1%

1%

 
Menü
Nyugati Evangélikus Egyházkerület
Tanulmányok a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben
Tanulmányok, kiadványok
Püspöki jelentés 2003
 

Püspöki jelentés 2003

Kaposvár, 2003. május 17.

Ittzés János

**Jövőnk reménysége**

Főtisztelendő Egyházkerületi Közgyűlés! Kedves Testvéreink!

Főtisztelendő Egyházkerületi Közgyűlés! Kedves Vendégeink! Kedves Testvéreim!

Püspöki jelentésemnek a 2002. esztendőre visszatekintő adatai a mellékletekben olvashatók. Közgyűlésünk tagjai kézbe kapták múlt évi szolgálati naplóm kivonatát, a kerületi támogatások, a családi események és szolgálati változások listáját is. Ezért ezekről nem kívánok külön szólni, de az ezekkel kapcsolatban esetlegesen felmerülő kérdésekre majd szívesen válaszolok.

Három témáról kívánok szólni:

Európa a sorsunk?

Magyarország az otthonunk

Egyházunk a szívügyünk

Bár feladatom elsősorban a múlt esztendőre való visszatekintés, de aligha lesz megoldható, hogy szigorúan tartani tudjam magamat a naptári dátumokkal határolt esztendőhöz. Ez különösen is igaz első témánkat illetően, hiszen aktualitása most olyan erős, hogy vele kapcsolatos gondolatainkat nem hibernálhatjuk a folyó évről szóló, egy év múlva esedékes beszámolók idejére. És így bár a sorsdöntő esemény - az EU-s népszavazás - már 2003-ban történt, de a múlt év egyik fő témája is már ez volt.

Európa a sorsunk?

Tapasztaltuk, hogy a népszavazással foglalkozó, igen szavazatra biztató püspöki körlevelet nem egységesen fogadta lelkészi karunk és egyházunk közvéleménye. Erről most nem kívánok hosszabban szólni, mert meg vagyok győződve arról, hogy a konkrét állásfoglalásoknak, különösen akkor, ha közéleti, sőt politikai összefüggéseik is vannak, mindig is ez lesz a sorsuk. Ezzel természetesen nem kizárni akarom, hanem éppen lehetővé szeretném tenni közgyűlésünk tagjai számára, hogy észrevételeiket elmondják.

Azt viszont el nem halasztható feladatomnak érzem, hogy a tisztelt egyházkerületi közgyűlés és egész egyházkerületünk nyilvánossága elé tárjam azokat a gondolataimat, amelyek EU-csatlakozásunkkal összefüggésben, elsősorban egyházunk és általában az egyházak feladatával kapcsolatban bennem megfogalmazódtak.

Minden bizonnyal egyetértünk abban, hogy Isten bízott ránk olyan üzenetet, amelyet helyettünk senki más nem mond, nem mondhat el. Ezért szólok itt az Európa lelke - a Lélek Európája témáról.

Közös gondolkodásunk kezdetén egy nagyon fontos újszövetségi eseményt szeretnék felidézni: “Amikor Mízia felé mentek, Bitíniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket. Erre Mízián áthaladva lementek Troászba. Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: 'Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!’ A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” (ApCsel 16,7-10)

Kedves Testvéreim! Számomra a macedón férfi hangja hallható hang. Számomra - álmaimban, és nem álmodozásaimban - meg is szólal ez a hang. Ez a hang valóban a túlpartról jön, de ez a túlpart nem a Lajta túlsó partja. Ez a túlpart itt közöttünk is van. Mert az elválasztó szakadék - nemcsak az elmúlt évtizedek után, de az elmúlt évszázadok után és hatásaképpen - nem a korábbi szabad és a korábbi rab Európa, hanem a krisztushívők és a nem-krisztushívők között húzódik.

