Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

Mostanában elég gyakran halljuk, különösen a médiából, hogy az állam a legrosszabb gazda, s hogy emiatt az államra tulajdonképpen nincs is szükség; a piac az, amely mindent sokkal jobban elrendez, mint egy államszervezet.

De mi ne hagyjuk magunkat félrevezetni ezekkel a gondolatokkal, mert állam nélkül egy nép élete zűrzavarba, káoszba, anarchiába torkollik! Államszervezet nélkül egy nép élete szétesik, az emberek egymás „farkasai” lesznek, mindenki azt tesz, amit akar, s a „szabadság” olyan méreteket ölthet, hogy az már veszélyezteti a nép létét. Miért vagyok ebben olyan bizonyos? Azért, mert az állam nem más, mint egy közösség, egy nép életének szervezettsége, melynek segítségével minden tag megtalálhatja a maga helyét a közösségben, s amely meghatározza az egyéni lehetőségeket (törvénykezés), és korlátokat állít olyan cselekmények elé, mely a közösség egésze vagy a közösség többi tagja számára hátrányos (büntetés). Az állam az a szervezet, melynek feladata a nép jólétének biztosítása, (erre utal Cicero is a címben idézett híres mondatában – salus=üdv, jólét) gondoskodás azok-ról, akik segítségre szorulnak, mert betegek, öregek, árvák, vagy magányosak. Az állam feladata a nép tagjainak nevelése, hogy szabadságukkal helyesen tudjanak élni, jogaikat felelősséggel tudják gyakorolni. Az állam feladata az, hogy ezen célok megvalósítása érdekében létrehozzon egy közös vagyont, a nép „pénztárcáját” (államkassza), melybe mindenki beleteszi a törvény által igazságosan kirótt összeget (adót); s az állam feladata, hogy e pénzzel gazdálkodjon, gyarapítsa, kamatoztassa azt, mindenekelőtt pedig felhasználja a nép tagjairól való gondoskodásra. (Nem feledhetjük: a piac céljai nem ezek! A piac a saját vagyon növelését, kamatoztatását célozza.) Mivel a teremtő Isten a káoszból kozmoszt, azaz a rendezetlen világból rendezett világot teremtett, akarata tehát az, hogy rend legyen e világban. Ezért mondhatjuk, hogy az állam, mint egy nép rendjét, rendezettségét biztosító szervezet, Isten akarata az ember számára. Pál apostol is így fogalmaz az államszervezettel kapcsolatban: „nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett.” (Rm 13,1) Jézus pedig azt mondja Pilátusnak nagypéntek reggelén: „semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked”. (Jn 19,11) Mivel pedig az ember a bűneset kövekeztében megromlott, s bűnös volta miatt folytonosan az Istentől rendelt rend megzavarására, felborítására törekszik, az állam létjogosultsága, szerepe és feladata nem szűnik meg, amíg ember él e földön. Emil Brunner német teológus írja: „Bűn nélkül az állam nem volna sem szükséges, sem lehetséges, ugyanis a kényszer és ezzel együtt maga a bűn az állam lényegéhez tartozik.” (in: Dr. Török István: Etika 247. oldal) A bűn miatt tehát keresztyénként azt mondhatjuk, hogy az állam a bűnös világban munkáló isteni kegyelem műve. Luther az államszervezetet a családhoz hasonlítja, s az állam vezetőinek jogosultságát a vezetésre a családfő tisztéből eredezteti. Ezért is beszél az államról a 4. parancsolat keretében. „A szülői hatalomból ered és terebélyesedik ki minden más hatalom is” – mondja a Nagy kátéban, majd később ugyanitt így folytatja: „a világi felsőbbség … atyai hivatás mindenestől, és a legtágabb körre terjed ki. A felsőbbség ugyanis nem egy család atyja, hanem annyié, ahány lakosa, polgára vagy alattvalója van. Hiszen Isten úgy adja és őrzi meg általuk táplálékunkat, házunkat és gazdaságunkat, oltalmunkat és biztonságunkat, mintha szüleink volnának.” (154-155. oldal) Ahogyan tehát egy családban van családfő és vannak családtagok, vezető és vezetettek, úgy van ez az államban is: vannak vezetők, akik hatalommal bírnak, melyre szükségük is van ahhoz, hogy a népközösség rendjét biztosítani tudják, és vannak alárendeltek, akiknek a hatalom által kialakított rend szerint kell élniük. Érdemes azonban e ponton visszatérnünk a Bibliához s a fent idézett Pál apostoli szavakhoz, mint e téma locus classicusához (legfontosabb, meghatározó igéjéhez). Pál ugyanis rámutat arra, hogy Isten akarata szerint mit kell tennie a hatalmat birtokló vezetőnek (felsőbbség) és a hatalomnak alávetett vezetettnek (állampolgár). A vezetőre azt mondja: „Isten szolgája az a te javadra” (Rm 13,4), és azt mondja: „hiszen ő Isten szolgája” (13,6). Vagyis a vezető a hatalmát Isten kezéből veszi, és úgy gyakorolja, ahogyan az az Istennek tetsző, (Isten szolgájaként): a jót dicséri, a rosszat gátolja. (13,3–4) Ebből következik az is, hogy „nem minden hatalombirtoklás felsőbbség az apostol értelmében, mert a hatalom az Újszövetségben a gonosz bukott hatalmait is jelenti. (ApCsel 26,18; Kol 2,15; Jel 3,2; 17,13) Egy ilyen hatalomról sohase mondhatná az apostol, hogy Isten szolgája az a te javadra.” (in: Ittzés Gábor: A „két birodalomról” szóló lutheri tanítás gyökerei Werner Elert Paulus und Nero c. tanulmányában, Keresztyén Igazság új folyam 73. szám 31. oldal v.