1%

A tragikus esett után a fiatal Holko Mihályra esett a hívek választása, aki nyolc évi szolgálata idején (1896–1904) átvezette a gyülekezetet a 20. századba.

Dr. Baltik Frigyes dunáninneni püspök tartott 1897. június 15-én és 16-án hivatalos egyházlátogatást az 1116 lelket – közöttük 142 iskolaköteles gyermeket – számláló egyházközségben, amelynek a vizsgálat idején filiája nem volt. Szórványban ­ (Móron, Árkipusztán és Géza majorban) 6o evangélikus élt, akik az istentiszteleteket csak időnként látogatták. Lelki gondozásukat lakóhelyükön a lelkész anyagi eszközök hiányában kellően nem tudta ellátni. Ennek következtében a Móron élő evangélikusoknál „ a hittől való elszakadás“ veszélye állt fenn. A helyzet súlyosságát felismerve püspöki intézkedés történt a lelki gondozás kerületi segítséggel történő megerősítésére.

A lelkész minden hónap első vasárnapján és a sátoros ünnepek második napján magyarul prédikált. Német istentiszteleteken és szertartásokon a porosz és würtenbergi, a magyarokon a Karsay-Czékus féle agendát használta. A komfirmáció oktatást Wéber Samu (szepesbélai lelkész, szepesi főesperes) „Confirmandenbüchlein“-je és Luther Kiskátéja alapján tartották. 1903-tól Pusztavám a település hivatalos neve (korábban Nána ill. Ondód, Ondoth volt). A gyülekezethez akkor 1101 lélek tartozott. Kótsch Mihály (1904-1927) közel negyed századon át pásztorolta a híveket. Az ő működése alatt – még az első világháború kitörése előtt - újabb, második szolgálati lakást épített a gyülekezet. De az öröm nem tartott sokáig. Jöttek a behívók és a gyászjelentések. Az I. világháborúban a gyülekezetből 41-en vesztették életüket. Két harang is „bevonult“. Csak az 1822-ben öntött nagyharang maradt meg. A háborúba rekvirált harangokat 1922-ben újakkal – 163 kg-os és 84 kg-os – pótolták. E költségek ( 130 ezer korona) előteremtéséhez nagy segítséget nyújtott a gyülekezetből elszármazott, Amerikába kivándorolt pusztavámiak adománya.

A tragédiák a parókiát sem kerülték el: 1927 májusában gyomorrákban elhunyt a gyülekezet lelkésze. Ötvenhat éves volt. Sírja a pusztavámi temetőben van (16 évesen elhunyt fia és 15 éves korában eltávozott leánya között). Emlékét a hálás utókor kegyelettel őrzi. Hivatását Lajos fia (hajdani lajoskomáromi lelkész) folytatta.

A 114-éves orgona helyébe 1929-ben 6.720 pengőért egy újat készíttetett a gyülekezet a pécsi orgonaépítő Angster céggel, de ekkor már Hoffmann Ernő (1927-1934) volt a lelkipásztor. Az ő Izménybe távozása után Weinberger Gusztáv (1934-1944) lett Pusztavám lelkésze. Nehéz éveket követő békés korban kezdte meg szolgálatát. Virágzó, 1184 evangélikus lelket számláló gyülekezet pásztora lett a 2521 főt számláló faluban.

Az 1920-as években Kapi Béla püspök által megszervezett – addig egyházunkban csak elvétve folyó – belmissziói munka Pusztavámon is megindult. Az egyházmegyei közgyűlés 1937. évi jegyzőkönyve szerint: „Lelkes munkával folyt az egyesületi élet. Serdülők legények, lányok, nők és férfiak egyesületbe tömörülve külön- külön összejöveteleket tartottak.“ Biblia- és imaórák, valamint liturgikus esti áhítatok voltak. Megalakult az iskolás gyermekek gyülekezete, akik azt tűzték célul maguk elé, hogy lelkészük vezetésével házi áhitatokat tartanak azok számára, akik öreg korúk vagy betegségük miatt az istentiszteletekre nem tudnak eljárni. A gyermekek jótékonysági munkát is végeztek a rászoruló egyháztagoknál.

Az 1940-ben kiadott egyházegyetemi névtárban 1200 lélekszámú anyagyülekezetként szerepel Pusztavám. Szórványai közül Mórról 158, Bakonysárkányból 14, Csókakőről 1 lélek tartozott az 1373 tagú egyházközséghez.

A Volksbund 1940-ben alakult meg Pusztavámon. Ideológiája felekezettől függetlenül hatott a falu német nemzetiségű lakóinak jelentős részére. Következményei súlyosan érintették a vidék lakóit és az evangélikus gyülekezetet is. Lélekszáma és ereje megcsappant. Több személy – köztük közel 500 evangélikus még a szövetséges csapatok megérkezése előtt, 1944 novemberében – ­­elmenekült Pusztavámról, és részben lovaskocsikkal, nagyobb részben vonattal elhagyta az országot. A kocsikkal menekülők Bajorországba mentek, a vonattal távozók Csehországba kerültek. Előbbiek a választott helyen le is telepedtek Geretsried városában A Csehországba érkezők többsége már 1945 május-juniusában visszajött hazájába. Az ő távozásuk és az 1948. február 10-én végrehajtott kitelepítés a gyülekezet kb. felét érintette.

Weinberger lelkész 1944. december 23-án – a község körül folyt kemény harcok idején – elmenekült a faluból. Endrődi /Ernst/ Alfréd kántor-tanító katonai szolgálatot teljesített. Pfandler Nándor másodtanító már 1943-ban elhagyta a falut, német katona lett, a háború után Münchenben élt. A gyülekezet hívatásos vezetők nélkül maradt.

Pusztavám harcszíntérré vált. A faluért folyó véres küzdelemben a gyülekezet tagjai közül tizenketten – köztük öregek és gyermekek – civilként, otthonukban lettek az értelmetlen öldöklés áldozatai. Katona fiaik közül 51-en, hősi halottként, idegen földben várják a feltámadás Urát.

A háború nagy kárt okozott a községben. Az egyházi épületek is megrongálódtak. A gyülekezet levéltári anyagának nagyobb része megsemmisült, de az anyakönyveket sikerült megmenteni, mert a lelkész távozásakor valamennyit magával vitte Sopronba, ahonnan a háború után sértetlenül és hiánytalanul visszakerültek.

A harcok befejezése után több hónapon keresztül Maráczi János gondnok tartott istentiszteletet a megfogyatkozott, pásztor nélkül maradt nyájnak.

A gyülekezeti adminisztrációt helyettes lelkészek – Pohánka Sándor bokodi és Milán János oroszlányi lelkész – végezték. 1945 szeptemberétől Tarjáni Gyula segédlelkész látta el az egyházi szolgálatot, és a bokodi lelkész fennhatósága alatt nagy buzgalommal kezdett híveivel együtt a súlyosan megrongálódott épületek rendbehozatalához.

Tarjáni lelkész más szolgálati helyre történő irányítása után – 1946 augusztusában – a kerület püspöke a Felvidékről kiutasított Szabó Vilmost nevezte ki adminisztrátornak. Öt 1947 decemberében, miután a közgyűlés kimondta a lelkészi állás megüresedését rendes lelkészének hívta meg a gyülekezet. Weinberger lelkész ugyanis nem tért vissza. Ausztriában telepedett le, és Amstettenben szolgált 1966-ban bekövetkezett haláláig.