1%

Egy idő után az ember nem mesél történeteket. Próbálom megfogalmazni hittanórai kudarcomat. Egy fiú az arcomba néz, kisiskolás őszinteséggel azt mondja: "Mi szükségem arra, hogy ezt tanuljam? Úgysem kapunk belőle osztályzatot, és nem számít bele semmibe." Ezt a történetet nem akarom elmesélni senkinek, legkevésbé az idősebbeknek, mert szinte látom arcukon a kötelező szörnyülködést, hogy ezek a gyerekek mit meg nem engednek maguknak? Pedig róluk is vannak történeteim. Csakhogy az már vérre megy. Ott nem egy kinőhető gyerekgondolkodás válik szavakká, hanem életfolytatások rajzolódnak ki. A róluk szóló történetek évtizedes Istennélküliségről és gyülekezet nélküliségről szólnak. Arról, hogy hogy hanyagolják el a templombajárást, hogy hagyták magukról leperegni szüleik, nagyszüleik hitét. Arról, hogy Isten előtt kimondott magasztos mondataikra hogy hánynak fittyet, legyenek azok a gyermekeik, keresztgyermekeik kereszteléskor vagy a presbiteri felavatásukkor kimondott mondatok. Emiatt nem mesélek történeteket.

Inkább tanulok. Jó kimondani egy ilyen mondatot, ahogy az ember öregszik. Végre megtanulok dolgokat. Az egyik ilyen az evangélium történetének tanítása. Ha valaki belenéz a Bibliába, azt látja, hogy Isten dolgai mindig a lelkes embereken keresztül mentek tovább. Ez nem azt jelen-ti, hogy nekik ne lettek volna mélypontjaik, elkeseredettségük, fáradtságuk. Nagyon is voltak. De az Isten iránti lelkesedésük nem fogyott el.

Vajon Luther lelkesedése nélkül létre jött volna-e a reformáció? Azt mondjuk, a reformáció Isten műve, megújító csodája volt. De vajon meg tudta volna mindezt tenni, ha nem talál egy lelkes embert?

Vajon gyülekezetünk élete megváltozik-e lelkesedés nélküli embereken? Jöhet gazdagság, lehetnek szépek az épületeink, mindez semmit nem ér, ha nincs lelkesedés.

A lelkesedés egyik nagy ellensége a hagyomány. A hagyomány ugyanis olyan cselekedeteket műveltet velünk, amelyeket nem személyes indíttatásból teszünk. Nem gondolunk annak utána már, hogy ezt vagy azt a vetőmagot miért akkor és éppen ott kell elvetnünk, hanem tesszük, mert ezt tették őseink. Ez szép. De nem a hittel kapcsolatban! A hittel kapcsolatban ugyanis mindenkinek magának kell felfedeznie dolgokat, elsőként átélnie, mintha nem is lett volna előtte semmi. Persze sokat segít, ha a környezet biztosítva van ehhez - ez a hagyomány -, de nem elég. Ha valaki csak abból a szokásból jár el templomba, hogy ezt tették ősei is, akkor egy fontos hagyomány részese, de a hit ennél több. A hit a személyes találkozás azzal az élménnyel, hogy Isten van, és lehet benne bízni. Ha ez az élmény elmarad, akkor egy idő után a hagyomány is értéktelen lesz.

Ráadásul az ember olykor átél felnőtt korában is gyerekes dackorszakokat. Mi történik, ha nem keresztelem meg a gyermekemet, ha nem konfirmálkodik? Kiderül, hogy semmi. Nem szégyenítenek meg emiatt senkit, nem közösítik ki látványosan, nem húzzák meg miatta a harangokat, mintha meghalt volna. Látszólag semmi nem történik. Ugyanis az, ami valójában történik, az Isten előtt zajlik. Az életünk széthullásának kezdőpontja. Ez akkor még valóban nem látszik. Mintha mi sem történt volna.

Mit tegyen a gyülekezet egy ilyen környezetben? Hogy reagáljon a sok üres tekintetre? Mit kell mondani valakinek, aki eldöntötte, hogy ő nem akar tovább keresztyén lenni? Mit lehet tenni a gyerekekkel, akik nem azért üvöltik az órán a pogányság mondatait, mert gyerekek, hanem azért, mert apjuktól vagy anyjuktól ezt hallják otthon? Kell-e küzdenünk a lelketlen emberekért?

