Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Arcképcsarnok

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt század közepéig a magyar hősök emléknapját minden év utolsó vasárnapján tartották Magyarországon. Eredete az 1917. évi VIII. törvényre vezethető vissza. Ebben mondták ki először, hogy nemzetünk hősi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni. Majd a Magyar Köztársaság Országgyűlése a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül a ma élő és a jövő nemzedékek okulására a 2001. évi LXIII. törvény alapján minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánította. Ezen a napon azért jövünk össze templomokban, emlékműveknél, temetőkben, hogy emlékezzünk, tisztelegjünk mindazok előtt, akik az elmúlt vérzivataros évszázadok során életüket áldozták szeretteikért, hazájukért, mert hűek maradtak esküjükhöz, hitvallásukhoz. Életet áldozni nem csupán hősi halállal lehet, de átélve, túlélve is. A budapesti (kőbányai) társasház ki-csi, meghitt, „katonás rendben” berendezett lakásában fogadott vitéz Kapi Béla nyugállományú alezredes, nemzetőr ezredes, hogy megossza velünk emlékeit, gondolatait; tisztességről, becsületről, hazáról, szeretetről.

• Alezredes Úr! Béla bácsi! Hogyan kezdődött katonai pályafutása? - Édesapám – Kapi Béla, a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület püspöke – lelkészként szeretett volna látni. Én erre elhivatottságot nem éreztem, bár tízéves koromban nem lehetett elvárni tőlem, hogy határozottan kitűzzem életem célját. Ezek után a családi körülményeket úgy alakította a Jóisten, hogy katonaiskolába adtak be, s így Sopronban elvégeztem a katonai főreál-iskolát, ahol tanáraink egy része bencés szerzetes volt, katonai rendfokozattal. Náluk képzettebb, jóindulatúbb, hazaszerető embereket nem tudok ma sem elképzelni! Olyan tudást adtak, hogy még ma is áldom az emléküket. Majd az érettségi megszerzése után a Ludovika Akadémiára kerültem. Alkatilag mindennek alkalmas lettem volna, csak katonának nem. Nem voltam goromba, de ott keménységgel, határozottsággal, fegyelmezettséggel neveltek bennünket arra, hogy hivatásos katonák tudjunk lenni. A napirendünk az utolsó percig be volt osztva az ébresztőtől a takarodóig. - Fiatal tisztként azután rögtön háborús övezetbe került... - 1943. augusztus 20-án avattak tisztté a Ludovika Akadémián, ekkor tettem esküt Istenért, hazáért, családért. 22 éves voltam, amikor az I. Páncélos Hadosztály Felderítő Zászlóaljához kerültem Budapestre a Gép-kocsizó Lövész Századhoz. Itt váltam igazi parancsnokká. Olyanná, aki megtapasztalta, hogy Isten kegyelme mellett a megérzéseim is segítettek abban, hogy még a mai napot is megélhessem. Rám embereket bíztak, nekünk kellett előremenni. Felderítésünk eredményétől függött a fő csapat előrejutása. Az erdélyi harctéren döbbentem rá arra, hogy igazi férfivá váltam. Az orosz tűzerő olyan erővel támadott minket, hogy rögtön ötven százalékos veszteséget szenvedtünk el. Én is megsebesültem már az első napokban. Lábukat, kezüket, szemük világát vesztett embereim között voltam, és próbáltam segítséget keresni. A megszerzett terepjárónk négy hátsó gumiját kilőtték, de mégis sikerült vele elérni a második védelmi vonalunkat. Ott derült ki, hogy főhadnagy barátom elöl maradt, így kocsit váltottam, s kimentem érte a frontra. Ekkor jöttem rá arra, hogy milyen felelősségteljes hivatást választottam. Nem szakmát, hivatást! - Szülei hogyan fogadták gyermekük helytállását? - Amikor sebesülten hazajöttem szabadságra, az én drága jó édesapám feltette nekem a kérdést: „Nem félsz te odakint, ahol halnak a