Archívum
Rovatoló
Keresés
Vonalvég
DH logo
Legfrissebb
Előfizetés
Egyházkerület
Evangélikus honlap

Rovatoló
Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Hírek
Egyházkerületünkben történt
Lelki táplálék
Igehirdetések, áhitatok, meditációk
Fáklyafény
"Szent igédnek fáklyafénye" - gondolatok az egyházi esztendő heti igéiről
Aktuális
Az eltelt hónap aktuális témája
Egyháztörténet
Válogatás egyházkerületünk múltjából
Iskoláink
Beszámolók oktatási intézményeink életéből
Megkérdeztük
Interjú érdekes emberekkel aktuális témákról
Könyvbemutató
Egyházkerületi és egyéb fontos kiadványok bemutatása
Gyermekoldal
Rejtvények, gyerekírások, gyerekrajzok
Versek
Irodalmi illusztrációk
Egyéb
Minden más
Visszhang
Szerkesztői üzenetek, levelek, reagálások
Pályázatok
Egyházkerületi pályázatok, díjak
Arcképcsarnok
Ismert lelkészek és nem-lelkészek
Evangélikus Egyház - Online újságok - Dunántúli Harangszó - Archívum - 2007 - 07 - Keresztyén etika - mindenkinek

Egyéb

Hozzászólás a cikkhez

Keresztyén etika - mindenkinek

14. Lehetőségek és határok – avagy: Az állam etikájának néhány konkrét kérdése

Azok a kérdések, melyekkel előző alkalommal zártuk gondolatmenetünket, három irányból közelítik meg az állam etikájának témakörét. Egyrészt az államhatalom lehetőségeire és korlátaira kérdeznek rá; másrészt az állampolgár engedelmességének határait kutatják; harmadrészt pedig az egyház államhoz fűződő kapcsolatának kérdéseit vetik fel.