Ezért amikor Európa lelkéről szólok, akkor arról szeretnék beszélni, mi az az egyetemesen jellemző néhány vonás, ami jelen van a minket körülvevő világban, polgártársainkban, földrész-társainkban, az európai kultúra mai örököseiben, bennünk és egyházunk tagjaiban is. Nem fogok, nem tudok semmi különleges dolgot mondani. Hiszen ha a három sokat emlegetett “varázsszót” említem - szekularizmus, globalizáció, elvtelen liberalizmus - csak azokat a diagnózis-jeleket adom, amelyekről egyébként is sokszor beszélünk, és sokszor gondolkodunk. Mégsem tartom feleslegesnek, hogy szóljak erről, mert - ha jól értettem az elmúlt évek folyamán többeknek a megszólalását és felszólalását, kénytelen vagyok megállapítani - én ezeket a fogalmakat kicsit másképp értem, mint sokan mások - akár még egyházunkban is.

Induljunk el a “kályhá”-tól! Ha a szekularizmusról gondolkodunk, akkor a “kályha” lehet a 2001-es népszámlálás adathalmaza. Az az adatsor, amelyre sokszor hivatkozunk. Ezek szerint a magyar társadalom 75 %-a vállal - magát valamilyen felekezethez tartozónak vallva - bizonyos örökséget, amelyről úgy szoktunk beszélni, hogy az a keresztyénség értékrendjéből származó örökség. Oda kell tennünk emellé a sokszor emlegetett szomorú szociológiai adatokat is: a házassággal szemben élettársi viszonyban élők, a hozzánk is egyre hódítóbban begyűrűző, és az utóbbi időben általánossá vált “single” életmódot választók, a házasságon kívül született gyermekek és az abortuszok adatait; és folytathatnánk tovább… Lelkiismeretemet is nyugtalanító, kínzó kérdésként fogalmazódik meg bennem: Valóban azt hisszük, hogy a szerintünk helytelen döntéseket, a statisztikai adatokban is megjelenő folyamatokat mind a másik rész, a 25 % produkálja? Valóban azt gondoljuk, hogy csak az a 25 % veteti el gyermekét, választja az élettársi kapcsolatot, lesz lumpen-elemmé, löki ki az utcára gyermekét, hagyja ott a házastársát? S folytathatnánk a kórképet.

