Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Lelki táplálék

Hozzászólás a cikkhez

Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben. Öljétek meg tehát tagjaitokban, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálvány-imádás, mert ezek miatt haragszik Isten. Ti is ezeket tettétek egykor

Pál megint föladta nekünk a leckét. Mi az, hogy meghaltunk, vagy öljünk meg magunkból valamit, és hol van az odafönt egy kopernikuszi fordulaton túl? Meglehetősen furcsán kommunikál Pál. Talán még a keresztény környezetben szocializálódott, felnőtt embernek is megüli a gyomrát egy-egy ilyen páli kijelentés.
Azt hiszem, Pál ezúttal nagyon mérges, azért jön elő a halállal és még hasonlókkal. Egyszerűen nem érti. Nem érti, amivel szembesül. A közösség, a gyülekezet megismerte Krisztust, és mégis valahogy nagyon fura dolgokat csinál. Pál ugyanazt a jelenséget máshogy éli meg, mint a többiek. Ő úgy látja, hogy eddig egy teljesen sötét világban élt, ahol tapogatózva talált el egyik helyről a másikra, és most, hogy Isten felkapcsolta a villanyt, hirtelen minden teljesen átértelmeződik. A színek, a formák, az összefüggések. És Pál ezt a tőle megszokott intenzitással, elemi erővel új szabadságként éli meg. Azt látja, hogy amit eddig élt, most egy nagyobb összefüggésbe került.
Ugyanennek a villanykapcsolós dolognak a közösség kicsit a másik oldalát éli meg. Ők nem az új összefüggésekben és szabadságban élnek, hanem, mint a hal, amit eddig akváriumban tartottak és most bekerül a tengerbe, fél. Gyatra, hihetetlenül emberi és mindannyiunk által jól ismert az érzés: félek. Ha innen kilépek, mi lesz? Miért kell másképp csinálnom most a dolgokat, mint eddig? Miért akar tőlem ilyesmit Isten? Miért nem hagy a régiben, a sötétben, a szűk akváriumomban? Ahol ugyan nem láttam, vagy be voltam zárva, de legalább tudtam merre mi hány méter. Na most ezt Isten nem akarja. Azt akarja, hogy lássunk. Nyissuk ki a szemünket, mint Neo a Mátrix című film főszereplője a trilógia első részében, és izomlázzal a szemünkben küszködve lássuk meg az igazi világot. Ami, igen, félelmetes. Nincsenek stiklik, nincsenek sunnyogások, de legalább igazi.
És Pál példákat is sorol. De nem etikakönyvet ír, hogy ez a film még nézhető, az már nem, ebbe az étterembe bemehetsz, de az ott már nem jó hely, ezzel az emberrel még kapcsolatban maradhatsz, de hé! Attól tartsd távol magad! Nem, egész egyszerűen emlékeztet minket arra, hogy mit éltünk át. Hogy hé, világos van! És felsorol egy halom dolgot, ami nem önmagában káros, hanem ha nem ebben az új fényben látjuk. Akkor van baj, ha életünket nem ehhez az új viszonyítási módhoz mérjük, ha még mindig keressük az akváriumunk falát ahelyett, hogy úsznánk. Mert mindegyiknek megvan a párja. A paráznaság az első: Isten egyik legnagyobb ajándéka életünkben a testünk. Nem elnyomandó borzalom, hanem öröm és szeretetforrás. Isten képére formált ajándéka. És ott a szenvedély. Ne ez irányítson. A test, lélek, szellem – és mi még – egysége! Ami naggyá teszi az embert, aminek a felfedezése a megkeresztelt mivoltunk felismerése. Ne billenj el egyik irányba! És a kapzsiság! Nem a pénz maga a baj, hiszen hát kell, meg kell élnünk, ha nekem sincs, segíteni sem tudok, viszont meglehetős túlkapások voltak a kereszténység történetében! Csak az az új viszonyítási pont! Hogy az anyagiak biztonságot adnak, de mindez csak eszköz.
És ezt hívja Pál, Jézus, a próféták meg mindenki bálványnak. Hogy miért tapogatod a lépcső korlátját szorosan összeszorított szemmel, amikor Isten már fölkapcsolta a lámpát?
Helen Keller jut eszembe. Nem tudom, ismerik-e? Helen Keller vakon, némán és süketen született. Nagyon agresszív, kezelhetetlen kis lény volt, amíg egy tanár, tapintás útján megtanította neki a tárgyakat, a nevük betűit belerajzolta a tenyerébe. Helen Keller később doktori fokozatot szerzett, és sokat publikált − ismétlem –, anélkül, hogy hallott, látott volna, vagy képes lett volna szavakkal kifejezni önmagát. Lehetetlen volt, és mégis.
Két dolgot szeretnék még mondani ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy sokszor nem tudjuk, milyen jó dolgunk van, de ez most nem annyira fontos. A második pedig az, hogy akinek a szívét az Isten lángra gyújtja, az előtt nincs lehetetlen, csak kihívások és új lehetőségek, szárnyalás és az új keresése minden nap.
Coelho azt írja A Piedra folyó partján ültem és sírtam című könyvében, hogy minden napban van egy pillanat, amikor mindent megváltoztathatunk az életünkben, amikor ami eddig rossz felé indult, most új irányt találhat.
Ma mi lesz az a pillanat az életedben? Ámen.

Körmendy Petra Kornélia (ev. beosztott lelkész, Székesfehérvár)

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::