Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Visszhang

Hozzászólás a cikkhez

Tagadhatatlan, hogy a harangszó és a beharangozás is szinte teljesen elveszítette időjelző szerepét. Általában nem harangszóra indulunk a templomba, hiszen jóformán mindannyian magunkon hordozzuk „karóra-bilincsünket” (Illyés Gyula).

Szegényedett a harangszó szimbolikus szerepe is, hiszen a közlekedés zaja – különösen városon – szinte elnyeli a harang szavát. Nagyon kevesen, a mostaninál és kevesebben lennénk az istentiszteleten, ha csak a harangszó hallható hívogatására indulnánk. Ha belül nem nógat bennünket valami, tíz haranggal is naphosszat harangozhatnának, mégis maradnánk. Belső indításra is szükségünk van. Egy 1590-ből való, a „Régi magyar istenes énekek” című, Győrben, 1945-ben megjelent gyűjteményből így énekelhetünk: „El-be megyünk nagy örömmel…” Akinek ez a hang túlságosan ódivatú, emlékezzék az előző énekeskönyvünkre: „Örül mi szívünk…” Mindkét énekünk a zsoltárok tövén fakadt. Isten népe ö r ü l, hogy mehet! Ahol még nem lenne harang, senkit nem szeretnék lebeszélni az áldozatról, hogy öntessenek. Azoknak pedig, akik között meghúzhatják, azt kívánom, hogy a belülről késztető öröm indítson. Mindkettőre rászorulunk, hogy menjünk. Nem könnyű elindulni, máshova sem. Sokszor nem is indulunk, hanem rohanunk. Meg is adjuk az árát. Eloltottuk a gázt? Leoltottuk a villanyt? Becsuktuk az ablakot? Jól bezártuk az ajtót? A biztonsági zárt is ráfordítottuk? Beriasztóztuk a lakást? Nem maradt a macska a konyhában? Minden a táskában van? Láttam már istentisztelet közepén felpattanni valakit, aki éppen akkor bizonytalanodott el, nem felejtett-e el valamit rohantában. Nem könnyű elindulni. De nem csupán az idővel hadakozunk. A nehézkességünk is sokszor utunkba áll. Borotválkozzak, öltözzek, amikor most ki lehetne hagyni? Nem permetezni kellene, vagy a kapát előkeresni, hiszen most jelezték, hogy hamarosan támad a peronosz vagy a lisztharmat. A gaz is nő, mert tegnap esett, ma meg hétágra süt a nap. Télen hideg van, nyáron meleg van, és a közmondás szerint valakinek mindig renden van a szénája. Most van együtt a család, most lehetne valahova együtt mozdulni. Ezek közül egyetlenegyre sem lehet kegyes gőggel legyinteni. Így fest az életünk. Ebben a kavargásban a vasárnap sem békés sziget, az istentisztelet ideje sem védett idő. Nem könnyű elindulni. „Ki mit szeret, arra költ!” „Aki a babáját igazán szereti, akármilyen jeges eső esik, mégis felkeresi.” De itt sem közmondás, sem nóta nem segít. Bárcsak a zsoltár szava szólalna meg bennünk: „Életem ideje kezedben van, Istenem.” Miért csak temetésen, más koporsója mellett kellene elmélázni ezen? Miért kellene az istentiszteletre indulás idejét kivennem Isten kezéből, és a magam markába szorítanom? Büszke öntudattal emlegetjük elődeinket, a templomuktól megfosztottakat, akik sok-sok kilométert gyalogoltak, kocsiztak, szekereztek, vagy ázva-fázva érkeztek az artikuláris gyülekezet hideg templomába. Közben mi pedig sokszor nevetségesen átlátszó indokokkal elhallgattatjuk a belső indítás harangszavát. „Örül mi szívünk?” Pedig emlékezhetnénk olyan utakra, amelyekre orrbaverve indultunk, de visszafelé bevallottuk: mégis csak jó volt elindulni. Ki nem tartott még gyászjelentést úgy a kezében, hogy a falba szerette volna verni a fejét: Miért nem mentem, amikor pedig éreztem is, hogy indulni kellene? Lehetőségeink nem korlátlanok. A vasárnapi indulásaink sem. Az Istenben boldogult öreg Szabó Lajos mondta egyszer a „Megyek már, ó Uram”kezdetű énekre utalva: „A csudát megyek! Visznek! Menni addig kell, amíg nem visznek!” „Örül mi szívünk…” A m i szívünk örül, hiszen sohasem egyedül indulunk. Itt, Székesfehérváron, vasárnap ki a Jézus Szíve-templomnál, ki a következő megállónál száll le, hogy az evangélikus templomhoz érjen. Ki meg még egy megállót utazik, hogy a Bazilikához, és ki kettőt, hogy az egyik református templomnál szálljon le. Jó együtt menni nem vérszerintiekkel, nem azonos felekezetűekkel is, hát még a családdal! Sohasem megyünk egyedül. Mi mindent viszünk magunkkal, mi mindenről esik szó útközben, mi mindent lát-hall az ember, míg megyünk. Szemellenzőt nem rakhatunk fel, füldugót sem használunk. Menetközben nem tudunk kimenni e világból. Nehéz lenne menet közben ortodox testvéreink csodálatos énekébe kapcsolódni: „Tegyünk félre mostan minden földi gondot…” Ha majd odaértünk, kiderül, mi lesz azzal, amivel érkeztünk. De hát nem mehettünk volna a „zöldbe” is? A nap süt, énekelnek a madarak, vagy szikrázik a kemény téli fagyban a friss hó, az orvos is friss levegőt tanácsolt?! Meg hát a természet is az Isten temploma?! Isten valóban mindenütt jelen van, de hogy mit szánt nekünk, azt nem napban, nem virágillatban, nem madártrillában vagy jégcsapban, hanem az értünk és üdvösségünkért emberré lett, meghalt és feltámadott Krisztus szavában, testében és vérében mondotta el és mondja most nekünk, akik elindultunk és megyünk. Otthon is maradhattunk volna. Egy mozdulat, és szól a rádió, villan a képernyő. Rádiós istentisztelet, tévés istentisztelet, kényelmes székből papucsban. Nem zavar senki és semmi. Miért ne lehetnék így magamban az Istennel? Azt mondják, Amerikában már televíziós úrvacsora is van, csak oda kell készíteni a kisasztalra egy falat kenyeret, meg egy kupica bort. Úrvacsora – távirányítással? A hitünk valóban a legszemélyesebb ügyünk Istennel. De sohasem lehet annyira személyes, hogy rá ne szorulna a gyülekezet közös könyörgésére, a legigazibb öröm sem szárnyalhat a gyülekezet közös hálaadása nélkül. Krisztus pedig testet, gyülekezetet, egyházat, közösséget épít testével és vérével. Ezért hát: megyünk! Ott, a templomajtónál talán nem lesz szükségünk a lépcső helyet a rámpára. Csak azt a bizonyos belső akadálymentesítést segítse az Úristen elvégezni, hogy a szív öröme a lábat is elindítsa.

Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::