Az első válaszunk az, hogy természetesen mindenkiért küzdenünk kell. Ennek a küzdelemnek azonban meg kell, hogy változzon az arculata.

*Nem küzdünk értük kényszerekkel.* Nem vezetünk be soha olyan szokást, amiben megszégyenülhetne, ellehetetlenülne valaki amiatt, hogy nem jár istentiszteletre vagy bibliaórára. A konfirmandusok között - a nevelés érdekében - él egy enyhe kényszer, de ott ez a tananyag eleme.

*Küzdünk értük az imádságban.* Gyökössy Endre egy kis írása arról szól, hogy a lelkész mindig egyedül marad az istentiszteleten, mert az emberek nem jöttek el. Akkor azt hallja Istentől: "Ha nem tudsz imádkozni velük, imádkozz értük!" Attól kezdve máshogy nézte az embereket, hiszen imádkozott mindegyikükért. A templom pedig kezdett megtelni.

*Küzdünk értük nyitottságunkkal.* Fontosnak tartjuk azt, hogy mindig legyenek visszavezető utak. Bárki bármikor visszatérhet. Küzdünk értük gyülekezeti gondolkodásunk át-alakulásával. Egy elszántságra épülő ügy lelkesedés nélküli emberei demoralizálóak. Gyengítik a közösség tartását. Ugyanakkor önmaguknak is sok keserűséget okoznak azzal, hogy valami olyat tesznek, amit nem szeretnének tenni. Ezért készen kell, hogy legyünk a nem elkötelezett gyülekezeti tagjaink elengedésére. Készen kell lennünk arra a gondolkodásra, hogy gyülekezetünket nem a nagy létszámok tartják meg, hanem közösségünk Krisztushoz kötődésének erőssége.

Jól látszik ez például presbitériumunkban. Azok, akik presbiterek ugyan, de nem járnak, nem kapnak semmilyen büntetést, nincsenek el-marasztalások, egyszerűen hagyjuk őket nem presbiternek lenni, ha ezt akarják. Emiatt presbitériumuk együtt levő része nem görcsöl a hiányzókon, hanem kitűnő, tevékeny, együtt tanuló, együtt munkálkodó közösség lehet.

Kell-e az, hogy minden évben 15 konfirmandus legyen? Természetesen jobb érzés a nagy csapat. De a végén a lelkesedés nélküli 15-ből csak három marad meg. Nem lenne jobb, ha egyből csak hárman konfirmálkodnának, szép lelki élményként? Vajon nem lennénk-e őszintébbek Isten előtt? A többieknek pedig még mindig alakulhat úgy az életük, hogy egyszer csöngetnek majd a lelkészi hivatal ajtaján, hogy konfirmálkodni szeretnének. Akkor ez számukra és számunkra igazi lelki élmény lesz. Isten előtt pedig őszinték lehetünk.

Nem félünk attól, hogy gyülekezetünk anyagilag tönkre megy emiatt. A gyülekezetet elhagyók is jó szándékú emberek. Sokan támogatják nagy összegekkel úgy tevékenységeinket, hogy maguk nem vesznek részt ezekben. Ezért hálásak is vagyunk nekik. Emiatt bátran figyelhetünk a lelki dolgokra.

Más felekezetek gyülekezeteivel szemben az a nagy lehetőségünk van, hogy minden kényszer nélkül, szabadon lehet bekapcsolódni programjainkba. Mindenki hozhat önálló, kényszer nélküli döntéseket ebben. Legyen közösségünk éppen ezért az önkéntesek felszabadult, lelki közössége. Csak így válik vonzóvá mások számára. Minden kényszer taszít. A szabad lehetőség ösztönző.

Tegyen mindenki meg egy kísérletet a kedve-mért! Lépjen be vasárnap a templom ajtaján, és ne az üres helyeket vegye számba, hanem az embereket, akik azon a vasárnapon örömmel jöttek el az istentiszteletre, csupán azért, hogy Isten dolgaihoz közelebb kerüljenek. Amikor pedig beül a padba, mondjon egy hálás imádságot értük, a lelkes emberkért! Isten pedig mosolyogva néz majd ránk.

**Koczor Tamás**