|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Dunántúli Harangszó
- Archívum
- 2007
- 03
- Katechetikai felismerések? Avagy hogyan használjam, ha már van/lenne?
Egyéb
Hozzászólás a cikkhez
Katechetikai felismerések? Avagy hogyan használjam, ha már van/lenne?
A kezdet
1989 óta használok segédeszközöket az oktatásban. Hosszú évekbe telt, míg megtanultam, az effektív oktatómunka előfeltétele, hogy az ember tudjon nemet mondani. Ezzel időt nyerhetünk. Az idő is talentumaink egy része, megduplázni csak úgy lehet, ha értelmesen töltjük el. Kezdetben, mint minden fiatal lelkész, én is beleestem az önmagamnak, gyülekezetemnek és másoknak bizonyítani akarás gödrébe. Az elkövetkezőkben fejlődésem állomásairól és tapasztalásaimról tudósítok – mások okulására.
Most már elmondhatom, a teológián ketten voltunk az évfolyamunkból, akik „elblitcceltük” a katechetikai gyakorlatot: F. Viktor és én. Ő veleszületett életreva-lóságból, én pedig félelemből – pedig előkészítő írásbeli dolgozatomat évfolyamtársaim többen megdicsérték, ami a jeles minősítésnél is nagyobb elismerést jelentett számomra – halasztottam a kötelező tanítási alkalmakat az adott esztendőben. Hogy később ő hogyan pótolta, nem tudom, én kétheti gyomorszorító aggodalmaskodás után negyedév közepén 1988 januárjában elvállaltam a tatai gyülekezet „gondozását”, ezzel gyakorlatilag fejest ugorva a tanítás mélységes tavába. Pásztor még nem voltam, segédlelkész sem, legfeljebb kisbojtár. Gombóccal a torkomban készültem az első konfirmandus órára. Nem az átadandó anyag okozott gondot, hanem a kiszámíthatatlanság: mi lesz, ha olyat kérdeznek a gyerekek, amire nem tudom a választ. Mondanom se kell, életem egyik legcsodálatosabb óráját éltem át. Az oktatás után szféraközeli állapotban lebegve már tudtam: ha okítani nem is tudok, de nagyon szeretek.
Soknál több az elég
Természetesen a kezdeti eufóriámban szerettem volna minél több információt átadni konfirmandusaimnak. Hoztam tehát a jobbnál jobb xerox-másolatokat és feladat-lapokat, amivel bőséges lehetőséget teremtettem a számonkérésre. Házi feladatokban sem volt hiány. Idővel megtapasztaltam, hogy a sok információnál lehet még többet adni, ha szűrt, logikai sorrendbe állított „blokkokat” teremtek, s mindenekelőtt ötleteket adok a memorizálásra. Ez utóbbi a legnehezebb feladat. Nekem akkoriban nem volt se időm se lehetőségem, hogy idősebb kollégától kérdezzek. Ha valaki ezt manap-ság megteheti, hát tegye! A telefon és inter-net talán erre is használható...
Az illusztrációm fejlődése –
gondolatok a videóról
A hitoktatásban a 70-es-80-as években sokan használtak flanelt. Akik használták, lelkesedtek érte, akik nem tudták külföldről beszerezni, irigykedve nézték vagy kritizálták. Jómagam soha nem használtam, mert úgy gondoltam, a bábozás technikájánál van jobb, s látványosabb: a videó. 1986/87-ben kedvesem (ma már feleségem) a stuttgarti Bethesda Kórházban kapott egyéves ösztöndíjat. Amikor hazajött, eljegyeztük egymást, s terveztük a közös jövőt. Természetesen lebeszéltem őt arról, hogy háromhavi ösztöndíjából mosogatógépet vegyen (ajánlkoztam én a mosogatásra), inkább egy videomagnót hozzon haza. Mondanom se kell, az ő ötletével jobban jártunk volna. Itt volt a szuper videó, csak nem volt mit vetíteni vele. Ikszedik másolatban hozzá is jutottam valamilyen katechetikai anyaghoz, de az vagy nem magyar nyelvű volt, vagy élvezhetetlen minőségű, vagy mindkettő egyszerre. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a flaneltechnika messze effektívebb tanítási eszköz, mint a videó.
