Jézus a tanítványának mondja ezt. Könyörög értünk - akkor, amikor nem vagyunk ott mellette, amikor nem látjuk ezt, nem szerzünk róla tudomást, és mégis. Könyörög, hogy - lassan, észrevétlenül, vagy éppen valami hirtelen esemény hatására - el ne forduljunk tőle. Ha sok a siker (ezt szeretjük, s össze is tévesztjük sokszor a boldogsággal), akkor elfelejtkezhetünk arról, aki minket felemelni érkezett. Hisz nélküle is a "csúcson" érezzük magunkat... Ha pedig nagy bánat vagy sok sérelem ér, akkor azért kophat le rólunk a hit, mert vádoljuk Istent azért, ami a mi hibánk, más emberek hibája, vagy egyszerűen a sorsunk, de mindenképpen pont arra alkalom, hogy odameneküljünk Istenhez. Leggyakrabban azonban a szélsőségek nélküli időszakok alkalmasak arra, hogy nesztelenül, észrevétlenül, lopva eltüntessék belőlünk s figyelmet Isten iránt. Jézus egyik legismertebb és legkevésbé értett példázata a magvetőről szól (Mt 13,3-23). Már akkor sem értették, tanítványai sem, pedig ők benne éltek abban a kultúrában, amely példázatokkal tanított, hasonlatokban és szimbólumokban gondolkodott. A példázat többek közt így szól: van úgy, hogy Isten szava - akárcsak a tövisek közé hullott mag - először megragad minket, szíven talál, megszólít, érdekel, megyünk és keressük. De utána az életünk jelentős és jelentéktelen értékei, tennivalói, szokásai elnyomják, nem hagyják hatni bennünk, nem hagyják, hogy az ige vezessen, formáljon, gyógyítson, éltessen - hosszú távon. De Jézus könyörög értünk, hogy ne tövisekhez, hanem jó, termést hozó földhöz hasonlítsunk. És ez a könyörgés nem a félelem könyörgése, mint akire pisztolyt fogtak. Ez teremtő erejű könyörgés, mely létrehozza azt, amit kimond. Hiszen Jézus szava.

Jézus Istenhez könyörög. Nem hozzánk. *Hozzánk:* kopogtat. Az ajtó előtt áll és zörget. De *értünk:* könyörög. Hogy le ne peregjen az életünk addig, míg az ajtót ki nem nyitottuk előtte.