megrettennek, lelkiismeretük megszólal, Isten haragját látják a bűnös felett, és azt mondják: „Mi történjék a bűnössel, amikor a legdrágább gyermeket így megverik“. Luther kimondja, hogy el kell hangzania annak, hogy „Én feszítettem keresztre“, hogy „Én érdemeltem volna“, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ebben a szenvedésben a „saját, személyes sorsomat kell szemlélnem“, hogy ennek a szenvedésnek számomra olyan értelme van, amely az egész életemet meg kell, hogy változtassa. Hasonlóvá kell lennem, a „régi Ádámnak“ meg kell halnia, „ezt imában kell kérnem“, és szabad „örülni“, hogy ez a szenvedés a mi életünk, „új kezdetet“ kell indítani, hittel megragadni a keresztet, és Krisztus szenvedését mint „példát“ mások elé is odaállítani. Bizonyos, hogy Luther nemcsak másokat biztatott arra, hogy szívleljék meg ezeket a gondolatokat, hanem maga is megtartotta ezeket. Az a hilaritás – klasszikus derű –, amely az egész életét jellemezte, ebből a megszívlelésből születhetett. És ez vált példává a lutheranizmus nagy alakjai, de a névtelenek és kívülállók számára is akkor, amikor nehéz helyŹzetekkel kellett szembesülniük saját, egyházuk, vagy népük életével kapcsolatosan. (Elhangzott az Evangélikus Nők Klubjában 2001. március 31-én tartott előadáson) Folytatjuk: : Dietrich Bonhoeffer és Ordass Lajos – az evangélikus szenvedés-elhordozás nagy alakjai

Böröcz Enikő (ev. lelkész, az országos ev. levéltár munkatársa)