1%

Tisztelt Közgyûlés, kedves Testvérek!

Elõzõ felügyelõi jelentésemet kereken egy évvel ezelõtt, a Budai Egyházmegye 2004. április 22-i közgyûlésén terjesztettem elõ. Most az azóta eltelt egy év eseményeirõl, örömeirõl, gond­jairól számolok be.

A jelentõsebb egyházi eseményeken és rendezvényeken való részvételemrõl készített összeállítást nem olvasom fel, a jegyzõkönyv számára készített példány tartalmazza azt is.
Lehetõségeim szerint igyekeztem részt venni az egyházmegye Lelkészi Munkaközös­ségének ülésein. Az igazgató tanácsok tagjaként részt vettem a piliscsabai Béthel Missziói Otthon és a MEE Budapesti Kollégiumai igazgató tanácsainak munkájában.
Gyülekezeteink gyarapodása mindannyiunk közös öröme. Ebben a tekintetben kiemelkedõ esemény volt a Szentendrei Gyülekezet szép új templomának és gyülekezeti házának felszentelése 2004. augusztus 21-én. Csepelen és Érden fejezõdtek be nagyobbszabású felújítási munkák. A nehezedõ anyagi helyzet ellenére több gyülekezetünkben jelenleg is folynak ilyen munkák.
Nagyon jó kezdeményezés volt Bence Imre esperes úr részérõl a gyülekezeteink programjait tartalmazó kis füzetek szerkesztése és kiadása. Az elsõ füzet advent elõtt, a második Húsvét elõtt jelent meg, ebben már a budai és a pesti egyházmegyék gyülekezeteinek alkalmait egyaránt megtaláljuk. A 10 000 példányban kiadott füzetek terjesztése, „szórása” a gyülekezeteink részérõl is több figyelmet érdemelne, hogy az általuk közvetített hívó szó minél több olyan ember-testvérünkhöz eljuthasson, akik a gyülekezetek peremén, vagy még azon is kívül vannak.
A 21. század emberét nem tudjuk megszólítani a középkor nyelvén. Ki kell használnunk a technika és a kommunikációs hálózat által nyújtott lehetõségeket. Mandátumunk azonban csak arra van, hogy az örömhírt, a krisztusi tanítást, hitünk alapigazságait a ma élõ embertársaink számára érthetõvé tegyük, és arra törekedjünk, hogy minél többen elfogadják. A mai piacorientált világban általános törekvés, hogy mindenki olyan materiális vagy szellemi terméket állítson elõ, amelyre van vevõ. Az Egyház azonban nem alakíthatja a társadalom különbözõ csoportjainak igénye szerint a rábízott üzenetet. Hitem szerint nagyon tévednek azok, akik az Egyházat úgy akarják a mai társadalom számára szalonképessé tenni és a jövõ számára átmenteni, hogy tanítását divatos liberális tanokkal keverve felhígítják.
Milyen sokszor elhangzik felénk a konzervativizmus, sõt az irgalmatlanság vádja olyan esetekben, amikor konkrét bûnöket, pl. házasságtörés, abortusz, homoszexuális gyakorlat nem tudunk elfogadni, vagy kimagyarázni. Ilyenkor rendszerint Jézus és a házasságtörõ asszony esetét hozzák fel, amikor Jézus azt mondja a törvénykezni akaróknak: „Aki bûntelen közületek, az vessen rá elõször követ.” Az asszonyt pedig elbocsátja. Arra azonban nem szoktak figyelni, hogy mik voltak Jézus elbocsátó szavai: „...menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,1-11). Nem azt mondta, hogy menj el, csináld tovább, hiszen a többség ugyanezt teszi, te sem vagy rosszabb a többinél.
Errõl a témáról beszélgetve egyik felelõsen gondolkodó, hívõ lelkész-testvérem azt mondta, nagyon nehéz helyzetben vagyunk, hiszen több lelkészünk is különbözõ problémákkal, házassági, családi gondokkal, szenvedélyfüggõséggel terhelt. Hozzáteszem, a kevésbé szem elõtt levõ nem lelkész egyháztagok között a helyzet még súlyosabb lehet. Mindnyájan célpontjai vagyunk a Sátán mesterkedéseinek, kísértéseinek, és naponta kell ta­pasztalnunk, hogy elbukunk és csak az Úr kegyelmében és bocsánatában reményked­hetünk. De erre megvan a lehetõségünk, az újrakezdés lehetõsége, mert a gyülekezet, az egyház a bûnbánat és a bûnbocsánat helye. Csak ebbõl élhetünk. Elfogadhatatlan azonban, ha az egyház tagjai – különösen ha a lelkészek és nem lelkész vezetõk – közbotránkozást okozó magatartásukon nem akarnak változtatni, hivalkodva folytatják, igazolására még elméletet is konstruálnak. Az ilyen, magatartásukon változtatni nem akaró vagy nem tudó lelkészeknek és nem lelkész egyházi vezetõknek le kellene mondaniuk hivatalukról, az egyház vezetésének pedig szigorúan kellene venni a pásztorolás, vagy ha ez eredménytelen, a felelõsségre vonás kötelezettségét. Ebben az abnormális politikai légkörben, amelyben ma a magyar társadalom él, egyes politikai tényezõk és pártok saját céljaik érdekében is igyekeznek az egyházak tevé­keny­ségét támogatni vagy támadni. Jó összefoglalását adta ennek a kérdésnek Fabiny Tamás az Evangélikus Élet január 30-i számában. Nem fogadhatjuk el a politikusok egyik csoportjától jövõ igényt, hogy az egyháznak csak a lelkekkel szabad törõdnie, minden mást pedig engedjen át a társadalomnak, a pártoknak. Nem tehetjük, hogy véleményt ne formáljunk olyan, sokakat foglalkoztató kérdésekrõl, mint pl. oktatásügy, emberi jogok, nemzeti szolidaritás, gyermekvállalás, társadalmi és politikai etika. Társadalmunknak újra meg kell tanulnia az olyan értékek megbecsülését, mint a család, a közösség, a haza, a nemzet.
Egyetértek azzal, hogy az egyház ne folytasson direkt politizálást, adódnak azonban olyan társadalmi és etikai kérdések, amelyekben egyértelmûen meg kell határoznia álláspontját. Az igazságot igazságnak, a hazugságot hazugságnak, a bûnt bûnnek kell nevezni akár jobb­oldali, akár baloldali politikus, vagy egyházhoz kötõdõ személy mondta is ki, vagy követte el. Nem bújhatunk ki az erkölcsi felelõsség alól azzal a kifogással, hogy mi nem politizálunk. Nem zárkózhatunk be a „sekrestyekereszténység” biztonságosnak tûnõ korlátai közé. Az Egyház Urától kapott mandátumunk a közéletben való szerepvállalásra is kötelez bennünket.
A nyilvánosságra hozott ügynöklisták szerint számos egyházi ember együttmûködött a kommunista titkosszolgálattal. Az egyházzal szemben ellenséges irányultságú sajtó rögtön felkapta a hírt, és spicliskedõ papokról, ügynök püspökökrõl írtak. Lehetetlen észre nem venni a közvélemény manipulálásának, a társadalom valódi gondjairól-bajairól való figyelem-elterelésnek a szándékát. Sok ártatlan embert bemocskoltak, ugyanakkor sok valódi vétkes rejtve maradt. Ennek az akciónak nem lehetett volna ilyen felkavaró következménye, ha azok, akiket beszerveztek, vagy megkíséreltek beszervezni, õszinte beszélgetéssel, gyónással meg tudtak volna szabadulni titkaiktól, le tudták volna tenni terheiket. Jó lenne, ha azok a testvéreink, akik az eddigi listákon nem szerepeltek, de valamilyen módon érintettek a kérdésben, – megkésve ugyan – de elébe tudnának menni az eseményeknek, megszabadulhatnának lelki terheiktõl. Nem engedhetõ meg, hogy bárki is zsarolható legyen.
Szomorúan olvastam Donáth Lászlónak és négy szerzõtársának a Népszabadság 2004. december 10-i számában megjelent írását. A mû önmagában nem érdemelne különös figyelmet, de az egyik szerzõ révén közelrõl érintettek vagyunk, ezért nem hagyhatjuk szó nélkül. Bármennyire szeretném is, nem tudom elfogadni, hogy a jobbítás szándékával írtak ennyi valótlanságot, torzítást, képtelen következtetést. A cikkben leírt szégyenkezést és bocsánatkérést álságosnak érzem, az egész írást az egyházak elleni gyûlöletkampány megnyilvánulásának tartom. Egyházunk pedig szó nélkül tûri, hogy egyik lelkésze nevét adja ilyen akcióhoz.