Feladatunk tehát most az, hogy e három irányból válaszoljuk meg a kérdést: Hol húzódik a határ? 1. Meddig mehet el az államhatalom a rend védelme érdekében? 2. Mit tehet meg az állampolgár, és mit kell megtennie, hogy az engedelmesség követelményének eleget tegyen? 3. Hogyan tekintsünk a társadalomban két egymás mellett élő szervezet, az egyház és az állam kapcslatára? 1. Első kérdésünk úgy is megfogalmazható, hogy egy állam, amely a nép érdekében bünteti azokat, akik a közösség ellenében cselekszenek, használhatja-e büntetése eszközéül a halálbüntetést? Érvényt szerezhet-e a 'ne ölj' parancsának úgy, hogy megöli azt, aki e parancs megszegésével az állam polgárainak életét veszélyezteti? Elvi megközelítésben kétségtelenül az a válasz, hogy igen. A közösség, s a közösség rendje érdekében a hatalomnak joga van embert ölni, joga van a halálbüntetés kiszabására. Hiszen ezzel a többi ember életét védi. Luther maga is erre az álláspontra helyezkedik, amikor a Nagy kátéban ezeket a mondatokat írja: „Ez a parancsolat (ti. az 5.) tehát nem vonatkozik sem Istenre, sem a felsőbbségre, azt a hatalmukat sem vonja meg tőlük, hogy öljenek. … Mert Istent és helyetteseit (Luther Isten helyetteseinek nevezi a szülőket, és a szülői hivatásból eredezteti a felsőbbség hivatását – l. előző cikkünk) megilleti az a jog, hogy haragudja-nak, korholjanak és büntessenek, éppen azok miatt, akik ezt a parancsolatot és a többit megszegik.” (160. oldal) Ez az elvi igazság azonban azonnal bonyolulttá válik, mihelyt a gyakorlatba akarjuk átültetni. Hiszen az az ember is a nép egy tagja, akit megölni készül a hatalom! Őt nem kell védenie az államnak? Vele szemben nincsen kötelezettsége a felsőbbségnek? Nem remélhető, hogy megfelelő eszközök igénybevételével (lelkigondozás, nevelés, tanulás, képzés stb.) megváltozik a gyilkos hajlamú ember? Vagyis nem célravezetőbb egy másfajta büntetés alkalmazása, mint az 'egyszer és mindenkorra' kimondott halálos ítélet? S maga az állam, mely bár a bűn ellenében, az isteni kegyelem műveként áll fel minden nép számára – vajon nem maga is bűnös, amely nem egyszer a hatalma érdekében, és nem a nép érdekében, használja a halálbüntetést a megfélemlítés eszközéül? (pl. koncentrációs táborok, gulág, Andrássy u. 60. stb.) Mivel az ember, legyen bár Isten helyettese ezen a földön úgy, mint szülő vagy mint felsőbbség, önmaga sem tud mentes lenni a bűntől, s a gonosz csábításától, bizonyosan jobb és Istennek tetszőbb, ha a halálbüntetést egy állam nem gyakorolja, bár elvileg joga van rá. Mindent elkövet, hogy a népet védelmezze a gyilkosoktól, de ugyanakkor mindent elkövet azért is, hogy a gyilkosok természetét megváltoztassa, és értékessé tegye őket a társadalom számára. Azzal a lehetőséggel pedig akkor soha nem kell szembenéznie, hogy tévedésből egy ártatlan ember életét ontotta ki … Ehhez a kérdéskörhöz tartozik az is, hogy egy állam a rend védelme érdekében felrúghatja-e a rendet, okozhat-e nyomorúságot, pusztulást, romba dönthet-e életutakat, feldúlhat-e családokat, és tönkre tehet-e épületeket és intézményeket, templomokat, iskolákat és kórházakat? Vagyis használhatja-e a háborút mint eszközt céljai elérésére, a rend védelme érdekében? A Bibliában nem egyszer találkozunk a háború fogalmával, mint amely Isten bünte-tő, vizsgáztató, próbára tevő cselekedete. „A háború ily módon az Isten gondviselő művének megnyilvánulása.” (Elert: Das christliche Ethos 149.oldal) Az Ószövetség beszél az „Úr harcairól” (1Sám 18,17), s a végidők jeleként is megnevezi „háborúk hírét” (Mk 13,7). Luther is e szellemben nyilatkozik a háborúról: „Ha nézem a katonai intézményt, ahogy büntet, gyilkol és ínséget támaszt, tisztára keresztyéntelen és teljességgel szeretetellenes dolognak látszik. De ha azt nézem, hogy mindezzel a kegyeseket védi és őrzi, óvja családunkat, hajlékunkat, javainkat, becsületünket, békességünket, akkor értem meg, hogy milyen fontos és Istentől való intézmény az. … Sokszor írjuk s mondjuk, hogy mekkora csapás a háború. Igaz! De gondoljunk arra is, hogy mennyivel nagyobb csapás az, amitől a háború megőriz!” (Jer, örvendjünk, keresztyének! 