Példa nélkül álló életpályája volt egyházunk püspökei között Túróczy Zoltánnak. Gyülekezeteink három ízben választották püspökké, és az állami hatóságok három ízben fosztották meg püspöki szolgálata teljesítésének lehetőségétől. Először a Tiszai Egyházkerület választotta püspökévé 1939-ben. Hat év múlva, a háború 1945-ben még épp csak befejeződött, Nyíregyházán népbírósági eljárást indítottak ellene, és háborús bűnösként első fokú ítélettel 10 évi fegyházbüntetésre ítélték, mellékbüntetésként állásvesztést szabva ki rá. Nyíregyházi gyülekezete és különböző egyházi testületek évekig ostromolták a számításba vehető összes állami fórumot, kezdve a Népbíróságok Országos Tanácsán a Nemzeti Főtanácsig, a peres eljárás megszüntetéséért. Elérték szabadlábra helyezését és lelkészi szolgálatának engedélyezését, majd püspöki teendői részleges elvégzésének lehetőségét, de csak 1948 júniusában gyakorolt kegyelmet ügyében a köztársasági elnök, törölve az ellene indított népbírósági eljárást és ítéletet

Háborús bűnös volt? A népbírósági tárgyaláson önmaga védelmére elmondta, hogy sohasem politizált, de volt politikai véleménye, amit mindig nyíltan vállalt. Azt mondhatjuk róla, hogy a fiatal korában átélt első világháború és a trianoni békekötés után - nem utolsó sorban finn kapcsolatai következtében - nemzeti érzelmű, jobboldali, de nem szélsőséges gondolkodású ember volt. Mint igehirdető nem a valós élettől elidegenedett, senkit meg nem ragadó beszédeket mondott, hanem szószékre vitte az élet, a keresztyén élet valódi kérdéseit, és ezeket úgy tudta időszerű szemléltetéssel - pl. a háború és a fegyveres katona képeinek felhasználásával - a keresztyén életre alkalmazva közel vinni hallgatóságához, hogy az lenyűgözve hallgatta. Népbírósági perében a védelem tanúi hiába beszéltek arról, hogy Túróczy püspök beszédeinek mindig "valláserkölcsi célzata" volt, a nyilvánosság előtt történt néhány megszólalását háborús uszításnak minősítették.

Másodszor a Dunántúli Egyházkerület választotta a nyugdíjaztatását kérő Kapi Béla püspök utódává 1948-ban. Nehéz esztendő volt ez egyházunk számára. A baloldali politikai erők egyre türelmetlenebbek lettek az egyházakban még mindig jelenlevő posztfeudális jelenségekkel szemben. Csak kibúvónak tekintették azt, hogy az egyház örök értékeivel felette áll a politikai változásoknak. Az állam és az egyházak zsákutcába jutott tárgyalásait követően nyár elején államosították a felekezeti iskolákat. Augusztusban br. Radvánszky Albert egyetemes (országos) egyházi felügyelőnk és Varga Sándor egyetemes egyházi főtitkár vizsgálati fogságukból eljuttatták lemondásukat püspökeinkhez, ezt követően ugyanezt tették azok a magasabb egyházi tisztséget viselő nem lelkész egyházi férfiak, akiket az állam a letűnt rendszer embereinek minősített.

Ordass püspök börtönben volt, Kapi Béla püspök szeptember 1-jétől már nyugdíjazását kérte. A rémhírek ellensúlyozására a helyükön lévő vezetők - részben ideiglenes helyettesek - 1948. szeptember 9-én küldték szét a lelkészek és a gyülekezetek tájékoztatására szánt levelet, amelyben ez a súlyos mondat áll: "történelme folyamán egyházunk ilyen nehéz helyzetben még nem volt ...", bizalmat kérve a levél végén. Megdöbbentő levél! Folytatódtak a tárgyalások, és eközben megtörtént Dunántúlon a püspökválasztás. Decemberben a zsinat elfogadta az Egyezmény szövegét. Túróczy Zoltán püspök és dr. Mády Zoltán felügyelő mint a zsinat elnöksége, felhatalmazásuk alapján aláírta az állammal kötött megegyezést (a történelmi egyházak mindegyike aláírta a maga "Egyezményét"). Erre az Egyezményre hivatkozva szorították kalodába 40 éven át egyházunkat, pedig ennek az Egyezménynek szövegét ma sem kell szégyellnünk! Aláírásával egyházunk elkerülte azt a vádat, hogy a megegyezés elmaradása miatt bekövetkezett nehézségek oka az egyház merevsége volt.