Lehet csûrni-csavarni, magyarázni a kérdést, 2004 december 5. a szégyen és az árulás napja, pedig lehetett volna örömünnep is. Ez már lemoshatatlan történelmi tény. Kiábrándító látlelet a mai magyar társadalomról. Ennyire megszegényedtünk szeretetben, testvériségben, szolidaritásban? Huzsvár László, Nagybecskerek katolikus püspöke még a népszavazás elõtt a következõket írta: Nagyapáink, apáink és mi magunk közel nyolc évtizede tartó kínlódás után vajon szívükre ölelnek-e bennünket anyaországi testvéreink? Édes anyanyelvünkön csendülnek fel idén Szenteste is karácsonyi énekeink, de vajon örömkönnyek lesznek-e szemünkben, vagy a keserûség esõje hullik majd belõlük? Karácsonyunk annyira várt örömébe ürömöt köphet-e bele Lucifer, a hazugság atyja? Fáj, hát persze hogy fáj, de alapvetõ, egyetemes, isteni értékeket nem adhatunk fel! A lényeg valóban az, hogy nekünk és határon túli testvéreinknek legyen mennyei állampolgárságunk! Mi elõször Isten gyermekei vagyunk és azután magyarok, evangélikusok, de ezek elválaszthatatlan kötelékek! Azért imádkozzunk, hogy Isten áldja meg a magyart - megtéréssel, megújulással, hogy minden földi "igen" elõtt legyen "igen" az Õ hívására.

Dr. Gyõri József
egyházmegyei felügyelõ