Szeretném aláhúzni, nyomatékosan hangsúlyozni azt, amit mindenki tud, csak talán nem mindig szembesülünk ezzel a tragikus, szomorú képpel. Talán jobb lenne a 75 % fölötti, meglepetést okozó eufórikus örömön túl arra is többször gondolni: és hányan hallgatják az evangéliumot? Hányan vesznek részt rendszeresen keresztyén közösségek, evangélikus gyülekezeteink különböző alkalmain? A magukat valamelyik felekezethez tartozónak vagy éppen evangélikusnak vallók 10 %-a? Európa lelke a 75 % mínusz 10 % meghatározó lelkülete. A múlttal csak szavak szintjén közösséget vállalás “erénye”, a napi bizonytalankodás, a morális lápvilág, a családi és egyéni élet sok-sok, napi keserűsége, amely - kár lenne tagadni - minket is megkörnyékez, minket is bánt, és minket is kísért. Igen, Európa lelke alatt azt értem, amit a szekularizmus, ez az évszázadok óta egyre intenzívebben milliókat, százmilliókat meghódító folyamat hatása ma produkál körülöttünk és bennünk. A XIX. század első évtizedeiben munkálkodó Auguste Comte írta A pozitív vallás katekizmusa című művében: “Az emberiség végleg kiiktatta gondolkodásából Istent, anélkül, hogy korábbi érdemeit elfelejtette volna.” Ez Európa lelke. És folytassuk csak… Még mindig nem nyugodhatunk meg. Feltételezem, lehetséges - és ezzel senkit nem szeretnék megbántani -, hogy csak annak a közösségnek a nyomorúságait vázolom fel, amelyben én a korábbi évtizedekben gyülekezeti lelkészként szolgáltam. A dolog természetéből és egyházunk kisebbségi helyzetéből fakadóan 15-20 %-ban eskettem tiszta evangélikus párokat, 80 %-ban ún. vegyes párokat. A nyolcvanas évek elején kezdődött, közel húsz éves ottani szolgálatom alatt talán ha öt olyan párt eskettem, ahol nem az érkező gyermek döntötte el a házassági szándékot. S ebben a közösségben, amikor egy - magát vallásosnak valló - családban történt látogatás alkalmával az élet alapjáról, a sorsról, a reménységről beszéltünk - szinte rám szakadt az ég a döbbenettől -, büszke, önelégült mosollyal húzta elő az egyik nagyszülő a vitrin fiókjából a rövidesen esedékes konfirmációra vett ajándékot, amivel a kis unokát akarta meglepni. Hogy mi volt ez? Bizony nem más, mint a gyermek születésnapja szerinti zodiákus csillagjel, aranyláncon függve, aranyba öntve. S ez a nagyszülő minden vasárnap ott ült a templomban… Lehet, hogy csak én szenvedtem lelkipásztorként ilyen kudarcokat. Megnyugodnék, ha ezt elmondhatnám. De talán megértik, elsősorban tisztelt és kedves lelkésztestvéreim, hogy mégsem feltételezhetem, hogy ez csak az én személyes tapasztalatom. Európa lelke… És lehetne folytatni tovább. Újra és újra feltehetjük a kérdést: mivel érvelünk, mire hivatkozunk, amikor döntési helyzetbe kerülünk, pl. pályaválasztásnál, gyermekeink, ifjaink tanácsolásánál? Sajnos ki kell mondani: bizony úgy élünk, si Deus non daretur, mintha Isten nem lenne. Néha még a saját - szigorúan vett egyházi - dolgainkról is így gondolkodunk. Talán harmadikként megkérdezzük Istent is: és te, mit szólsz hozzá? Megkérdezzük először a divatot, a korszellemet, majd az aktuális politikai csillagállást, s talán - mondom - harmadikként őt is. Ez Európa lelke, körülöttünk és bennünk. És ebben vagyunk igazán egyformák itt Európában, ez az igazi globalizmus. Hogy van globalizációs hatása a tőkének is? - tudom, nagyon jól tudom, de a tőke globalizációs ereje mégis itt gyökerezik, ebben az európai lelkületben. S ez az a lelkület, amelyik mindig úgy kérdez először, hogy mire, mennyire terjed ki az én egyéni szabadságom. Szabad vagyok, senki ne szóljon bele abba, amit teszek. Szabad vagyok, ezért én megmondhatom, hogy te mit tegyél. Ugyanennek a lelkületnek korábban többször emlegetett gyümölcse az - és szeretném, ha igazán tudnánk aktuális politikai összefüggések nélkül gondolkodni erről -, amikor a na és-ek cinikus vállrándításával elintézzük a törvényesség és a moralitás határának kérdéseit. Ez is Európa lelke.

De kérdezzük csak meg: vajon mikor lesz Európa a Lélek uralma alatt álló territóriummá? Európával, az európai lelkülettel szemben, a szekularizáció, a globalizmus, az elvtelen, egyéni szabadságokat bálványozó, nagyon is európai - bár igaz, amerikai gyökerű - áramlatokkal szemben mikor kezd el fújni majd az a szél, amelyik feltisztítja a szennyet, és a sokszor ködbevesző horizontot világossá teszi előttünk?!

Új pünkösdre van szükségünk. Amikor Európa lelkéről beszélünk, ott csücsülünk mindannyian ugyanabban a hajóban, lessük a fonnyadt vitorlákat. Némelyek ugyan azt hiszik, hogy ők maguk fújják bele a passzátszelet, és csodálkoznak, hogy a hajó nem mozdul; mások meg pontosan tudják: igen, új pünkösdre van szükségünk ahhoz, hogy a Lélek Európájává legyünk. Hogy az a közösség legyünk, ahol újra fontosak és meghatározóak lesznek a maradandó értékek; és amelyben az lesz csillogóvá, ami nem talmi; és hogy valóban megértjük, Isten szeretetének minden ember számára nélkülözhetetlen örömhíre ma is fontos, szükséges. Bár ma még sok kortársunk azt sem tudja, hogy valójában mi hiányzik neki, mire van szüksége. De vajon mi meg tudjuk-e tanítani az “utcasarki koldusokat” arra, hogy azt kérjék, ami valóban hiányzik nekik?

