Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

Oltár és keresztelőkút nélkül nem építünk evangélikus templomot. Ugyanígy nem tudunk elképzelni evangélikus, de más keresztény templomot sem szószék és orgona nélkül. Ezek is szükséges berendezései a templomnak, praktikus rendeltetésük van. Egyúttal azonban jelek is, még ha történetesen nem is látjuk és halljuk rajta és róla a prédikátort, vagy ha némán áll is a karzaton.

Egyik sem evangélikus találmány. Szószék és prédikáció a reformáció előtt is volt. Az újat a róla hangzó beszéd tartalma jelentette. De a szószék helye sem volt kezdettől fogva rögzítve. Maradtak ránk olyan ábrázolások, ahol a szószéket egy kerekeken gördíthető emelvény jelzi, amelyet szükség szerint lehetett mozdítani hatalmas terekben is, hogy a prédikátor hallótávolságba, illetve hallóközelségbe kerüljön hallgatóitól. Szó sem volt még a „szószék magasáról” sem fizikai, sem átvitt értelemben. A mi körülményeink között a szószék gyakorlati szükségből került magasra, hiszen a szószék hangvetőjén és az igehirdető hangerején kívül semmiféle hangerősítő eszköz nem állt még rendelkezésre, hogy a karzat vagy egész karzatrendek népe egyáltalán hallja a prédikátort. Harmadéves teológusként nagypénteken kellett helyettesítenem egy idős és beteg lelkészt. Rám erőltették a Luther-kabátot is. A szószékhez félelmetesen magas csigalépcső kanyargott. Szinte minden lépcsőfoknál ráléptem a reverendára. Bizony kiizzadtam, ha nem is a fáradtságtól, hanem az izgalomtól, hogy felérek-e végre? Olyan magasan volt a szószék, hogy szükség volt a fenti, második sekrestyére, hogy kifújjam magam, és kilépjek a szószékre, ahonnét csak a feje búbját láttam 1951. gyér nagypénteki gyülekezetének. Tudom, hogy ami-kor a „szószék magasát” emlegetik, nem a fizikai távolságról van szó. De talán el lehet-ne gondolkodni azon, hogy a magasság és távolság nem segítette-e elő a „Kanzelton”-t, (szószéktónust) a sem tartalmában, sem hangzásában nem „normális” prédikátori hangot. A szószék „magasa” azonban jó értelmű jelkép is lehet. A németországi Ulm evangélikus Münsterének (dómtemplom) 161 és fél méter magas tornyát szokták megcsodálni. Pedig a templombelsőben semmivel sem kisebb csodaként 1510-ben megépítették a szószék hatalmas, gótikus tornyot mintázó hangvetőjét, amelyben kívülről is láthatóan szédítő magasságba viszi fel a tekintetet egy csigalépcső a „láthatatlan prédikátor” szószékéig. Nincsen adatunk arról, hogy ember valaha is felmerészkedett volna ide. Beszédes jelképe azonban annak a ténynek, hogy ami normális magasságból közöttünk elhangzik, annak az eredete „onnan felülről” való, mércéje is a „láthatatlan Prédikátor” üzenete. A mi időnkben épült templomainkban nemigen találkozunk ilyen magas szószékekkel. Egyre inkább az olvasópultot, az ambót használjuk. Néha még bátortalanul a szószék régi terjedelmében építjük meg az oltár mellett, szinte agyonnyomva azt, máskor meg kottaállványméretben és minőségben súlytalanítjuk az igehirdetés helyét és jelét. Meg kell találnunk a módját, hogy az igehirdetés helye méltó jele is legyen az evangéliumhirdetésnek. Az orgona sem volt kezdettől fogva a keresztény templom magától értődő tartozéka. A korai kereszténység egyenesen gyanakvással szemlélte, és nem is engedte istentiszteleti helyére a cirkuszi játékok és világi, pogány ünnepélyek hangszerét. A kereszténység egyik ága a mai napig sem használja, mert úgy vallja, hogy egyedül az élő emberi hang alkalmas és méltó arra, hogy megszólaljon az Isten dicsérete. Úgy vallja, hogy amit a nyugati kereszténység nyert az orgonával, azt ezerszeresen felülmúlja a keleti kereszténység kórusainak élő hangjával, amellyel szinte előrevételezi a mennyei kórus csodáját. A hazai reformáció egyes vonulatainál is gyanús volt kezdetben az orgona. Nem egy-szer nevezték az „ördög dudájának”, amely testi-, érzéki, istentelen tájakra, gondolatokra csábítja az istentisztelet résztvevőit. Ebbe a megítélésbe nyilván belejátszott a korabeli orgonák állapota és a kántorok játékszintje. Véletlen lenne, hogy a korabeli, sőt a későbbi kántori híványok, díjlevelek „orgonaverő” névvel illetik az iskolamester-kántort? Hála Istennek, régen túl vagyunk ezeken az elvi félreértéseken és talán az „orgonaverő” gyakorlaton és szinten is. Örülünk, hogy vannak orgonáink. Örülünk, hogy megújulnak lassan a régiek, és csodálatos hangú újak születnek. Örülünk orgonistáink és kántoraink emelkedő szintű szolgálatának és a képzésükre fordított gondnak. De mire is jó igazában az orgona? Hangjuk semmihez nem hasonlítható szépségét szoktuk emlegetni. Méltán. Azonban a legszebb orgonahang sem feledtetheti az emberi hang méltóságát és rangját. De mégsem vagy-vagyról van szó, hanem együttesről. Segít, emel és kísér. Többszólamúvá varázsolja a gyülekezet énekét, de soha nem nyomja el azt. Nem törheti szét a dallam ívétritmusát igénytelen lassúságával. De sietni sem siethet annyira, hogy a gyülekezet ki ne tudja ejteni az ének szövegét. Regisztrálással akár versenként érzékeltetheti annak sajátosságát. Csodálatos eszköz annak a jelzésére is, hogy sohasem csupán az én gyatra hangom szólal meg. Kiénekli, amire magam talán vagy biztosan képtelen vagyok. Akár szól, akár hallgat, jelzi, emlékeztet, hogy sohasem magam éneklek, hanem mindig „az angyalokkal, az üdvözültek mennyei seregével és a földön küzdő anyaszentegyházzal együtt” köszönjük Istenünknek, hogy „jó és örök az ő irgalma!”

Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::