313. oldal) Elvileg tehát nem zárható ki a háború szükségessége. S mivel az állam viseli a „kardot” (Rm 13,4), az ő hatásköre annak eldöntése, hogy elindítson-e egy háborút, vagy keresse még egy konfliktus békés megoldását. A XX. század háborúságai s a fegyverek legújabb változatai (pl. atomfegyverek) azonban arra figyelmeztetnek: manapság már nincs győztes és vesztes háború. Mindenki veszít egy háborún! Ezért erkölcsileg csak az a háború indokolható, mely tisztán védelmi harc. Nem befolyásolja hatalmi érdek, sem mások leigázása, pusztán egy nép létének megmaradása, függetlenségének és szabadságának megőrzése! 2. Az államhatalom lehetőségeinek és korlátainak vizsgálata után nézzük meg az állampolgár engedelmességének tartalmát és határait! Az állampolgár kötelességeiről már szóltunk a Biblia és az Ágostai hitvallás alapján (l. előző cikkünk). Nem szóltunk azonban arról, hogy az államhatalomnak az a formája, melyben mi élünk, sem a Biblia, sem Luther korában nem volt ismert. Úgy a rabszolgatartó társadalom, mint a középkori feudális társadalom pusztán alattvalói engedelmességet vár el az állam polgáraitól. De a mai világ demokratikus társadalma (démosz=nép; demokrácia=a nép uralma), együttmunkálkodást, az államhatalom közös alakítását várja el tőlünk. Ez pedig az engedelmességen túl a felelősség súlyával terheli meg az állampolgárokat. Míg a többi államformában a felsőbbség viseli a felelősséget, úgy a demokráciában az állam minden tagja. E gondolatot most egészen konkrétan kell megközelítenünk! Keresztyénként tekintve a demokráciára, annak súlya, hogy egy nép sorsa jó vagy rossz irányba halad, a mi személyes felelősségünk is. Sokszor hallani persze emberektől: mit tudnék én tenni, egyetlen emberként népünk javára? E mögött a sóhaj mögött a kicsiség és a tehetetlenség érzése húzódik meg. Ugyanakkor pedig elmondható, hogy amit egyetlen ember megtehet – sokszor nem teszi meg! Hiszen az állampolgár a választásokon és a népszavazásokon nyilváníthatja ki felelős döntését. De ha nem megy el szavazni, már elhárította magától a felelősséget. Ha a házastársa, barátja, szomszédja döntése szerint szavaz – nem beszélhetünk felelős döntésről. A keresztyén ember állampolgári kötelessge, hogy figyelemmel kísérje népe, országa, városa, faluja közügyeit, részt vegyen bennük. A szó eredeti értelmében ezt jelenti a politizálás (polisz: város, városállam; politika: a város ügyeiben való részvétel). Ne hagyja magát senki manipulálni, befolyásol-ni, sem a médiától, sem emberektől, hanem Isten igéjéhez kötött lelkiismerettel hozza meg döntését, s szeme előtt mindig népe, lakóhelye életének jobbítása, erkölcsiségének javítása álljon! A keresztyén ember nem választhat úgy, hogy csak a jelölt nevét ismeri! Nem dönthet nemi vagy faji alapon! Egyedül csak az alkalmasság alapján dönthet. Ki vagy kik alkalmasak annak a feladat-nak az elvégzésére, amelyre választjuk? Ez a döntés azonban csak a személyek, csoportok, pártok ismerete révén születhet meg. S csak ez lehet felelős döntés! Ha Urunk éppen demokráciába állított bennünket, kapott felelősségünket – ne legyenek kétségeink – számon fogja kérni rajtunk. A népnek mindig igaza van – hangzik egy-egy választás után – de mit mond vajon Isten, amikor döntésemet számon kéri rajtam? E ponton pedig ki kell térnünk arra is, hogy van-e határa az állampolgári engedelmességnek. Mondhatja-e egy keresztyén ember, hogy nem engedelmeskedem? Péter apostol nyomán mondhatjuk, hogy igen. „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” (ApCsel 5,29; Ezt az igehelyet nevezzük clausula Petrinek, azaz Péter záradékának.) Ha tehát hitünket, Isten igéjéhez kötött meggyőződésünket sutba kellene dobni ahhoz, hogy az állam akaratának engedelmeskedjünk, akkor Isten akarata az előbbre való. Ezért nem hallgattak el az apostolok, hanem hirdették továbbra is Krisztust; ezért nem mutattak be áldozatot az első keresztyének a római császárnak; ezért vallotta Luther 1521-ben, Wormsban, V. Károly császár előtt: Itt állok, másként nem tehetek; ezért nem adta Ordass püspök az iskolákat; ezért nem működött együtt sok