|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Dunántúli Harangszó
- Archívum
- 2007
- 07
- Az ének misszionáriusai
Arcképcsarnok
Hozzászólás a cikkhez
Az ének misszionáriusai
Beszélgetés a 85 éves dr. Barsi Ernőné Varsányi Ida énekművész tanárnővel győri otthonában
- Meglepő, ha egy embert idős korában is mosolyogni látunk…
- Isten egykor otthon, Sopronban az énekeken keresztül olyan életörömöt adott nekem, amely minden indulatot és szomorúságot legyőz bennem. Olyan családi körbe születtem legkisebbként, amelyikben drága szüleim és három testvérem szeretettel vettek körül. Parányi koromtól nemcsak otthon, hanem nagyszüleim falusi házában (Tompaládony-Berekalja) is, és iskolánkban is mennyei Atyánkat dicsérő énekek, feledhetetlen dalok visszhangoztak. De ne felejtsük, hogy Sopron, a hűség városa is, ezért Isten igéje után ez a tudat mindmáig kötelez engem.
- Hogyan alakult az élete, amikor kirepült a családi fészekből?
- Tanítói oklevelet 1941-ben, a Sopronban működő Evangélikus Tanítóképzőben kaptam. Nehéz volt akkor elhelyezkedni. Egy Csengőd melletti tanya felekezetileg és tanításban is osztatlan iskolájában népdalokat tanítottam. Az „ismétlős” (14–16 éves) ifjúsággal is daloltunk, és egyházi énekeket gyakoroltunk. Vasárnap délutánonként én voltam, aki a „könyörgés” (igeolvasás, imádság) bővebb liturgiáját végezhettem. Tanítványaim boldog rajongása hallatán valakinek ez volt a véleménye munkámról: „Amit maga ezeknek tanít, az maga a méreg!” A gyerekek és gyülekezetünk tagjai sírva kértek, hogy maradjak, de szüleim egyre gyengültek. Kértem hát Kapi Béla püspököt, szíveskedjék közelebb helyezni. Ekkor Gyóróba kerültem, majd püspök úr – kérésemre – Győrújfaluba helyezett, hogy az Állami Zenekonzervatóriumba járhassak. Tíz kilométeres gyalogút volt ez Győrbe naponta. Szerettem volna minél szebben énekelni Isten dicséretére ősi dalaink kincsestárából.
- Miben, illetve kiben látja élete legnagyobb ajándékát?
- 1947 őszén a győri konzervatóriumban megismertem Barsi Ernő hegedűtanárt. Én őt kértem Istentől. Ő ugyanúgy gondolkodott. 1948. július 28-án házasságot kötöttünk. Számomra ő a mai napig életem legnagyobb ajándéka.
- A zene és az ének szolgálata is összekötötte önöket egy életre…
- Férjem református teológiát is végzett. Gyermekeink érett korunkban érkeztek. (Ernő 1951, Hajna 1958) Három évig a megye falvainak gyermekjáték-hagyományát tanítottam férjem folyamatos gyűjtéséből. Mindenütt a helyi dalanyagot és annak sajátos zenei különlegességét hangsúlyoztuk. Kodály elve alapján először saját zenénk-ből hazánkét, majd csak ezután ragyogtattuk más népek zenei és dalkincseit. Isten teremtő és életrendező Lelkének ezredévet is túlélő hitvallását nem szégyelltük énekelni az elmúlt hatvan esztendő ideológiáinak zűrzavarában. Közben ének-zene tanári oklevelet kaptam a Pesti Pedagógiai Főiskolán. Énekeim forrását Jászó Györgyné mesteri mintája és szeretete táplálta…
- Feladatuknak tekintették a határon túli szolgálatot is…
- Igen, jártunk Erdélyben, a Felvidéken, eljutottunk a csángókhoz, Ausztriába, Németországba és Svájcba is. Magyar nyelvű útikalauzzal Moszkvában és a Kaukázus vidékén hegedűvel és dalokkal, klasszikus szerzők műveivel, Jézus dicséretével szolgáltunk. Számos helyen sok hallgató fénylő szemmel, meghatottan, őszinte tetszéssel fogadott bennünket. Magyar őseinkről, leszármazottainkról a Don-vidékén szívet dobogtató tanúságtételt hallottunk. (Nem értjük, miért csak az éjjeli, hajnali adásokban fordult ez elő.) Kezdetektől a hazai és határon túli magyarság öltözetét, természeti és történelmi motívumait, díszítőművészetét kerestük. Több mint kétezer alkalommal szolgáltunk együtt.
Sajnos az 1980-as évek óta nem énekelhetek betegségem miatt. Imádságunkban ma már leginkább csak azt kérjük, hogy együtt mehessünk az Úr elé…
Bödecs Barnabás (ny. ev. lelkész, Győr)
::Nyomtatható változat::
|
)