És ismét egy bibliai jelenet. Mindannyian ismerjük. (ApCsel 3,1-10) Az imádság délutáni óráján - szokás szerint - Péter és János felmegy a templomba. És az Ékes kapunál koldul egy szerencsétlen béna. Elmennének mellette, talán egy pillanatra meg is állnak, s a béna felnéz, abban a reménységben, hogy alamizsnát kap tőlük. Emlékszünk rá, mit mond ekkor Péter. Lényegében ezt: Amit te kérsz, azzal nem szolgálhatok. De amire szükséged van, azzal megsegíthetlek: A názáreti Jézus nevében mondom, kelj fel, és járj! Mi sokszor azt akarjuk magunkkal és másokkal is elhitetni, hogy a mi zsebünkben aranyak és ezüstök csörögnek - képletesen is. S eközben az egyetlen, amit rajtunk kívül más nem ad, nem mond sem Európának, sem a világnak, az sokszor bennszorul a gégénkben. A Jézus Krisztusról szóló boldog és gyógyító tanúságtétel. Hiszem, vallom, s ebben a reménységben vagyok az, aki vagyok, hogy ha sokan mást is várnak tőlünk, nekünk elsősorban arra van küldetésünk, hogy a koldusoknak - a saját koldus-lelkünknek is -, a körülöttünk utcasarkon hentergőknek, utcasarki nőcskeként saját lelküket árulóknak elmondjuk az üzenetet: A názáreti Jézus nevében, kelj fel, és járj! Szelíden, alázatosan, de nagy bizonyossággal. S akkor talán egyszer, ha Istennek is úgy tetszik, mégiscsak megzendül az a szél, és lábra kap a sánta, a béna…

Kedves Testvéreim, amikor most Európa lelkéről és a Lélek Európájáról próbáltam szólni, akkor mindezt azért tettem, mert lelkiismeretem mélyén nagyon elevenen, sürgetően visszhangzik az apostoli intés és figyelmeztetés - bárcsak meghallanánk, mi egyházi emberek -, az egész világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését (Rm 8,19). Hogy csak egy csipet só, egy körömnyi kovász? Lehet. De Európa lakható földrész marad, és örömöt szerző közösség, ha jaját-baját meghalljuk, és a ránk bízott üzenettel gyógyítjuk és gazdagítjuk azokat, akik sóvárogva várják, hogy végre - a ránk bízott üzenettel - megszólaljunk.

Szűkítsük most a kört, és fordítsuk figyelmünket Európának arra a részére, amelyre azt mondjuk: ez a mi hazánk!

Magyarország az otthonunk

A 2002-es esztendő ismét változást hozott a hazai közéleti, politikai palettán. Az ún. polgári kormány után ismét a szocialista-liberális koalíció került hatalomra. E fordulat okainak tárgyilagos és teljes mélységű elemzésével még mindig nem készültek el a szakemberek. Az elég szűk többséggel történt hatalomváltás körülményeiről mind a mai napig - ha lassacskán elcsendesülő tendenciával is - a közvéleményt megosztó viták dúlnak. A kormányváltás egy éve tény. Teológiai alapállásunk, de társadalmunk - egyházunk tagjai között is tapasztalható - megosztottsága miatt sem helyeselhető, ha lelkészeink, gyülekezeti tisztségviselőink nyílt politikai propagandát, választási agitációt folytattak, folytatnak. Úgy vélem, hogy a törvényes keretek között mindenkinek szíve joga eldönteni, milyen politikai nézetekkel szimpatizál, de azt semmiképpen nem tartom egyházi törvényeink szellemével összeegyeztethetőnek, ha pártpolitikai kötöttséget hivatalban álló lelkészként vállal valaki. Megelégedéssel fogadtam, hogy korábbi határozatunk szerint az egyházkerületünk gyülekezeteiben összeállított lelkészi díjlevelekbe minden esetben belekerült (egy alkalommal ugyan csak külön észrevétel után) az aktív lelkészek pártpolitikai tevékenységét kizáró mondat.

