Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Dunántúli Harangszó
- Archívum
- 2007
- 07
- A tolnai esperes
Arcképcsarnok
Hozzászólás a cikkhez
A tolnai esperes
Előző számunkban Torkos Andrásról írtunk, „a magyar pietizmus atyjáról”. A magyar, pontosabban a dunántúli pietista lelkészek sorából kiemelkedett Szeniczei Bárány György élete és alakja is. Érdemes ebben a sorozatban róla külön is megemlékezni, nemcsak azért, mert halála 270. évfordulójára emlékezhetünk július 1-jén, hanem azért is, mert szolgálatának gyümölcse – a tolnai evangélikusság – ha küzdelmes sorssal is, de a mai napig él és létezik. Hogy a pietista lelkészek köré tartozott, sok mindenen túl Sartoris egy szép kifejezése is bizonyítja, aki ezt írja róla egy helyen: „velem egyszívű atyafi”.
Néhány szó származásáról. Megvallom, izgatott, hogy a Bárány család neve előtt miért áll a „Szeniczei” név? Megtudtam, hogy a család „törzsfészke” a Nyitra megyei Kis-Szenicz. Itt élt a Bárány család talán már a l6 században, adataink a 17. századból vannak róluk. Három Bárány Györgyről tudunk. Az első B. György még Szeniczén élt, a család 1626-ban már nemességet kapott. A vallásüldözés miatt költöztek el, és a második B. György már Beledben telepedett le, felesége az itteni Takács család leánya volt. Van olyan adat, hogy már ő is evangélikus pap volt. A harmadik B. György, a mi Szeniczei Bárány Györgyünk tehát Beleden született 1682-ben, de a pontos dátumot nem tudjuk. Származására nézve tehát üldözött evangélikus családban látott napvilágot, és lehet, hogy édesapja is lelkészként szolgált. A légkör tehát minden bizonnyal komoly, tartalmas és buzgó evangélikus volt.
Életútja is tartalmas és izgalmas volt. Falubeli iskolája után itthon 1705-től Győrött, 1707-ig Pozsonyban, majd Eperjesen tanult. 26 éves volt, amikor 1708 tavaszán külföldre indult, hogy tudását gazdagítsa. Az akkortól máig vitatott, de mindenképpen az egyház életét megújítani akaró pietizmus bizonnyal itt ragadta meg. Először a jénai egyetem hallgatója volt, majd – tudomásunk szerint – egyik professzorát követve a hallei egyetemre iratkozott be. Két év után, 1711-ben tért haza, és Győrbe került, abba a városba, amely a dunántúli pietizmus „kisugárzó központja” lett. Két évig szolgált itt mint konrektor és diakónus, tehát nemcsak az iskolában tanított, hanem prédikálhatott is. 1713-ban a nagyvázsonyi gyülekezet hívta meg lelkészéül, az a gyülekezet, amely ugyancsak ennek a mozgalomnak egyik központja lett. Következő állomásai: Gyönk (1718), Györköny (1719) és Sárszentlőrinc (1722) voltak, tehát a tolnai vidékkel való „eljegyzés” évei, amire később külön is kitérünk. De Sárszentlőrincről elűzték, s Bárány György Dörgicsére menekült. 1729-től visszamehetett Sárszentlőrincre, s innen, ezen a vidéken hirdette Isten igéjét küzdelmeket és veszélyeket is vállalva élete végéig.
Szolgálatának egyik ágát úgy is nevezhetjük: a tolnai esperesség megszervezése. Ő maga írja le a tolnai esperesség történetét. Csepregi Zoltán professzor fordításában ezt olvassuk erről: „Temesvár és Belgrád elfoglalása előtt jött a vallásüldözés és a földesúri elnyomás elől menekülve néhány evangélikus család, akik Gyönkön az akkor kincstári, később Magyary birtokon telepedtek le lelkészestül. Ennek híre a pécsi káptalanhoz is eljutott, s a pap csak vesztegetésnek köszönhette menekülését, ám az evangélikus vallásgyakorlatot betiltották.
A gyönkiek kérésére a nagyvázsonyi Domokos Sámuel és Bárány György felmentek Budára a kincstári birtokok felügyelőjéhez... erre Gyönkön meg is indult az evangélikus istentisztelet... 1718. március 24-én három evangélikus lelkész kelt át ugyanazon a réven, Ján Kerman Magyarkeszire, az Eszterházy birtokra tartott, Peter Velits a somogyi Tabra, Bárány pedig Gyönkre.” – Így indult el az evangélikus szervezés, később csapatostul érkeztek német menekültek a vidékre, s ha nem hoztak magukkal lel-készt, akkor ezt Bárány György szervezte meg. Összesen 24 gyülekezet született meg lassan a vidéken, amelyeket Bárány György látogatott Krmann Dániel püspök megbízá-sából alesperesként. Ehhez hozzá lehet tenni, hogy az elnyomás idején a dunántúli kerület három egyházmegyére „szorítkozott”, s ennek egyike éppen a tolnai egyházmegye volt, tehát megmaradt az elnyomás idején is. Mi már tudjuk, hogy a tolna-baranyai német evangélikusság a második világháború után milyen megpróbáltatáson ment keresztül, és mennyire megcsappant létszámuk a kitelepí-tések miatt, de az evangélikusság – most talán így fogalmazhatjuk: megfogyva bár, de törve nem – máig él ezen a vidéken. Bárány György szerint: „Az evangélikus egyháznak Tolnában és Somogyban 1718-tól kezdődött növekedése is bizonyítja, hogy Isten erőtlen eszközökkel éri el célját”. Adjunk hálát Istennek, hogy Bárány György Isten eszköze lehetett.
Szolgálatának másik fontos ága irodalmi működése volt. Ez a megemlékezés nem adhat keretet a teljes felsorolásra és értéke-lésre. Könyveinek egy része a gyermekeknek szólt. Francke egyik könyvét is lefordította, amely a gyermeknevelésről szólt. De volt egy „dictomos” könyve is, amelyben olyan mondásokat gyűjtött össze, amelyek alkalmasak voltak a tanulásra és a gyermekek nevelésére is. Lefordította többedmagával Arndt János: Igaz kereszténység című könyvét is. Legkiemelkedőbb műve az Újszövetség magyarra fordítása volt, a „laubani Biblia”, kiadási helyéről elnevezve. Tudomásunk van arról, hogy egy másik csoporttal az Ószövetség fordításán is dolgoztak, de ez nem került kiadásra. Arra szeretném emlékeztetni az olvasót, hogy abban a korban születtek könyvei neki és a többi pietista lelkésznek is, amikor a nyilvános istentisztelet, tehát az élőszóbeli prédikáció akadályozva volt, így a „könyvek prédikáltak”.
Fia, Bárány János lelkész édesapja temetésén hosszú verset mondott el, amelynek egy szakasza így hangzik:
„Ott énekelnek az újabb drága szentek,
Luther, Arndt, Spener, Frank
és a más több rendek,
Kikkel mind egy helybe s társaságba mentek
S közöttük nem vagytok már esméretlenek.”
A pietizmus többek között az egyetemes papság elvét hangsúlyozta. Minden hívő pap is a maga helyén. Ez az emlékezés azon túl, hogy megköszönjük Bárány György szolgálatát, serkentsen arra, hogy egyházunk megújulásán munkálkodva mi is ott lehessünk „az újabb drága szentek” között.
Dr. h.c. Keveházi László (ny. esperes, egyháztörténész, Kőszeg)
::Nyomtatható változat::
|