ö. Elert: Das christliche Ethos 141. oldal) Még teljesebbé válik a vezetőről alkotott páli kép akkor, ha a görög eredetiben nézzük meg a szöveget. Az Isten szolgája kifejezés, amely a magyar fordítás szerint kétszer szerepel e szakaszban, valójában két különböző kifejezést takar. Az első alkalommal, a 4. versben, a diakonosz szó szerepel. (διακονος εστιν) E szóval Pál azt hangsúlyozza, hogy a vezető azért szolga, mert elvégzi a rábízott feladatot. E szóval szoktunk jelölni minden vállalt tevékenységet, amelyet másokért teszünk meg. (A gyülekezeti szóhasználatban talán a leggyakoribb szavunk pl. lelkészi szolgálat.) A másik szó, mely a 6. versben szerepel, még érdekesebb a számunkra. A vezető, a felsőbbség, leiturgosz (λειτουργοι θεου), azaz olyan szolga, akinek szolgálata a templomi istentiszteleti szolgálathoz hasonlítható. (Úgy Pál korában, mint ma, az isten-tisztelet rendjét nevezzük liturgiának, s az istentiszteletet vezető személyt liturgusnak.) Ilyen nagy méltóságot ad Pál a vezetőknek, a felsőbbségnek, és a hatalom gyakorlását e méltósággal szolgáló tevékenységnek tartja. A hatalmat birtokló felsőbbségről ugyanezt a képet festi Luther is: „A világi uralkodás árnyképe és ábrája a Krisztus uralkodásának. Az igehirdetői hivatal az örök igazságot, békességet és életet szolgálja, a világi hatalom pedig az ideigvaló jogot, békét és életet tartja fenn.” (Jer, örvendjünk, keresztyének! 311. oldal) Az Isten szolgáiként tevékenykedő felsőbbség pedig nem feledkezhet meg arról, hogy akitől jön a mandátum, afelé kell elszámolni is azzal. A felsőbbség tehát Isten előtti felelősséget hordoz cselekedeteiért. Elert hívja fel a figyelmet arra, hogy amikor a hatalom birtokosainak felelősségére gondolunk, akkor az „rendszerint a parlament, a nyilvánosság vagy egy nemzetközi bíróság előtti felelősséget jelent. Nincs szó arról, hogy ők az Isten előtt is felelősséget hordoznak.” (Elert: Das christliche Ethos 151. oldal) Most azonban végig kell gondolnunk azt is, hogy mit mond Pál a hatalomnak alávetett népről. Mi a feladata? Hogyan kell fogadnia az államhatalom tevékenységét, és hogyan kell viselkednie mint az állam polgárának? Pál azt írja: „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, … aki tehát ellene szegül a hatalomnak, az az Isten rendelésének áll ellen, … adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, annak az adót, akinek a vámmal, annak a vámot, akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig tisztelettel: a tiszteletet.” (Rm 13,1.2.7) Összecseng Pál szavaival Jézus mondata: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré”... (Mt 22,21) Az állampolgár feladata ezek alapján az állam rendjébe való beilleszkedés, az engedelmesség az Isten szolgái által vezetett államban. Egy keresztyén ember számára mindez azt is jelenti, hogy Isten akarataként végezheti mindazokat a feladatokat, amelyre megbízást kap az államhatalomtól, ahogyan azt az Ágostai hitvallás is megfogalmazza. „A keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bíráskodniuk, császári és más, érvényben levő törvények szerint ítélkezniük, jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük, katonáskodniuk, törvényes szerződést kötniük, saját tulajdonnal rendelkez-niük, a hatóságok kívánságára esküt tenniük, házasodniuk és férjhez menniük. … A keresztyének tehát kötelesek felsőbbségeiknek és a törvényeknek engedelmeskedni.” (XVI. cikk) Ugyanakkor egy keresztyén ember nem érezheti és gondolhatja azt, hogy őt nem érdeklik az államot érintő kérdések, s ő nem kíván ezekkel foglalkozni. „Elítélik azokat – vallja az Ágostai hitvallás –, akik az evangéliumi tökéletességet nem az istenfélelemben és hitben, hanem a világi kötelességek elhagyásában keresik.” (u.o.) Sőt a keresztyéneknek van egy speciális, keresztyéni feladatuk is az állammal szemben: imádkozni a hatalmat gyakorlókért, imádkozni az állam rendjéért. „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben.” (1Tim 2,1–2) De vajon mondhatja-e egy keresztyén ember egy államhatalomnak, hogy többé nem engedelmeskedem? Létezhet-e olyan államhatalom, melyben a keresztyénnek meg kell tagadnia az állampolgári kötelességet? S vajon van-e határa az államhatalomnak? Ha van, hol húzódik az? Mi az, amit még meg kell tennie egy felsőbbségnek a nép jóléte érdekében? Akár halálbüntetést is kiszabhat? Akár háborút is indíthat? Mit jelent egy állam életében a manapság oly sokat emlegetett politika? S vajon az egyház milyen kapcsolatban áll az állammal? Milyen küldetése van az állam felé? Ezeket az izgalmas kérdéseket fogjuk végiggondolni a következő hónapban cikksorozatunk folytatásában!

Isó Dorottya (ev. lelkész, Veszprém)

Regionális hozzárendelés: Veszprémi Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::