1%

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Csermelyi József

Amikor valakin elhatalmasodik a vágy, hogy megismerje családja múltját, az első forrástípus, amelyhez fordulni szokott, vagy amelyre a hozzáértők felhívják a figyelmét, az anyakönyv. Vaskos fóliánsokról van szó, amelyekbe évszázadok óta a teljesség igényével vezetik be minden megszületett, megházasodott és elhunyt ember adatait. Ez a gyakorlat ugyan egészen a középkorig nyúlik vissza, de igazán csak a reformáció évszázadában kezdték sürgetni a bevezetését.

Hazánkban a protestáns felekezetek semmiben nem maradtak le a katolikusoktól, első anyakönyveiket ők is a 16. század végén vagy a 17. század elején „fektették fel”. Az akkori idők viszonyai természetesen nem tették lehetővé, hogy rövid időn belül az egész országban elterjedjen az anyakönyvezés; erre majd csak az oszmán hódítók kiűzését követő, viszonylag békés 18. század folyamán került sor.

Ekkoriban, 1740-ben történt az is, hogy a Győr megyei Felpéc újonnan beiktatott lelkésze, Bárány János beírta az első nevet a gyülekezet első keresztelési anyakönyvébe. Miért nem korábban? Hiszen a helyi evangélikus gyülekezet múltja legalább 1609-ig vezethető vissza. A választ Jankovits Bélának, a Felpécen élő nyugalmazott kajárpéci lelkésznek a kötetéből tudhatjuk meg, amely Felpéci személynevek és életfordulók címmel jelent meg idén Győrben.

Hasonló jellegű, Kajárpéccel foglalkozó munkája után most a felpéci anyakönyvek feldolgozására vállalkozott a szerző. Ehhez természetesen szükség volt egy kis gyülekezettörténeti bevezetésre Felpécről és aktuális vagy egykori filiáiról (Gyömöre és Tényő), amely éppen akkora terjedelemben íródott meg, amekkorára feltétlenül szükség volt; de a könyvecske alcíme is - A felpéci evangélikus gyülekezet 275 éve (1750-2015) az anyakönyvek tükrében - arról árulkodik, hogy a gyülekezet történetének a teljesség igényével való feldolgozására nem került sor: más volt a szerzői szándék.

Személynevek és életfordulók

A címben szereplő személynevek szó könnyen érthető, hiszen az anyakönyvek legfontosabb adatai a nevek és a dátumok. Aki már látott anyakönyvet - erre napjainkban egyre több lehetőség van, hiszen immár egyre gazdagodó tartalommal az evangélikus egyház is lehetőséget kínál az anyakönyvek digitális másolatainak kutatására az Őskereső szolgáltatás (Oskereso.hu) segítségével -, azt is pontosan tudja, hogy nagyjából a 18. század közepe-vége óta táblázatos formát használnak az adatok rögzítéséhez, sokszor pedig a kötetek végén vagy külön kötetben névmutató is található, hogy minél egyszerűbb legyen a keresés. Az adatokat ugyanis nem öncélúan vették fel, hanem praktikus okokból, hiszen időről időre kellett őket használni, fontos volt a gyors kereshetőség, amelyhez a táblázatos forma volt a legcélszerűbb rögzítési mód.

Jankovits Béla az adatokat maga is táblázatokba, három fő téma („életfordulók”) köré csoportosította: a testi és az üdvösségre való megszületés (utóbbi a keresztelés), a házasság és a halálozás köré. Az egyes életfordulók kapcsán a szerző röviden, általában időrendben haladva tájékoztat arról, mit is kell tudnunk a régi korok keresztelőiről, esküvőiről és halálozásairól, temetéseiről. Igyekszik Felpécre koncentrálni, habár gyakran idéz olyan névtani, demográfiai, néprajzi és társadalomtörténeti szakmunkákból, amelyek nem feltétlenül erről a vidékről származó adatokon nyugszanak. Nagy kedvvel idéz továbbá a gyülekezeti levéltár forrásaiból, amelyek az evangélikus egyháztörténet alig ismert kincsei. Közéjük tartoznak a lelkészi napló vagy a rendeletkönyvek, továbbá egy 18. századi házassági szerződést is közöl Jankovits Béla.

A lelkészi napló Felpéc esetében a gyülekezettörténet elsőrangú elbeszélő forrásának tűnik, még úgy is, hogy voltak évtizedek, amikor nem írtak bele. Megjegyzendő azonban, hogy a korai anyakönyvek is szolgálhattak feljegyzési könyv gyanánt: így maradhattak fenn például Bárány János szavai, amelyekkel a botrányos életű Horváth Ferencet kiközösítette a gyülekezetből.

Nem furcsa, csak régies

Jankovits Béla azokra is gondolt, akik nem értik a régi források ódon kifejezéseit: általában megmagyarázza őket, sőt a régi betegségnevekről külön magyarázó táblázatot is készített. Persze nem minden régi kifejezéshez kell magyarázat: az égi lángot, amely Kovács Jánosnét megütötte, minden nehézség nélkül azonosítani lehet a villámmal.

A könyvből megismerhetjük a letűnt korok falusi társadalmát, szokásait. Az egyes eljárások, például az esküvő előtti háromszori kihirdetés kötelezettsége vagy a halál és temetés közötti negyvennyolc órás kötelező várakozás előírása furcsán hathat a ma embere számára, de a régebbi korokban okkal tartották be őket, hacsak erősebb indok nem szólt ellenük. Különösnek tűnhet az is, hogyan tudtak a 19. század közepén összekülönbözni lelkészükkel azok a hívek, akik a végsőkig ragaszkodtak régi, elhasznált énekeskönyvükhöz.

Gyülekezet és anyakönyv: közös sors

A könyv olvasása közben egyértelművé válik az adattár jellege: a szerző mintegy ötven táblázatot állított össze a névadási szokásoktól kezdve a házasfelek életkorán és a más településeken élőkkel kötött házasságokon át a jellemző halálokokkal és az anyakönyvekből kiolvasható demográfiai változásokkal bezárólag. Magam is meglepődtem, mennyi különböző kérdés köré lehet az adatokat csoportosítani. Azonban éppen az összesítések által válhat a jelen munkából további helytörténeti munkák hasznos segédkönyve, újabb kutatások hivatkozási alapja. Hálásak lehetünk a szerzőnek, amiért az anyakönyvekben rejlő demográfiai és néprajzi jellegű adatokat számszerűsítve kigyűjtötte: az ilyen munkához nagy türelemre és precizitásra van szükség. Sajnos néhány elgépelés azért becsúszott, és a mustgáztól meghalt Takáts János esetében pontatlan az anyakönyvből vett idézet.

A kötet szomorú aktualitásokkal zárul: a falusi közösségek 20. század második felében zajlott meglazulásával, szétesésével, illetve e folyamatoknak a gyülekezeti életre gyakorolt kedvezőtlen hatásaival. Jankovits Béla rámutat, hogy a közeli városok agglomerációjába való bekerülés sok falut ugyan megmenthet az elnéptelenedéstől, ez azonban kevés ahhoz, hogy a gyülekezeti élet is erős maradhasson. Márpedig a gyülekezetek és az anyakönyvek sorsa közös: ahol az előbbiek nehézségekkel szembesülnek, ott az utóbbiak is veszélybe kerülhetnek.

A szerző az Evangélikus Országos Gyűjtemény - Evangélikus Országos Levéltár levéltárosa.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 45-46. számában jelent meg 2019. november 17-én.