Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyháztörténet

Hozzászólás a cikkhez

Pál már Krisztus-hívőként, Krisztus apostolaként is mélységes tisztelettel emlegeti Izráel előnyét, „előjogait” a pogányokkal szemben. Elsőként azt említi, hogy Isten rájuk bízta „igéit” (Róm 3,1). Majd ugyanennek a levélnek a 9. fejezetében egész sor kiváltságot sorol fel, közöttük az istentisztelet ajándékát is (Róm 9,4).

Itt az istentiszteletnek bizonyára gazdagabb jelentése van annál, hogy csak a templomi kultuszra, szertartásokra korlátozhatnánk. De bizonyos, hogy ezt is magában foglalja, hiszen Izráel nem csupán elvileg volt egyistenhívő, hanem istentiszteleti életében, liturgikus gyakorlatában is kifejeződött, amit hitvallásként vallott. Ezt jelzi az a meghökkentő aprólékosság vagy inkább gondosság, amivel az istentisztelet helyét, a templom méreteit, az építés és felszerelés anyagait, stílusát, az áldozat rendjét leírja. Többről van itt szó emberi pedantériánál: Izráel istentiszteleti életét kinyilatkoztatás tekintélye szabja meg. Mózes nem a kifundálója ennek a rendnek, hanem csupán közvetítője az isteni akaratnak. Ez az Ótestamentum minden kétséget kizáró tanítása Izráel istentiszteletéről. De ugyanaz az Ótestamentum tanúsítja, méghozzá kíméletlen őszinteséggel, hogyan ronthat bele a szent rendbe, annak a gyakor-lásában az ember bűne, legyen az papé, királyé vagy akár az egész népé. Az istentisztelet történetét, az istentiszteleti gyakorlatnak a történetét végigkíséri az istentisztelet megrontásának keserű és ítéletes leírása. Ismétlés helyett csupán utalni szeretnék a már említett esetekre; igazolódik a régiek közmondása, amely szerint a jó romlása a legrosszabb. Helyi és alkalmi visszaélések elítélésén túl a próféták igehirdetésében válik igazán kíméletlenül harsánnyá a megrontott istentiszteleti gyakorlat kritikája. Félelmetes még elgondolni is, ahogyan a megszokott rend ünnepélyes menetébe szinte beleüvölt pél-dául Ámósz próféta Isten ítéletét közvetítő szava: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket…” (Ám 5,21). Mi történt, hogy az Úr utálja, amit ő maga rendelt? Hogyan történhetett, hogy a szent hely, amely olyan gonddal és annyi áldozattal épült meg először is, meg másodszor is, a próféták szemében már nem csupán a 84. zsoltár „szerelmetes Isten-hajléka”? Nem Isten változott meg, hanem a népe. Az istentisztelet és a „normális élet” elváltak egymástól. Izráel úgy küldte maga előtt istentiszteletét, ahogy egykor Jákób a Jabbok révénél maga előtt küldi hatalmas állatcsordáit, jól kifundált rendben, de még a családját is: Jákób Ézsaut akarta elámítani és megváltoztatni, de maga biztonságos rejtek-ben változatlan akart maradni. Nem rajta múlott, hogy ez a taktika nem sikerült. Istentiszteletet sem lehet úgy végezni, hogy az istentisztelet népe közben kibúvik az istentiszteletből. Sokan gondoltak arra, hogy talán a papi rend hagyományőrző konzervativizmusa és a prófétaság mássága miatt olyan éles a kritika. De hát a próféták sem egyformák. Nem tömörültek céhbe, hogy valamiféle egységfronttal támadjanak. Hiszen Jeremiás és Ezékiel pap is! Ézsaiás valószínűleg előkelő származású, nagy műveltségű értelmiségi, Ámósz pedig büszke daccal vallja magát gazdálkodó parasztnak (Ám 7,14). Szinte kikéri magának, hogy „céhbeli” lenne: „Nem vagyok próféta, sem próféta-tanítvány!” Elhatárolódását nyilván az magyarázza, hogy kialakul a „megélhetési próféták” gyászos rendje, akik különböző érdekből, a mindenkori megrendelők szája íze szerint azt hazudják, hogy „minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel nagyon meg vagyunk elégedve”. És mindezt Isten nevében teszik. Amit Isten egybeszerkesztett, ítéletesen szétválik: a szertartás és az élet külön utakon jár. Másfelől pedig félelmetesen keveredik az igaz és a hamis: sokan már azt sem tudják, kié az ünnep, kinek is áldoznak valójá-ban. „Következmények nélkülivé” válik az istentisztelet: rögzítve a helye, az ideje, a módja, de az ember máshol horgonyoz le, a „maga módján” alakítja ki a maga választotta, testhez álló istenség körüli kultuszát, igazából a magára szabott életmód lesz az istene, önmagát ünnepli, ahogyan a kedve tartja. Közben az istentelen kultusz emberte-lenné is válik. Ámósznál nem paraszt volta magyarázza kíméletlen hangját, kritikáját, hanem az a felismerés, hogy az istentelen istentisztelet embertelenné is válik (Ám 5, 1–12). Mindezt az Újtestamentum népeként halljuk, nem csupán vallástörténeti és magatartástörténeti érdekességként. Így aztán mintha a Jakab levél hangja is áthallatszanék a prófétai kritikán (Jak 2!). Embertelenség – istentiszteleti keretben. Szertartásos szó-használat – következmények vállalása nélkül. A prófétai kritikának azonban sohasem az a summája, hogy „pusztítsátok a gyalázatost”, hanem az Úrhoz való megtérés lehetőségére való felhívás, amelyben újra elválaszthatatlan egységbe fonódik ünnep és hétköznap, az Isten imádására nyíló szív és száj, meg az emberhez méltó szó, az imádság gesztusa és a segítésre mozduló kéz.

Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)

::Nyomtatható változat::