Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Dunántúli Harangszó
- Archívum
- 2007
- 04
- „… miért sírsz?” (Jn 20,13)
Lelki táplálék
„… miért sírsz?” (Jn 20,13)
Van a gyerekeknek egy csodálatos képességük, amit felnőtt korukra sajnos elfelejtenek. Nevezetesen, hogy egyik pillanatról a másikra meg tudnak vigasztalódni. Az egyik percben még olyan keservesen sírnak, mintha a világ összes terhe a vállukat nyomná, aztán eltelik pár másodperc, és a „bőgőmasinákból“ féktelenül kacarászó, nevetgélő, boldog kisgyerekek lesznek. Ehhez a 180 fokos fordulathoz nem kell, hogy nagy dolgok történjenek, elég, ha valaki rájuk mosolyog. Nem így a felnőttek. Persze, nekik, nekünk már az is nagy dolog, ha sírva tudunk fakadni.
A húsvéti történet elején úgy tűnik, hogy legalább ennyi, a sírás képessége megadatik a tanítványoknak is. Három evangélista is feljegyezte Péter keserves zokogását, de olvashatunk jajveszékelő asszonyokról, megrendült katonákról és a magukra zárt ajtó mögött búslakodó tanítványokról is. János evangélista szerint magdalai Mária is éppen a könnyeit törölgette Jézus sírjánál, amikor a feltámadott odalépett hozzá, és megkérdezte tőle: „Asszony, miért sírsz?“ Aztán kicsit később egy zárt szobába belépve ezt kérdezte a tanítványoktól is: „Miért rémültetek meg, és miért támadt kétség a szívetekben?“
1944 húsvétján Jézus akkori tanítványai is összegyűltek a dachaui koncentrációs tábor 26-os barakkjában. Ki engedéllyel, ki anélkül, de mindegyikük rémülten, kétségekkel a szívében. Volt köztük egy holland lelkész, aki Jézus magdalai Máriának feltett rövid kérdéséről prédikált: „...miért sírsz?“ Miért sírsz, amikor mosolyog ránk az Isten? Akkor is mosolyog, mikor mi csak sírni tudunk.
Húsvétkor, „a harmadik napon“, a kiábrándultság, a nyomorúság és halál árnyékában Jézus, a Mester megáll előttünk, és mosolyogni tanít minket. Ő, aki bizonyos a győzelemben, és tisztában van a feltámadás jelentésével. Még ezen a nyomorult helyen is ránk nevet az Isten Fia. Vegyük észre ezt a mosolyt!
Bár ennyi még nem elég, mert ezt a mosolyt tovább is kell adnunk. Az Úristen nevetésének mindenütt vigasztalnia kell, ott is, ahol sírnak vagy összeszorított fogsorral küzdenek a könnyekkel. Ha Isten megáldja húsvétunkat, akkor ez így lesz, még akkor is, ha könnyes lesz a mosolyunk. Az 16921-es számú dachaui rab naplójegyzeteiből tudjuk, hogy Isten rámosolygott a barakkban összegyűlt tanítványaira is, és azok együtt mosolyogtak vele.
A Bibliában sehol nem olvashatunk arról, hogy Jézus mosolygott vagy nevetett volna. Talán mert nem is olyan fontos. Hisz húsvét maga a válasz a jézusi kérdésre: „...miért sírsz?“ Miért sírtok? Miért estek kétségbe? Miért vagytok kicsinyhitűek? Gyakran vég nélkül tudnánk sorolni a válaszokat. A sírnál lévő asszonyok és a tizenegy is belekezdtek volna keservük és csalódásuk taglalásába, de amikor a Feltámadott egyszer csak ott állt előttük, megakadt bennük a szó.
A kisgyerekeknek gyakran elég egy mosoly, és máris „megakad“ bennük a panasz, elfeledkeznek a bánatukról, visszanevetnek arra, aki rájuk nevet. Ha úgy tetszik, a húsvét a legnagyobb mosoly. És ez a mosoly nem csak az ünnepnapok fényében ragyog ránk, mert a húsvét nem egyszerű ünnep, hanem olyan esemény, ami kétezer év óta naponta újra és újra megtörténik. Síroknál, barakkokban, falvakban, városokban, templomokban, tereken és utcákon, mindenütt, ahol a feltámadott Úr Jézus megáll előttünk, és megkérdezi, „miért sírsz?“
Kívánom az olvasóknak, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt a húsvéti, mosolyfakasztó találkozásokat! Járja át a feltámadott Krisztus mosolya a világot, és adjon nekünk gyermeki hitet, hogy vele együtt tudjunk mi is nevetni, és sok-sok mosolygó emberrel együtt szent nevét dicsérni. Ámen.
Heinrichs Eszter (ev. beosztott lelkész, Berlin)
|