Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Színház az egész világ, hangzik Shakespeare egyik művében. Valóban: egész életünkben szerepeket játszunk, ami persze nem jelenti azt, hogy minden esetben hazudunk is. Szülők, gyermekek, testvérek, házastársak, vevők és eladók, közönség és előadók vagyunk. Ilyen értelemben az istentiszteleti részvétel is egyfajta szerep. A színpad a templom, amelynek jelképes jelentését már ismerjük. Itt egészen másképpen viselkedünk, mint az iskolában, az utcán, a boltban vagy odahaza. Ezenkívül vannak előre megírt szövegeink, liturgusnak és gyülekezetnek egyaránt, vannak gesztusaink – fejhajtás, térdelés, felállás, keresztvetés, kézfeltétel stb. –, amelyek kifejeznek valamit. A liturgikus ruha, de a hétköznapi helyett felvett ünneplő is egyfajta jelmez.

Egy istentiszteletnek megvan a maga belső lüktetése, feszültsége. Van kezdete és vége, és van csúcspontja. A kezdete nem az, amikor a lelkész mondani vagy énekelni kezdi a liturgia szövegét. Akkor kezdődik az istentisztelet, amikor belépünk a templomba, sőt akkor, amikor készülni kezdünk az Istennel való találkozásra. Éppen ezért helytelen a templomban hangos beszélgetéssel zavarni a valóban ünnepelni készülőket, mint ahogyan azt sajnos nem egyszer tapasztaljuk, még az istentisztelet kezdő éneke közben is. Mikor van vége az istentiszteletnek? Talán sohasem… Hiszen akkor érte el a célját, ha egész életünkre kiható ajándékot viszünk haza a templomból. A keresztény istentiszteletnek az ősegyház kora óta két csúcspontja van. Az egyik az igehirdetés, a másik pedig az úrvacsora. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a mai evangélikus gyakorlatban az úrvacsora erősen háttérbe van szorítva. Ez nem felel meg az evangélikus szokásoknak, de hitvallásunknak sem. Vannak ma is, akik úgy gondolják, hogy az egyszerű, gyakorlatilag csak éneklésből, imádságból és hosszas prédikációból álló istentisztelet a szép és tiszta. Csak tudjuk, hogy egy istentiszteleten a fülünkön kívül a szemünkkel, a nyelvünkkel és az egész testünkkel részt veszünk. Képtelenség odafigyelni hosszú ideig csupán a prédikációra. Ezért van szükség a kétezer év alatt kikristályosodott liturgiára, hogy az „megágyazza” a hirdetett és ízlelt (úrvacsora) igét a szívünkben. Madách Az ember tragédiájában is az utolsó mondat a csúcspont: „Mondottam, ember: küzdj, és bízva bízzál!” Ez a mondat azonban senkinek sem mondana semmit a dráma többi részének ismerete nélkül. Meg kell tehát tanulnunk „élvezni” az istentiszteletet! Talán azért tartjuk unalmasnak a templomi együttléteinket, mert hagyománnyá silányítottuk őket, amelyektől senki nem vár semmit. Ha az istentiszteletet élményként éljük meg, amely nem egyszerű egyházi szokás, hanem valóságos csoda – Isten és ember találkozása, az úrvacsora révén „fizikai” értelemben is –, akkor nem fognak zavarni a hétről hétre ismétlődő liturgikus szövegek. Sőt, talán még az sem, hogy az evangélikus liturgia nagymértékben hasonlít a római katolikusra…

Tubán József (ev. lelkész, Csorna)

Regionális hozzárendelés: Csornai Evangélikus Egyházközség