1%

Tisztelt Közgyűlés! Kedves Testvérek!

Előző felügyelői jelentésemet kereken tíz hónappal ezelőtt, a Budai Egyházmegye 2005. április 20-i közgyűlésén terjesztettem elő. Most az azóta eltelt időszakról számolok be, de röviden visszatekintek 11 és fél éves felügyelői szolgálatomra is.
Az igazgató tanácsok tagjaként részt vettem a piliscsabai *Béthel Missziói Otthon* és a *MEE Budapesti Kollégiumai* igazgató tanácsainak munkájában. Lehetőségeim szerint igyekeztem részt venni az egyházmegye *Lelkészi Munkaközös­ségéne*k ülésein. Tagja vagyok a *Magyarországi Evangélikus Egyház Evangélizációs és Missziói Bizottságának* is.
Nagyon jó volt, hogy az egyházmegye Bence Imre esperes úr munkájának eredményeként a pesti egyházmegyével közösen advent előtt ismét ki tudta adni a gyülekezeteink programjait tartalmazó kis füzetet, az *Ünnepvárót*. Úgy érzem, ismét fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a füzetek terjesztése, "szórása" a gyülekezeteink részéről is több figyelmet érdemelne, hogy az általuk közvetített hívó szó minél több olyan ember-testvérünkhöz eljuthasson, akik a gyülekezetek peremén, vagy még azon is kívül vannak.
Gyülekezeteink szellemi és anyagi gyarapodása mindannyiunk közös öröme. A nehezedő anyagi helyzet ellenére több gyülekezetünkben jelenleg is folynak felújítási és bővítési munkák. Ezek között talán legjelentősebb a *Budaörsi Gyülekezet* új templomában az új orgona felszentelése volt ezév január 8-án.
Gyülekezeti presbiteri üléseinknek talán leggyakrabban előforduló napirendi pontjai az anyagi ügyek: miből fedezzük az alkalmazottak bérét, a működési költségeket, az épületek karbantartását. A nagyobb gyülekezetek még egyensúlyban tudják tartani költségvetésüket, a gyengébbek azonban - a jelen körülmények között - képtelenek erre, csak külső, többnyire egyházkerületi vagy országos egyházi támogatással tudnak működni. De az Országos Egyháznak is egyre szűkülnek az anyagi keretei, folyamatosan csökken a külföldi segély és az állami támogatás összege is. Nem járnak észrevehető eredménnyel egyházunk vezetőinek az egyháztagokat nagyobb áldozatkészségre ösztönző felhívásai sem. Egyházunk népe nem érzékeli a helyzet súlyosságát, úgy tesz, mintha nem kellene komolyan venni ezeket a jelzéseket. Pedig valóban komolyan kell vennünk: az egyháznak anyagilag is folyamatosan saját lábára kell állnia.
Milyen sokszor előfordul velünk, hogy lekicsinylően szektának nevezzük a történelmi egyházakhoz nem tartozó hívő, aktív keresztény közösségeket. Tudom, a tanításukban, gyakorlatukban vannak olyan tételek, amelyekben különbözünk, de a gyülekezet terheinek hordozásában követhetnénk a példájukat. Ők ugyanis komolyan veszik az Úrnak a tized megadására vonatkozó parancsát, így aztán általában nem szorulnak rá külső támogatásra. Nem tudnánk őket legalább ebben a dologban követni? Lehetetlennek tartjuk, hogy a pénz­tárcánk is megtérjen? Vagy pedig evangélikus öntudattal elutasítjuk ezt a lehetőséget, hiszen nem vagyunk mi zsidók, szekták vagy törvényeskedők, hogy tizedet adjunk a kapott javainkból, pedig valójában mindenünk az Úré.
Az Egyházat néha jóindulatúan, máskor meg ellenséges érzéssel figyelmeztetik, hogy ne vegyen részt a politikai küzdelmekben. Egyetérthetünk azzal kívánsággal, hogy az egyház ne folytasson direkt poli­tizálást, de mai hazai világunkban sok esetben szinte lehetetlen pontosan megállapítani, hogy hol húzódik a határ a közéleti felelősség és a pártpolitikai szférák között. Manapság a mindennapi élet kérdéseit a pártpolitikai szempontok tematizálják, és oda jutottunk, hogy családi vagy baráti körben indult beszélgetések végtelen pártpolitikai vitatkozásokba, csatározásokba fulladnak, közösségek bomlanak föl, családok idegenednek el egymástól. A politika úgy működik, hogy ha a résztvevők nem jönnek ki egymással, külön pártot alakítanak. Az egyház azonban nem lehet ilyen, mert nem emberi akarat eredménye, hanem isteni elhívás hozta létre. A politika nem akarja elfogadni, hogy az egyháznak isteni hivatása van, és mindenkivel - velünk is - azt akarja elfogadtatni, hogy az egy­háznak nincs transzcendens dimenziója. Mindez azonban nem oldhat fel bennünket a közéleti felelősségünk alól, az Egyház Urától kapott mandátumunk a közéletben való szerepvállalásra is kötelez. Nem gubózhatunk be saját csigaházunkba azzal, hogy az életnek ehhez a területéhez semmi közünk sincs.