A következő években az evangélizáció szolgálata nyomán még országszerte elevenedett az egyházi élet, de ugyanakkor tudatos stratégiával szorította vissza az állam a reakció melegágyának tartott egyházakat az élet minden területén. Egyre jobban nehezedtek a hitoktatás körülményei, az egyház minden vonalon kiszorult az ifjúsággal való foglalkozásból, minden egyháznak fel kellett számolnia egyesületeit, intézményei jó részét, a diakonissza anyaházakat fel kellett oszlatni. Mindez azt mutatta, hogy a kormányzat a történelmi egyházakkal kötött egyezményeket nem is akarta betartani.

A zsinat 1948-ban kezdett munkáját egyházunk a második ülésszak összehívásával 1952 februárjában akarta folytatni. Ennek megnyitásakor azonban váratlan botrányt okozott dr. Reök Iván egyetemes felügyelő beszéde az egyetemes felügyelői tiszt megszüntetésének terve kapcsán. A botrány ürügyén a kérdésbe beavatkozó állami egyházügyi apparátus bizalmatlanságát fejezte ki Túróczy Zoltán és Szabó József püspökök iránt, ezzel kikényszerítve lemondásukat.

A most készülő (azóta elkészült - a Szerk.) Túróczy-emlékkönyv anyagának összegyűjtése során kezünkbe került egy írógéppel készült irat. "Evangélikus rádiós istentisztelet a budapest-fasori templomból 1952. január 27-én 9,30-10,15-ig." Azután legépelve minden szó, minden ének, az istentisztelet teljes rendje. Az első lap tetején a géppel írt cím felett Túróczy püspök kézírásával ez olvasható: "A rádió visszaadta, nem mondtam el". Az Állami Egyházügyi Hivatal tehát letiltotta a püspök szereplését, ők már előre tudták, hogy február 6-tól a püspök nem lesz püspök, ezért január 27-én már nem prédikálhat. Egy ebből az időszakból származó titkosszolgálati irat megőrizte állami illetékesek tanakodását arról, hogy ideje nekik (!) megoldaniuk az evangélikus egyházban felvetődött kérdéseket.

A zsinat programjában nemcsak az egyetemes felügyelői tiszt kérdése szerepelt, hanem az egyház területi rendezése is. Három kerületet akart a többség. A két püspök eltávolításával azonban megnyílt a lehetőség arra, hogy az állammal való együttmunkálkodásra kész két püspök vezetésével két kerületet alkossanak az addigi négy helyett, a mindnyájunk előtt ismert Déli és Északi Egyházkerületet. Ennek a két püspöknek vezetésével tartottak február 19-én egy elnökségi értekezletet, amelyen dr. Vető Lajos félreérthetetlenül megfogalmazta az eltávolított két püspökkel szemben fennálló állami kritikát: nem segítették elő a szocializmus építését, és így mögöttük megbújhatott a reakció. Túróczy Zoltánt fél évre "száműzték" Győrből (Nagygeresden húzódott meg), s bár lelkészként való további munkához engedélyt kért, és felajánlotta, hogy bármilyen szolgálatot vállal, amit fizikailag el bír végezni, munkába állása az egyházi és állami vezetőség számára nem volt kívánatos. Szabó József megkapta azt a kedvezményt, hogy balassagyarmati lelkész maradhatott. Valóban akadályozta Túróczy püspök a "szocializmus építését"? A politika és az egyház nem ugyanaz, a politikai életben és az egyházi életben való részvétel két különböző dolog. Az állam és egyház különválasztása tisztességes igyekezet. De nem ritka eset, hogy az állam szeretné az egyházat is felhasználni a maga ügyének sikerre juttatásához, vagy az egyház akar az állam kegyeibe férkőzve jogosulatlanul előnyökhöz jutni.

Túróczy püspök meg volt győződve arról, hogy az állam részére az egyház akkor teszi a legnagyobb szolgálatot, ha Isten igéjét hirdeti. Az Isten igéje jó keresztyéneket nevel. A jó keresztyének nemcsak hívő emberek, hanem becsületes, igazmondó, tisztességes, dolgos állampolgárok is. Éppen ezért tudnak nemet is mondani, ha meggyőződésükből ez következik. Sajnos, voltak abban az időben is haszonleső karrieristák, és az egyház ügyeiben illetékes állami emberek inkább ezeknek hittek. Ebben a kérdésben ez a néhány mondat csak alaptétel. Az egész kérdés nem ilyen egyszerű. Ezen a helyen nem tudjuk részletesen tárgyalni.