lelkész és hitvalló keresztyén az ateista diktatúra szerveivel és ügynökeivel. Mert inkább az Istennek engedelmeskedtek. Az Istennek való engedelmesség azon-ban következményekkel járt és jár minden korban. Péter és az apostolok börtönbe kerültek, később többen mártírhalált haltak. Az első keresztyéneket az oroszlánok tépték szét. Luthert Wartburg várában elrabolva lehetett megmenteni a biztos haláltól. Ordass Lajos börtönviselt, félreállított emberként élte le életét. Sok hitvalló lelkész és keresztyén ember nem bontakoztathatta ki képességeit, és nem kamatoztathatta azokat egyháza és népe javára. Istennek engedelmeskedni az állam el-lenében ma is és mindig kockázatos. Ki tudja, milyen hátrányt szenved az, aki in-kább Istennek engedelmeskedik, s az állam haragját, megtorlását vonja magára? De hogyan mondja Jézus? „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,10) 3. Végül az egyház és az állam kapcso-latáról kell elgondolkodnunk. Ha a történe-lemre vetünk egy pillantást, akkor ott azt látjuk, hogy állam és egyház között gyakran harc folyik a hatalomért. (pl. az invesztitúra harc, a pápaság-császárság küzdelme; az egyház a nép ópiuma – a marxizmus harca az egyház ellen stb.) Melyik a nagyobb? Melyik a hatalmasabb? Melyik a feljebbva-ló, és melyik az alárendelt? Luther nem e kérdések segítségével ad választ állam és egyház kapcsolatára. Ő abból indul ki, hogy mindkét szervezet, mindkét „kormányzás” (Regiment) az Isten műve és szeretetének megnyilvánulása. De e két „kormányzás-nak” nem ugyanaz a küldetése, a mandátu-ma. A világi kormányzás, az állam feladata a rend biztosítása egy nép életében, s ily módon az állam Isten gondviselésének esz-köze a világban. A lelki kormányzás, az egyház feladata az ige hirdetése és a szent-ségek kiszolgáltatása, s ily módon az egy-ház Isten megváltó akaratának eszköze az emberek számára. Az állam a törvény kép-viselője, mely a bűnt megbünteti, az egyház az evangélium képviselője, mely a bűnök bocsánatát hirdeti. E két kormányzás tehát nem egymás ellen, nem egymás alatt és fölött, hanem egymás mellett szolgálja Isten törvényét és evangéliumát (lásd még sorozatunk 7. részét) Ebben az értelemben tudunk válaszolni arra a manapság gyakran hangoztatott véleményre: az egyház ne politizáljon! Valóban, az egyháznak nem dolga, nem feladata a világi kormányzásba beleszólni, vagyis az egyháznak, mint szervezetnek, nem küldetése a közügyekben való részvétel. Ugyanakkor igaz az is, amit Luther mond, hogy „a világ maga is köteles az ige feddését eltűrni s ítéletét elfogadni.” (Jer, örvendjünk, keresztyének! 314. oldal) Az egyháznak tehát mindig feladata az ige hirdetése (Isten törvényének és evangéliumának hirdetése), nemcsak az egyes ember felé, hanem minden közösség, s így az állam felé is. Ha az egyház e szerint cselekszik, nem lép ki küldetéséből, hanem éppen fordítva, hűségesen végzi azt. Ezt a küldetést nevezzük az egyház prófétai szolgálatának. Ez az a küldetés, mely az állam nyomására el szokott némulni az egyházban (vö. a diakóniai teológia a szocializmus idején); ez az a küldetés, melyben ma is erősödnie kell egyházunknak! Lehetőségek és határok egy állam, egy állampolgár és az állam-egyház kapcsolatában – röviden így foglalhatók össze. Talán segítenek bennünket abban, hogy az e témában felmerülő további kérdéseket önállóan tudjuk végiggondolni! A továbbiakban rátérünk a munka, és ehhez kapcsolódóan a természet, a gazdaság és a kultúra keresztyén etikai kérdéseinek átgondolására!

Isó Dorottya (ev. lelkész, Veszprém)

Regionális hozzárendelés: Veszprémi Evangélikus Egyházközség


::Nyomtatható változat::

 

Keresztény honlapok

Evangélikus Egyház

Keresztény portál

Internetes lelkigondozás

Luther élete

   Legendák

   Luther kora

   Luther életrajza

   Barátai, bizalmasai

   Aktuális

Protestáns honlap

   Egyházak

   Intézmények

   Mérföldkövek

   Panteon

   Szellemi központok

   Művészetek

   Aktualitások


© Magyarországi Evangélikus Egyház,
Internet Munkacsoport, 2002.
Az adatok kereskedelmi célra nem használhatók. Minden jog fenntartva.
Kérdések és megjegyzések: Webmaster