bajtársaid?” Azt feleltem neki: „Édesapám! Miért félnék? Isten vigyáz rám! Ő tudja, hogy én vagyok, én tudom, hogy ő van!” „Kisfiam, ez fatalizmus! Ez nem így van!” – mondta ő. „Édesapám! Én úgy gondolom, hogy Isten tudja a gondolataimat, ismeri a dolgaimat! Ha kijelölt nekem egy utat, akkor azon segít végigmenni! Én ráléptem erre az útra, elköteleztem magamat nemcsak a hazámnak, Istennek is” – válaszoltam. Egy világ összeomlott, és mi elvesztettük a háborút. De az eskü szent! Ha tisztként nem, de gépkocsivezetőként, férjként, apaként, nagyapaként, ma is szolgálom hazámat. - Ezután újabb próbatétel, a hadifogság következett. - Kikerültem Franciaországba egy SS-büntetőtáborba, mint „háborús bűnös”. A párizsi magyar református lelkész, Kulifai Imre kijött hozzánk, és – a kétmillió hadifogoly között – meglátta a nevemet, majd meglátogatott. Miután megtudta, hogy a püspök fia vagyok, felajánlotta, hogy kivisz onnan. Én viszont azt mondtam neki, hogy egyedül nem megyek, osztozom az enyéim sorsában. Végül ötvenedmagammal 1945. november 7-én kihozott bennünket a francia és a magyar Vöröskereszt segítségével. Bécsből december 14-én indult az utolsó vonat Magyarországra, ami nagyon zsúfolt volt. Remény sem volt arra, hogy oda még valaki felférjen. Akkor felfedeztem egy üres pullmannkocsit, ami a szovjet hadsereg tisztjeinek és hozzátartozóinak volt fenntartva. Felléptem rá, s akkor egy elegáns, civil ruhás úr odajött hozzám. Kérdésére elmondtam; csak az a bűnöm, hogy ellenük harcoltam. Semmi egyebet nem csináltam, nem kegyetlenkedtem. Másfél óra múlva Győrben voltam… - Gondolom, amikor hazajött, folytatódott a meghurcoltatása. - Édesanyám sírva borult a nyakamba, s közölte a hírt, hogy távollétemben halálra ítéltek, s ki fognak végezni. Nem menekültem el, mert nekem ez a hazám, itt vagyok itthon, s ha meg kell halni, akkor történjen meg, de nem hagyom el az országot! Másnap elmentem a győri városparancsnokhoz, aki felküldött a katonapolitikai osztályra, Pestre, ahol a sorsunkat döntötték el. Egyszer csak a sok ajtó közül kinyílt egy, s a kilépő meglepődve kérdezte tőlem, hogy mit keresek itt. Először nem ismertem rá, csak később derült ki, hogy a felderítő zászlóalj egyik korábbi zászlós írnoka volt, akivel együtt harcoltunk a fronton. Hiszem, ez nem volt véletlen. Isten úgy gondolta, hogy terve van még velem. Adott feladatot, megsegített a fronton, hazahozott a fogságból, most ezen az akadályon is segít átlépnem. Behívott, utánanézett az ügyemnek, s igyekezett valamit a mentségemre keresni. Kiderült, hogy 1944-ben kipróbáltam egy új fegyvert. Markotai Weiss Jenő a Weiss-Manfréd Gyár vezérigazgatója kért meg rá, amikor sebesülten itthon voltam, s meglátogattam. Akkor elmondta, hogy van egy új fegyver, amit a készülőben lévő budapesti ostrom előtt fontos lenne kipróbálni. Próbáltam meggyőzni, hogy sebesülési szabadságon különösen is figyelnek az emberre, és nekem nincs parancsom ezt megtenni, de ő csak erősködött. Ez hasonló volt, mint annak idején a Mária Terézia Rend. Ha sikerül a feladatot végrehajtani, akkor megkapod, ha nem, akkor halálra ítélnek. De ha a hazám ezt kívánja, akkor meg kell tennem. Ezzel végül megállítottunk egy páncélos hadosztályt. Egykori harcostársam azt találta ki, mondjuk azt, hogy a zászlóalj-parancsnoktól kaptuk a parancsot a fegyver kipróbálására. Ő már meghalt, ott voltunk a temetésén, neki nem ártunk! Így is csináltuk. Legépeltük a vallomást, aláírtuk, így lett parancs! Ezután megkaptam a felmentő katonai igazolást.

v. Magassy Sándor (ny. ev. tábori lelkész-alezredes, Szentendre)

::Nyomtatható változat::