A videó is hasznos eszköz, ha van mit mutatni vele – de csak mértékkel. Mert az előnye egyben a hátránya is. Mozgóképeket vetíteni ugyanis nagy merészségre vall. Mai nagymamák és nagypapák (a 60-as évek fiataljai) ugyanis ifjúkoruk óta a mozgókép vonzásában, annak hatása alatt élték mindennapjaikat. Ez egyfajta speciális „csővakságot” eredményezett. A mozgóképi világ valósággá vált, s a valódi világ irreálissá. Ugyanakkor elkezdődött egy szomorú folyamat: egyre kevesebben vettek kezükbe könyvet. Mára a könyvolvasási kedv: az évi kevesebb mint egy könyv! Könnyebb nézni, mint a könyv alapján elgondolni.
Első felismerésem:
a helyes illusztráció
1994-ben a tatai Eötvös József Gimnáziumba meghívtak óraadó tanárnak, hogy segítsek egy érettségi utáni egyéves képzésben. Feladatom a kereszténység ismertetése, általános egyházi műveltség bemutatása volt két félévben, heti 2–3 órában. Nagy lelkesedéssel kezdtem el, s a kezdeti lendület után, mely a diákok részéről is tapasztalható volt, egyfajta visszaesés mutatkozott. Rádöbbentem, hogy az órák színesítésére nem elégséges, ha rajzolgatok a táblára, valami több kell. Ekkor került kezembe a diavetítő. Egyszerű, s a világ legeffektívebb (hatásos) katechetikai munkaeszközének tartom. Mielőtt rátérnék az előnyei tárgyalására, le kell szögeznem; előkészületi időt tekintve az egyik legtöbb időt és energiát igénylő eszköz. Sokat szenvedtem a diák megvilágításával. Jó minőségben elkészíteni a diákat külön mesterség.
Miért tartom kiváló eszköznek a diavetítőt?
Először is, mert nem mozog a kép. Az állókép, s a hozzá fűzött élőszavas magyarázat kivétel nélkül minden korosztályban rendkívül effektív. A kisgyermekeknél azért, mert van ideje megnézni és továbbgondolni a kivetített kép részleteit is. A középkorúaknál azért, mert gyakran csak munka után juthatnak el különböző előadásokra. Az idősebbeknél pedig azért, mert fáradékonyabbak, s lassabb életritmusuk miatt nem igénylik azt a felfokozott ritmust, amit a fiataloknak szánt klipek közvetítenek. (A klipben már nem is a közvetített tartalom, hanem a vele elért „ritmus” a fontosabb.)
Másodszor az állókép gondolatokat indukál, s ezeket van idő más gondolatokkal, saját élményeinkkel egybevetni. Az asszociáció a memorizálásban rendkívül fontos! Jól megválasztott képekkel és indító gondolatokkal sokkal könnyebb eljutni a katechetikai célhoz. Meggyőződésem, hogy manapság nem lehet illusztráció nélkül eredményeket elérni az oktatásban, a hitok-tatásban sem. Szórványhelyzetben, amikor délután vagy kora este egész heti iskolai teljesítménykényszeres élmények után fáradtan s végre a hétvége vonzásában mégis felszabadultan beesnek hitoktatásra, konfirmandusképzésre gyermekeink, alaposan próbára teszik a lelkészt vagy a hitoktatót. S akkor még nem beszéltem az egyéb körülményekről…
(Folytatjuk.)
Franko Mátyás (ev. lelkész, Tata)
Regionális hozzárendelés:
Tatai Evangélikus Egyházközség
::Nyomtatható változat::
|
)