Nem feladatom, és nincs is szándékomban minősíteni ezen a fórumon a politikai kurzusváltást. Három rövid megjegyzést - a tényekhez ragaszkodás szándékával - mégis meg kell tennem.

Szinte felmérhetetlennek tartom azokat a morális károkat, amelyeket a később kormányra került erők eldurvult, a törékeny demokrácia eddigi történetében ismeretlen kampánystílusa okozott. Miközben fájlalom, hogy ez a stílus a másik oldal egyes képviselőit is - helyenként érthető, de nem menthető - visszavágásra késztette, azt távolról sem tartom igaz állításnak, hogy a két oldal e téren egyformán marasztalható el. Aggodalommal látom minden területen a liberális tendenciák érvényesülését. Nemzeti értékeink, lehetőségeink és érdekeink védelme terén sokkal többet várnék el a mindenkori magyar kormányzattól.

Sajnálatos, hogy az egy évvel ezelőtt hivatalba lépett kormánynak az egyházakkal és az egyházakat érintő kérdésekkel kapcsolatos álláspontja mind a mai napig elég képlékenynek mutatkozott. Azt nem tudom megítélni, hogy azért-e, mert - ahogy többször állították egyesek - a kormánynak egyszerűen nem volt egyházpolitikája és alkalmas egyházpolitikai szakértője, vagy pedig azért, mert éppen ez volt a nagyon is tudatos egyházpolitikája. Mindenesetre reméljük, hogy ezen a területen véget ér a rögtönzések ideje. 2002 végén még nem voltak ennek jelei, közgyűlésünk idején már némileg konszolidálódni látszik a helyzet. Csak reménységben adhattam azt a címet ennek a szakasznak: Magyarország az otthonunk. Mert a napi megélhetési harc kíméletlen küzdelme, a felzaklatott és morális próbatételeket jelentő közélet, a minősíthetetlenül eldurvult közbeszéd egyelőre sokak számára akadálya annak, hogy érezzék is, amit fejükkel tudnak, hogy itthon vannak e hazában. A mindennapok csendes biztonsága, az “itthon vagyok” komfortérzete még sok honfitársunk és hittestvérünk életéből hiányzik.

Vajon van-e, lesz-e egyházunknak, az egyházaknak elég ereje és hitele, hogy - mintegy a mindenkori hatalom élő lelkiismerete - munkálói legyenek annak az alapvető fordulatnak, amelynek be kellene következnie az általános értékválsággal küszködő nemzetünk életében? E téren is használhatónak, sőt elegendőnek érzem reformátorunk egyszerű tanácsát: “Mindenki a maga dolgát / Jól tanulja, jól végezze, - / És az egész háznak (hazának - I.J.) dolgát / felviszi az Úr kegyelme.”

Egyházunk a szívügyünk

Ez is reménységben fogant szakaszcím. Ha egyházkerületünk elmúlt évére visszatekintünk, örömeinkről és gondjainkról, elvégzett munkánkról és mulasztásainkról számadást készítünk, együtt van szívünkben az Úristen megtartó hűségéért érzett hálaadás és a bűnbánat.

Kénytelen vagyok megemlíteni, ha így általánosításnak tűnik is, hogy az egyházmegyéktől nem mindig és sokszor nem időben érkeztek be a szükséges információk. El kell ismernem, egyik-másik egyházmegye esetében és néhány vonatkozásban naiv voltam, amikor arra számítottam, hogy a törvényi kötelezettségek, egyházkerületi határozataink és esetenként kifejezett kéréseim elegendőek lesznek ahhoz, hogy adminisztratív kötelezettségeinket minden szinten időben és rendben teljesítsük. Az ugyanis nehezen elképzelhető, hogy a kötelességteljesítést csak egyik irányban kérjük és tartjuk számon, a másik irányban viszont eltekintünk tőle.