A négy évvel ezelőtti országgyűlési választások és a 2004. decemberi népszavazás előtt egyházunk püspökei körlevéllel fordultak a gyülekezetekhez felelős állásfoglalásra buzdítva egyházunk népét. Több gyülekezetünkben előfordult, hogy a lelkész, vagy a felügyelő a körlevelet politikai tartalmúnak ítélte és nem olvasta fel. A körleveleket egyházunk püspökei írták alá, minden bizonnyal az egyház vezetőinek egyeztetett véleményét tartalmazták. A gyülekezetek vezetői nem tehetik meg, hogy a körleveleket cenzúrázzák vagy elhallgassák. Lehetséges, hogy az áprilisi parlamenti választások előtt is kapunk körlevelet. Nyomatékosan felhívom a gyülekezetek vezetőinek figyelmét arra, hogy ezek felolvasása kötelező. Felelősek vagyunk közösségeinkért, népünkért, nemzetünkért. Az igazságot igazságnak, a hazugságot hazugságnak, a bűnt bűnnek kell nevezni akármelyik párthoz tartozó politikus, vagy egyházhoz kötődő személy mondta is ki, vagy követte el. Nem tehetjük, hogy ne formáljunk véleményt olyan, sokakat foglalkoztató kérdésekről, mint pl. oktatásügy, emberi jogok, nemzeti szolidaritás, gyermekvállalás, társadalmi és politikai etika. Társadalmunknak újra meg kell tanulnia az olyan értékek megbecsülését, mint a család, a közösség, a haza, a nemzet.
Közel 11 és fél éve töltöm be az egyházmegyei felügyelői tisztet a Budai Egyházmegyében. Indíttatást érzek arra, hogy ebben a mai, ilyen minőségemben utolsó felügyelői jelentésemben rövid számvetést is készítsek.
Szolgálatom során három esperes munkatársa voltam. Bálint László, Szeverényi János és Bence Imre különböző vérmérsékletű, nem teljesen azonos kegyességi formához tartozó lelkészek voltak, mégis jó szívvel, jó lelkiismerettel tudtam velük együtt dolgozni, törekvéseiket támogatni, mert az Urat szerető, az Egyház ügyéért égő, az Úr hűséges, szorgalmas, egyenes, becsületes szolgáinak ismertem meg őket.Tudjuk, és számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy mi, az Egyházat alkotó hívő közösség tagjai sem vagyunk egyformák, nem gondolkodunk egyformán. Különböző úton-módon szólított meg, hívott el bennünket az Úr, és különböző feladatokat bízott ránk, különböző küldetést kaptunk. Mindezeket tudva, egymást szeretetben elfogadva kell együtt szolgálnunk. Gyülekezeteinket, egyházunkat nem gyúrhatjuk át a saját képünkre. Az Egyház Urának a Szentírásban adott igéit, életünket védő szabályait nem vitathatjuk, gyülekezeteinket, közösségeinket nem tekinthetjük liberális vitakluboknak.
Sok örömben volt részem, amikor láthattam a hívő közösségek, gyülekezetek lelki, szellemi és anyagi gyarapodását, nemcsak a felépült új templomokat, gyülekezeti házakat, hanem a Lelki Ház épülését is, a hűséggel végzett gyülekezetvezetői szolgálatokat. Szomorúságot okoztak az olyan esetek, amikor azt kellett tapasztalnom, hogy valamelyik gyülekezet tagjai vagy vezetői nem veszik komolyan, vagy félre értik elhívatásukat, külde­tésüket, nem őrködnek az egyház rendjén, fegyelmén. Nem tudtam maradéktalanul teljesíteni azokat a feladatokat, amelyeket törvényünk az egyházmegyei elnökség tagjai számára előír (pl. IV. törv.57.§ b/: Felelősek az egyházmegye rendjéért, őrködnek azon, hogy az egyházmegyében minden az egyházi törvényekben megszabott jogok és kötelezettségek szerint, az egyház javára történjék.)
Nagy megtiszteltetésnek éreztem és érzem ma is, hogy az egyházmegye gyülekezetei erre a tisztség­re megválasztottak. Hálát adok az Úrnak kegyelméért, az erőért és bíztatásért, hogy ebbe a szolgálatba beállhattam, hogy elfogadott. Irgalmát és bocsánatát kérem az elmulasztott alkalmakért, lehetőségekért, a határozatlanságért, amikor határozottnak kellett volna lennem, az indulatos felszólalásokért, amikor szelídnek kellett volna lennem, a hitetlenségért, amikor az ütközésektől félve a könnyebb utat válasz­tottam, a testvéri szeretet hiányáért, amikor felületesen ítéltem és nem vettem elég komolyan a mellettem szolgálók gondjait, terheit.
Mi, öreg, konferenciázó, bibliaórákra járó gyülekezeti tagok (régi pietisták mai utódai) emlékezetből tudunk számos igehelyet idézni, amelyekkel nehéz helyzetekben magunkat, vagy másokat vigasztal­hatunk. Akkor vagyunk bajban, ha az ilyen vigasztalás csak szó, de nem ige az ajkunkon, ha a Biblia igéit csak ismert szövegként mondjuk, de nem a Lélek diktálja. Velem bizony többször előfordul, hogy úgy érzem, nem bírom el a rám szakadó terheket, kudarcokat és szinte perlekedem az Úrral: "Uram, miért engeded, hogy összeroppanjak, miért nem hallod meg, ha hozzád kiáltok?" Milyen jó, ha az ilyen kétségbeesett helyzetekben megtapasztalhatjuk az Úr szabadítását, amikor - Reményik Sándor szerint: