Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

Eddig körbejárt tekintetünk a templom-ban. Nézelődtünk. Szemlélődésünk során remélhetőleg felfedeztük, hogy a templom-belső tere, berendezése, amelyet tárgyi volta és a megszokás annyiszor ítél némaságra, milyen beszédessé válhat. Egészen gyakorlati használati céljával együtt figyelemre méltó, hitünk, kereszténységünk számára is lényeges mondanivalóval gazdagíthat bennünket.

Szemlélődésünk során majdnem átsiklott tekintetünk a templombelső „hamupipőkéjén”, az énekszámtáblán. Általában nem hordoz egyházművészeti értéket. A legegyszerűbb belső térben és felszerelés között is a legkevésbé mutatós. Sokszor csupán egy fekete fatábla, pár számsor számára. A számok sokszor régies formájúak, generációkat szolgáltak ki. Az elkopott vagy elveszett számlapocskákat papírdoboz kartonjából pótolták, vagy krétával kiírt számjegyek „helyettesítik”. De még gondozott, környezetükhöz méltóbb formájában is hamupipőke. Méltatlanul, mert arra figyelmeztet, hogy é n e k e l ü n k. Énekünk az istentiszteletet ünneplő gyülekezet első közösségi aktusa. Reménység szerint már ki-ki elmondta magában a rövid imádságot, amit megtanult gyermekkorában, és felnőttként sem felejtett el, nem is szégyell, hanem talán hite érettsége fokán szabadon újrafogalmazott. De ezt magában tette. Lehet, hogy ki sem formálta rövid imádsága szavait, annyira kerülte a feltűnést, annyira személyesnek szánta. Pedig ha kiformálta volna, talán magát is segítette és nevelte volna, nehogy csak a látszata maradjon fohászának. De most énekelünk! Kikerestük a kezdő éneket, és jelzőt tettünk a liturgiában ma előkerülő három énekvershez. Együtt éneke-lünk. Az együttest segíti az énekeskönyv szövege és a dallam, amely néha már talán belülről is hangzik, amelyet segít, megerősít, folyamatosan támogat az orgona és a kántor hangja, meg a mellettem, mögöttem és előt-tem ülők éneke. Együtt énekelünk. Nem versenyezünk. Ahol z én hangom talán nem bírja, nem erőlködöm, hanem pár taktuson át csak hallgatom azt, aki bírja azt a magassá-got. Az övé pótolja az enyém hiányosságát. Együtt énekelünk. Ez már önmagában is csodaszámba megy. Van-e még a gyülekeze-ten, az egyházon kívül olyan közösség, amely minden összejövetelén együtt énekel? Nem bízza szólistára, énekkarra, nem elő-adóművész teljesítményében gyönyörködik publikumként, hanem együtt énekel, ahogyan Isten megadta rá a képességet. Együtt énekelünk, de nem csupán az istentiszteleten éppen jelenlévőkkel. Néha talán felfigyelünk az utolsó versszak után az ének szerzőjének a nevére és az ének születésének az idejére is. Kiderül, hogy nem csupán saját gyülekezetünk tagjaival énekelünk együtt. Azokkal is egy kórusban vagyunk, akiknek az énekét talán már évszázadok, évezredek istenhívőivel és Krisztus-követőivel együtt mondjuk. Érdemes figyelnünk például 124. énekünkre. Nem csupán a földrajzi helyzet, az időbeli eltolódások miatt vesszük át szinte egymás szájából az éneket, mivel: „Már a nap távol testvért ébreszt, Még alig hamvad fénye itt, S friss ajak dicsér egyre téged, És magasztalja tetteid.” (EÉ 124,4) Az Úristen fülében együtt cseng az ótestamentumi zsoltár, Mária hálaéneke a Magnificat, a középkori egyház himnusz-tengere a reformátori korálokkal és a talán még szokatlan dallamú-ritmusú „új” énekkel. Együtt énekelünk így is, váltva egymást és énekeinket, de Isten maradandó, örökre érvényes hatalmas tetteit magasztalva. Együtt énekelünk! Soha nem válhatunk szűkkeblűekké, soha nem szerelmesedhetünk bele úgy pár vagy pár tucat énekünkbe, hogy „réginek” vagy megtanulhatatlan újnak minősítenénk azt, ami az Úristen fülének örökké friss és új, és így sohasem válhatnak egyháztörténeti vagy liturgiatörténeti adalékká, bármennyire tükrözik is egy-egy keresztény generáció lelkiségét. Lehet, hogy időnként énekeink nyelvezetét igazítani kell az általunk beszélt nyelvhez, de sem elfelejteni, sem meghamisítani nincsen jogunk elődeinkkel együtt énekelt énekeinket! Pedig mindkét eljárásra bőven akad példa. Csak kettőt említek: 41. énekünkből (a Te Deum egyik változatából) „kifelejtették” az apostolokra és mártírokra vonatkozó 4. versszakot. A 304-es lutheri úrvacsorai énekből pedig száműzték Máriát, pedig ott pontosan Krisztus megtestesülésének és az úrvacsora csodájának összefüggéséről van szó. Luther így énekelte: „Urunk, te szent és drága tested, Amelyet szült Mária, anyád, És drága, szent véred Mentsen bajon, vészen át. Irgalmazz, Úristen!” Hamisítani nem szabad! Ha megtesszük, megbicsaklik az együttes ének. Együtt énekelünk! Természetesen mindig kérdés marad, minek a régi vagy minek az új. Az igazi ének sohasem leváltani akarja a szövegében és dallamában igaznak bizonyult régit, hanem gazdagítani szeretné a gyülekezet együttes énekét szövegében igaz, és dallamában a szöveghez méltó újjal. Szívesen nyitunk az evangélikus világegyház énekkincse felé, hogy evangélikusokként is együtt énekelhessünk. Közben meg kell tanulnunk az ökumené kórusában is együtt énekelni. Sokkal gazdagabb az ökumenikus énekkincsünk, mintsem azt az ökumenikus imahetek meglehetősen gyér kínálata sejteti. Együtt énekelünk. A tartalom fog össze igazán, a dallam a szárnyat adja hozzá. Valóban közössé a közös Krisztus-hitet hordozó szöveg teszi. A szöveget semmiféle dallam vagy ízlés nem törheti kerékbe, nem teheti kimondhatatlanná. Az a reménységünk, hogy amikor Krisztus nagy napja ránk virrad, élménnyé válik a prefáció hittel énekelt-vallott záradéka: „Ezért az angyalokkal, az üdvözültek mennyei seregével és a földön küzdő anyaszentegyházaddal együtt áldunk és magasztalunk téged, és ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicsőségét: Szent, szent, szent...”

Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::