|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Dunántúli Harangszó
- Archívum
- 2007
- 07
- SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI 13. VASÁRNAP HETE
Fáklyafény
Hozzászólás a cikkhez
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI 13. VASÁRNAP HETE
„Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethe-tem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek.” (Zsolt 71,18)
Az 1940-es évek végén egyhetes evangélizációs szolgálatra küldött püspököm Nagysimonyiba. Délelőttönként a gyülekezeti lelkésszel öregeket, betegeket látogattunk. A nyugdíjas öreg tanító friss fájdalmát panaszolta: négy gyermekét itthagyva, szívrohamban meghalt egyik fia. „Ki fogja ezeket felnevelni? Amikor fiatal voltam, meg tudtam oldani minden nehézséget, de most már semmire se vagyok jó. Megöregedtem!” Rákérdeztem: „Amikor fiatal volt, és a bajban Isten segítségéért fohászkodott, megsegítette?” „Mindig megsegített!” – sírta el magát. „Mostanra már Isten is megöregedett? Nem tud segíteni? Vagy máshol van a baj?” Valahogy így próbáltam továbbvinni a beszélgetést, hogy a sírás mosolygásra, a kétségbeesés újjáéledő bizalomra változhasson.
Visszatekintve be kell látnunk, hogy a „te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta” zsoltáros fogalmazása mögött (5.vers) a saját izmaink erősségébe és értelmi képességeinkbe vetett bizalom is belejátszhat. Az emberi élet utolsó szakaszában járva mi is rátalálhatunk arra az istenfélelemre, amely a hit reménységét függetlenné teszi a magunk képességeitől.
Tekus Ottó (ny. ev. lelkész, Győr)
::Nyomtatható változat::
|
