Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyháztörténet

Hozzászólás a cikkhez

Történetietlen, erőszakos és méltatlan eljárás lenne, ha az Ótestamentumban fellelhető istentiszteleti formulát sejtető szövegekre mai liturgikus elemek nevét erőltetnénk, vagy azok egyenes ágú elődjének tekintenénk. Még akkor sem tehetnénk ezt, amikor egészen nyilvánvaló, hogy a keresztény liturgia él ezekkel az elemekkel, és ezekből bontakoztatja ki istentiszteletének bizonyos szövegrészeit.

Csak ezzel a fenntartással mondhatjuk, hogy például a „teremtéstörténet” néven emlegetett szakasz nem szokásos értelemben vett történetet mond el, hanem Izráel hitvallását (Credo) rejti. Azt részletezi − szemléltetésnek is mondhatnánk –, amit a „Sömá” („Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!”) már szinte dogmatikus összefoglalásként mond el személyes imádság vagy közösségi istentisztelet keretében. Érdemes figyelni arra, hogy ez a történet formájában elmondott, az egyetlen igaz Isten mindent átfogó hatalmáról szóló hitvallás milyen sokszor, mennyi megunhatatlan változatban szólal meg a zsoltárokban. Elegendő csupán a 8. vagy a 104. zsoltárra gondolni, hogy Izráel hitére nézve is érvényesnek, amit az egyház hitére nézve jellemzőnek látunk: meg is énekli, amit hisz, illetve a hitét énekli meg. Izgalmasan szép istentisztelet-történeti utazáson vehetünk részt, ha végigjárjuk az utat, hogyan válik – a keresztény liturgia elemeinek a nevét csak segítségként használva – az Ótes-tamentum hitvallása (Credo) az Ótestamentum nagy hálaadó énekévé (Te Deum). A „Három ifjú éneke” néven ismerős ez a Dániel könyve 3. részének nem kanonikus, protestáns fordításokban nem is található szövegrésze. Ebben a tüzes kemencéből kimentett három ifjú szájába adott énekben az egész teremtettség egyetlen kórusban dicsőíti az egy Istent, miközben szinte „szent leltárt” készítve, szólamonkét „inti be” az Úr „minden művét”: az angyalokat, napot, holdat, csillagokat, esőt és har-matot, tüzet és forróságot, hideget, deret, fagyot, havat, jeget, éjjelt és nappalt, világosságot és sötétséget, villá-mokat és fellegeket. Második „szólamként” Isten dicsőítésére szólítja a földet, hegyeket és halmokat, mindent, ami a vízben nyüzsög. Ugyanígy a madarakat, a vadakat és a háziállatokat. Harmadik szólamként kapcsolódnak az „ember fiai”. Közöttük is elsőként Izráel fiai, az Úr papjai, szolgái, az igazak lelkei, az alázatos szívű szentek, hogy végül ebbe a hatalmas kórusba név szerint is betagolódjék a halálból kimentett három ifjú. A záradék, amely ezernyi változat-ban szólal meg a zsoltárokban az Egyetlen dicsőítésére, ott visszhangzik a keresztény úrvacsora záró imádságát megelőző „akklamáció”-ban (felkiáltás, felhívás): „Áldjátok az Urat, mert jó, és örök az ő irgalma!” A keresztény istentisztelet története során, már a 11. század közepén említik, hogy a pap a „Három ifjú énekét” imádkozva távozik az oltártól a sekrestyébe. A 20. század harmincas éveiből származó liturgiatörténet már nem tartja kötelezőnek, a II. Vatikánum által megújított szertartásrend pedig már nem is említi. Érdekes viszont a nem katolikus területen való „utóélete”: az egyik legjelentősebb európai liturgikus megújulási mozgalom és közösség (Mihály-testvériség) hajnali imádság rendjének szinte a csúcspontját képezi a teremtettséget valósággal leltározó és az Egyetlen dicsőítésére késztető „Három ifjú éneke”. Szokatlanul hosszan időztünk ennél az ótestamentumi liturgikus elemnél, hogy szemléletessé váljék, miként rejtőzik a formálisan történetiben a hitvallási-tanításbeli summa, amit bátran dogmának is nevezhetnénk, ez pedig hogyan változik énekelt imádsággá, Isten-dicséretté. Úgy tűnik, hogy a mindenkori Isten-népének jellemzője, hogy amit hisz és vall, azt meg is énekli. A „Kezdet”-től indulva – Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát sem feledve – egy 20. századi, amerikai eredetű énekünket üssük még föl (EÉ 68.). Az igazat megvallva, nehezen barátkoztam meg vele. Bizonyára nem egyedül én tartom az egyes „szólamokat” néha már elidegenítően iparinak és technikainak, de abban talán segítenek, hogy ezeket is oda sorakoztassuk, ahová valók: az egyetlen Isten uralma alá.

Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::