A harmadik püspöki szolgálatra 1956-ban ill. 1957-ben került sor. A forradalom a Rákosi-rendszer segédmunkás-szerepét "lelkesen és dalolva" vállaló egyházi vezetőséget is elsöpörte. 1956. november elején Ordass püspök elnökletével Budapesten az Üllői úti székházban ülésező ideiglenes értekezlet kérte a Győrött lakó Túróczy Zoltánt, megbízásuk alapján vállalja ideiglenesen az Északi Egyházkerület vezetését. Ő ezt meg is tette, és még az őszi hónapokban előkészítette a püspökválasztást, amelyet az Északi Egyházkerület törvényes keretek között végre is hajtott. Az egyházközségek nagy többségének bizalma őt emelte püspökké. 1957. február 6-án be is iktatták az állam képviselőinek egyetértést kifejező jelenlétével. Mindenki örvendezett, Túróczy Zoltánt rehabilitálták, elégtételt kapott, az "államiak" is elismerték korábbi hibájukat, bizalmukat fejezték ki Túróczy püspök iránt. De ahogyan telt az év, apránként visszájára fordították az országban a politikai, társadalmi folyamatokat, és az egyházzal novemberben megkezdett újabb tárgyalások pillanatnyi zátonyra futását kihasználva, 1957. december 4-én az egyházi ügyekben illetékes minisztérium közölte Mihályfi Ernő egyetemes egyházi felügyelővel (aki előző évi októberi lemondását sohasem foglalta írásba), hogy a kormány dr. Vető Lajost tekinti az Északi Evangélikus Egyházkerület püspökének. Túróczy Zoltán másnap hazautazott Győrbe. Onnan jelentette be lemondását minden egyházi tisztségéről, és kérte az egyházi nyugdíjintézetet korábbi nyugdíja újbóli folyósítására. Az egyházkerület presbitériuma azután az állami döntés miatt némi nehezteléssel ugyan, de tudomásul vette a történteket. Hogy is szokták mondani? "A mór megtette kötelességét, a mór mehet". Szégyenletes dolog volt.

Jól tette Túróczy Zoltán, hogy ilyen egyszerűen csak "hazautazott"? Amikor egy éve nyakába vette harmadszor is a püspöki szolgálat igáját, világosan megmondta, sem teste, sem lelke nem kívánja ezt. 64 évével már túl volt a lelkészi nyugdíjkorhatáron, de ideiglenesen vállalta. Ellenfelei erre hivatkoztak most. És a tisztességes elköszönést vállalta volna, de hogy ő maga asszisztáljon a mögötte álló egy esztendő törvénytelennek nyilvánításához, erre nem volt hajlandó!

Amikor 1957 áprilisában megjelent az ominózus rendelet az egyházi tisztségek megüresedéséhez és betöltéséhez szükséges előzetes állami hozzájárulásról, behívatta dolgozószobájába a püspöki hivatal dolgozóit, és a rendeletet felolvasva azt mondta nekik: most szűnt meg Magyarországon az evangélikus egyház autonómiája!

Ő úgy vélte, hogy a püspöki szolgálathoz elengedhetetlen a gyülekezetek bizalma, de szükséges az állam bizalma is. E nélkül szolgálatának nem tud eleget tenni. Bár a gyülekezetek bíznak benne, ilyen esetben félre kell állnia. Ha nem teszi, elkerülhetetlen a nyílt összeütközés állam és egyház között. Ezt egyháza érdekében el akarta kerülni.

Az ilyen évfordulós emlékezés nem alkalmas életpálya-elemzésre, valamit mégis el kell mondanunk róla. Pályája magaslatain sem feledkezett meg azokról, akiket Isten csendes népének mondunk. Mindig kedves szolgálata maradt az igehirdetés a legkisebb közösségben is, a bibliaolvasókkal való imaközösség, így a Bethániához való kapcsolata is. Nyugdíjas évtizedeinek kedves szolgálata maradt a hétköznap esti gyülekezeti bibliaóra. Sok névtelen keresztyén van, akinek a szeme ma is felcsillan Túróczy Zoltán nevére. Végleges elnémíttatása esztendeiben ismételten szólt arról, hogy szolgálatát megtalálta a másokért, egykor rábízottakért való rendszeres imádkozásban. Egyik félreállítása alkalmával, amikor mások az ellenállás zászlóbontását várták tőle, azt mondta: Ha nem tudok használni az egyházamnak, ártani nem akarok. Legbizalmasabb emberei elmondták: gyakran imádkozott azért, hogy élete végén ne legyen fecsegő vénember, aki "mindent kibeszél".

Régóta tudom már, hogy életünk legnagyobb nyeresége nem a tárgyak, amiket életünk során birtokunkba kerítünk, hanem a személyek, akiket megismertünk, akiknek életéből részt kaptunk. Túróczy Zoltánra is így gondolok.