Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

A templom nem egyszerűen az istentiszteletnek helyet adó épület, hanem szent hely. Isten jelenléte teszi azzá, mint például az égő csipkebokor előtti területet, ahol Mózesnek csak mezítláb volt szabad tartózkodnia. Megfigyelhetjük, hogy manapság gyakran idegenkednek az emberek a templomtól. Templomaink nagy része komor, fűtetlen, régi épület. Első pillantásra nyoma sincs bennük az otthonosságnak.

Pedig a templom nagyon is otthonos hely a keresztény ember számára. Hiszen minden porcikájával prédikál, a szemünk elé tárja azt az Istent, aki jelenlétével megszenteli a köveket és a szíveket. Ránézünk az oltárra, és máris látjuk, hogy miért vagyunk együtt. A feszület az értünk meghalt Jézus Krisztust ábrázolja. A nyitott Biblia a testté lett Igét, vagyis szintén Jézus Krisztust hirdeti. Az égő gyertya a világ világosságát, azaz megint csak Krisztust prédikálja, jelezve, hogy Isten Fia önmagát elemésztő áldozattal gyújtott fényt a sötétségben. Az ostya és a bor már nemcsak a szemünk, hanem a nyelvünk számára is „élményt” nyújt: a testében és vérében valóságosan jelen lévő Urat adja nekünk. Sajnos a feszületet gyakran csak egy falra akasztott üres kereszttel pótoljuk, illetve Krisztus testének és vérének szentsége sincs ott minden vasárnap az oltáron. Kár, hogy egyházunkban még mindig megmaradt – középkori örökségként – a háttérbe tolt, falhoz állított és gazdag felépítménnyel agyonnyomott oltár. Szebb volna visszatérni az ősi rendhez, amely szerint az oltárt – a kép nélküli, széles asztallapot – körülveszi a gyülekezet, és úgy ünnepel: mögötte a liturgusok, előtte pedig a gyülekezet többi tagja. A magasra helyezett szószék az isteni üzenet feljebbvalóságát jelzi. A keresztelőkő újra és újra rádöbbent arra, hogy mit tett velünk az Úristen, minden érdem nélkül, egyedül Krisztusért. Nem evangélikus eredetű örökségünk az, hogy a templomaink meglehetősen puritánok. Félünk a képektől és a szobroktól, az istentiszteleti helyet otthonossá varázsoló díszektől és jelképektől. Azt hisszük, hogy a csupasz, fehér falakon túl minden elvonja a figyelmünket az igétől… Félünk szent helyként tekinteni Isten házára, éppen ezért hangosan beszélgetünk a padban ülve, gyakran még a harangszó elhangzása után is. (Hiszen „csendben lenni csak a katolikus templomban szokás!”) Ne idegenkedjünk leborulni Isten hatalma előtt, amikor az ő hajlékának a küszöbét lépjük át! Élvezzük azt a kimondhatatlan élményt, amit egy ízlésesen és hagyományosan berendezett templom látványa nyújt, hogy az istentisztelet Ura még azelőtt megszólítson minket, mielőtt az emberi liturgusok egyetlen szót is szólnának!

Tubán József (ev. lelkész, Csorna)

Regionális hozzárendelés: Csornai Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::