Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Hírek

Augusztus 20-án a nagymamámnál voltam Budapesten. Ez alkalommal megbeszéltük a nagybátyámmal és az unokatestvéremmel, hogy elmegyünk a Duna-partra megnézni a tűzijátékot. Amikor odaértünk, már javában folyt a repülős bemutató, ami nagyon izgalmas és félelmetes volt, mert a repülők a hidak alatt repültek el. Egy jónak látszó helyet találtunk, az Erzsébet híd pesti oldalán a hídpillér kőpereme volt ez a hely. Elég magas volt, és lépcső sem volt hozzá, ezért nem sokan voltak rajta, de a nagybátyám erős, és könnyen felrakott minket, és ő is felmászott. Sokat vártunk, mire elkezdődött a tűzijáték. Rajtunk kívül rengeteg ember volt ott, a víz tele volt hajókkal. Az emberek nagyon izgatottak voltak már, mert várták a látványosságot.

Egyszer csak elkezdődött a tűzijáték, nagyon szép volt, egészen közelről láttuk. Alig tartott 10 perce, mikor hirtelen nagy szél támadt. Utána nagy köd jött, és egy hatalmas eső. Mindenki ezt kiabálta: „Itt a vég!” Ezután olyan hatalmas vihar tört ki, amilyet sosem láttam, még elképzelni sem tudtam. Úgy gondoltam, ez a világvége, amit a Bibliában lehet olvasni, és mindjárt megnyílik az ég, és a felhőkön megjelenik Jézus. Mindenki elkezdett sikítozni, majd kitört a pánik. Az emberek szana-szét futkostak, lökdösték egymást, sírtak, jajveszékeltek. Láttam, ahogy a vihar ide-oda dobálja a hajókat, ez nagyon félelmetes látvány volt. A rengeteg szemét, meg lufi-állatka, ide-oda röpködött a szélben, és annyi por volt a levegőben, hogy egy ideig semmit sem lehetett látni. Mi a híd alá menekültünk, ott ugráltunk egyhelyben az unokatesómmal, mert annyira fáztunk vizesen a szélben. Azon a helyen több gyerek is volt, összebújtak melegedni, és sírtak. A felnőttek a testükkel védtek minket, a híd falához szorították a gyerekeket, hogy a szél el ne vigyen minket. Hallottam, amint a súlyos tárgyak záporoznak mindenfelé. Így vártuk meg a nagy vihar végét. Én egész végig imádkoztam, hogy védjen meg minket az Isten, és állítsa le a vihart. Az Úr meghallgatta az imám. Mert már azt hittem, itt az utolsó ítélet. Hazafelé menet láttam egy embert, aki az utcán feküdt és a mentősök élesztették, és lélegeztető volt az arcán. Egész úton hazafelé nagyon sok mentőautót láttam, és sok sérült embert. Az utcán bokáig gázoltunk a vízben, mindenfelé szemét, törött üvegek, tetőcserepek, hatalmas faágak, esernyők, elhagyott cipők és papucsok hevertek. Az egyik perecárus összes perece hatalmas vizes kupaccá változott. A metróban az embereknek italt osztottak, a hangosbemondón mindenféle utasításokat adtak a hatalmas tömegnek. Majdnem egy óráig álltunk sorba, mire lejutottunk a metróhoz. Csak otthon tudtam meg, hogy voltak, akik meghaltak a viharban, sok gyerek elvesztette a szüleit. Hálát adtam az Istennek, mert az Úristen kegyelme volt, hogy abból a szörnyű viharból megmenekültünk úgy, hogy semmi bajunk sem lett.

Ajtony Emese, 10 éves