Sajnálattal kell szóvá tennem azt is, hogy bár mostani gyűlésünk terminusát már 2002 őszén kitűztük, mégis vannak olyan tagjai az egyházkerületi közgyűlésnek, akik erről elfeledkeztek, nem tartották számon ezt az alkalmat, és ezért más elfoglaltságra hivatkozva kimentették magukat.

Tisztelt Egyházkerületi Közgyűlés! Kedves Testvérek!

A beérkezett egyházmegyei elnökségi jelentések alapján megállapíthatjuk, hogy gyülekezeteink túlnyomó többségében rendben folyik a munka. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk el, hogy mindegyik egyházmegyénkben van olyan gyülekezetünk (van, ahol nem is csak egy), amelyikben súlyos feszültségek terhelik meg a lelkész és gyülekezet viszonyát, vagy éppen a lelkészcsaládok életének válsága teszi próbára a gyülekezeteket. Ezek valóban olyan terhek, amelyek a lelkészcsaládok, a gyülekezetek, az egyházmegyék, az egyházkerület, de egész egyházunk számára is gondot jelentenek. Kérem Lelkésztestvéreimet és gyülekezeteinket, soha ne feledjék, hogy végső soron nem a püspök véleménye, esetleg az illetékes egyházi bíróság ítélete, nem is emberi, gyülekezeti közvélemény vonja meg életünk, szolgálatunk mérlegét, hanem szolgálatunk Ura és Gazdája előtt kell számot adnunk. A bűnbocsánat bizonyossága senkit nem tehet könnyelművé, felelőtlenné, bűnösen nagyvonalúvá. Sem lelkészt, sem gyülekezetet. Mennyivel kevesebb lenne közöttünk a szolgálatunk hitelét rontó, Isten nevére szégyent hozó botrány és baj, ha felelősségünknek ezt a dimenzióját nem felednénk el soha!

Testvéreim!

Az egyház létének éppen az az egyik csodája, hogy Isten minket, sokszor hűtlen és esendő szolgáit is felhasználhatja egyháza építésére. Ez szolgálatunk igazi méltósága. Így lesz és így marad egyházunk valóban szívügye mindazoknak, akik elhivatásukhoz hűségesen helytállnak. De jövőnk ígérete és reménysége mégsem az, hogy a mi szívügyünk ez a közösség, hanem az, hogy Istennek is szívügye az egyház. Az elmúlt évben is ő tartott meg bennünket irgalmas szeretetével, és ő marad reménységünk mindörökké.

Jelentésem végére érve, köszönetet mondok dr. Weltler János felügyelő úrnak kitartó, betegséggel is szembeszálló hűséges szolgálatáért. Munkatársaimnak: Dombi Éva irodavezetőnek, Menyes Gyula püspöki titkárnak, Szabó György házgondnokunknak és Tar Ilona házmesterünknek köszönetet mondok elvégzett munkájukért.

Egyházkerületünket, egész egyházunkat Isten oltalmába ajánlva, kérem jelentésem elfogadását.

Társoldalak
Püspöki jelentés 2001
Püspöki jelentés 2002
Püspöki jelentés 2004
Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből
A kereszt teológiája
Hogyne dicsérném az Istent...
Finn Káté
D. Kapi Béla: Lámpás az oltár zsámolyán
Keresztfa titka tündököl - bibliai olvasókönyv
Konfirmáció a 18. századi Dunántúlon
Könyv Túróczy Zoltánról
Az evangélium hullámhosszán
 


::Nyomtatható változat::

Evangélikus Egyház Gyülekezeti és intézményi honlapok Nyugati Evangélikus Egyházkerület Tanulmányok a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben Tanulmányok, kiadványok Püspöki jelentés 2003

© Magyarországi Evangélikus Egyház, Internet Munkacsoport, 2003.
Az adatok kereskedelmi célra nem használhatók. Minden jog fenntartva.
Kérdések és megjegyzések: Webmaster