1%

(Sárvár, 2004. február 18. LMK ülés)

1 Történeti áttekintés

A görög katékeó vagy katékidzó ige jelentése válaszolni, visszhangozni. Ebből tartalmi gazdagodással fejlődött ki a mi fogalmaink szerinti tanítási mód neve, a katechézis. Ez hagyományosan kérdés felelet formájára épül. Valamint a katekizmus mint könyv, az alapvető hittételek tanítható formában való összefoglalása.

Ennek tanítási módnak a gyökerei már meghatározhatatlanok. Az Újszövetség mindenképpen él ezzel, majd később az első keresztények is az apostoli kortól kezdve. Az ős- és ókeresztény katechumének a keresztelésüket megelőzően részesültek a katechézisben, az alapvető keresztény tanításban. Az oktatás legvégén a keresztség majd ezután az egyre inkább legnagyobb misztériummá fejlődő eukarisztia tartalmának kifejtésére került sor. A katechumenátus általában három évig tartott. Tananyagának tartalmát pontosan nem ismerjük ugyanis az oktatás élőszóban történt, és valamilyen szinten titkosnak számított. Néhány irat azért fönnmaradt, amely feltehetően a katechumének oktatására szolgált. Ezek közül egyik legszebb Tertuliánusz rövid műve, a De oratione, 198-200. között keletkezett. Ez a rendszer virágkorát a III-IV. században élte, amíg a kereszténység önkéntes felvétele volt a jellemző. Az ókor katechumén iskolái közül talán fontosságban az első az alexandriai, amelyet 185. után a keresztyén hitre tért sztoikus filozófus Pantainosz tett híressé. Virágkorát közvetlen ezután, főként alexandriai Kelemen, majd utóda Órigenész korában élte. Az élőszóban történő oktatás miatt, tudomásunk szerint az első leírt, teljes katekizmus viszonylag későn született, Kürillosz - IV. századi jeruzsálemi püspök szerkesztette. Kelet jelentős katechétái még: Basziliosz és Krüzosztomosz. Ez utóbbiról írják, hogy gyakran több száz emberrel végezte a katechézist.

A középkorral kapcsolatban gyakran az a vád, hogy néhány kivételes személyiségtől eltekintve - mint például a VII. és VIII. század fordulóján az angliai Béda Venerábilis - hanyagolták a nép oktatását. Csak a nagyböjt és a mise szó eredete emlékeztethette a művelt középkorit az egykor virágzó katechumenenátusra. A kritikának részben lehet is alapja, legalábbis a katechézis klasszikus formáját tekintve. Azonban a sokat emlegetett szegények Bibliája - azaz a templomok bibliai témájú képzőművészeti alkotásai - a szegények katekizmusának is nevezhető. Jó példa erre a francia, gótikus bourges-i katedrális egyik, talán éppen az ékes kapuja fölött elhelyezett dombormű, amely az utolsó ítéletet ábrázolja. Statikus voltát tekintve mindenképpen olyan érzése van az embernek, mintha egy kővé vált katekizmus előtt állna. Eredeti témánkra gondolva itt a kőfaragók, mindenképpen munkatársnak tekinthetők a katechézisben.

Egy régi káté történeti vonatkozású előszava áttekintésében, a középkor végéhez érve föllélegzik, amikor "ama boldog emlékezetű doktor Luther Márton" 1529-ben kiadja a Kis Káté című örökbecsű művét. (Igazságtalanok lennénk az előző korokkal szemben, ha elfelejtenénk a könyvnyomtatás segítő szerepét, amely tulajdonképpen csak mostantól állt rendelkezésre az európai ember számára.) Úgy tűnik, hogy a reformáció és konkrétan Luther munkássága, tényleg komoly fordulatot idézett elő a katechézis területén. Csakhogy az ókor óta egy jelentős különbséggel kell számolnunk, most már nem a keresztséget megelőző oktatásról van szó, hiszen a gyermekkeresztség már rég kizárólagossá vált. A katekizmussal való foglalkozás minden esetre nem vált teljes mértékben gyermeki műfajjá. Azzal kapcsolatban, hogy Luther kívánalma aziránt, hogy a családtagok együtt tanulják a kátét, milyen mértékben vált valósággá, sajnos a reformáció korából nem sikerült informatív forrásokhoz jutni. A Kis Káté felbecsülhetetlen hatása azonban a későbbi korokban már egyértelműen kimutatható. Luther ilyen irányú tevékenysége egyébként nemcsak a reformáció egyházait inspirálta. A katolikus megújulás, a tridenti zsinat után, a katechézis szempontjából sem múlik el nyomtalanul. Az első fehér ruhás pápa, V. Piusz uralkodásának idején, valamikor 1568-1572 között kiadja az úgynevezett Római katekizmust, amellyel megreformálja az egész katolikus hitoktatást.

Visszatérve evangélikus és hazai berkekre, Sopronban a város első nyíltan lutheránus prédikátora Gerengel Simon. Az ő nevéhez fűződik a soproni evangélikusok gyülekezetté szervezése. Nagy hatástörténettel bíró kátét is szerkeszt, ezenkívül megválasztása után bevezeti a vasárnap délutáni káté istentiszteletet. Ezen a katekizmus egyes részei kerülnek elő feltehetően a szermó alaptémáiként. A XVI. század magyar nyelvű katekizmusai pl.: Huszár Gál kátéja, amely főleg a kisebb gyermekek oktatására szolgált, és a helvét irányú Siderius János kátéja a nagyobbak számára.

Itt kénytelenek vagyunk egy kis kitérőt tenni. A katechézis Luther óta részben családi részben gyülekezeti műfajjá vált. Habár a kívánalom szerint felnőtteknek is illett vele foglalkozni, azért semmiképpen sem választható el a gyermekek tanításától. Ebből adódik, hogy a káté-kiadványok elszaporodása a könyvnyomtatás mellett egyéb okokra is visszavezethető. A katekizmusok szerzői fontosnak tartották a gyermekekkel való komoly foglalkozást, vallva hogy az iskolák az egyháznak mintegy melegágyai. Ez a fajta gondolkodás igazából ekkor van kialakulóban. Philipp Aries francia kultúrtörténész elég meggyőzően bizonyítja tézisét, miszerint a XVI-XVII. század a gyermekekre egészen máshogyan tekint, mint a korábbiak. A demográfiai állapotok nem igazán változnak a XIII. század óta, a gyermekhalandóság ugyanolyan magas, de kétségtelen, hogy nagyobb érzékenységgel viseltetnek a gyermek iránt. A katolikus kultúrkörben tájékozódó Aries ezt egy gyermekkorú szent életén bizonyítja, valamint a gyermekportrék elterjedésén. Mindezt azzal indokolja, hogy az emberiség a krisztianizálódásnak egy magasabb fokára lépett. Ennek az igazságát nem elvetve, azt hiszem, hogy lehet erre egy sokkal prózaibb választ is találni, amely a protestantizmus irányába fordítja a tekintetünket. A tulajdonképpeni kultúra hordozó papságnak a reformáció óta a reformáció egyházaiban lehet törvényesen is gyermeke. A személyes érintettség pedig mint tudjuk sok mindent megváltoztat. Petrőczi Éva a protestánsok gyermekek iránti érzékenységét az ún. Kindertotenlied műfajának az elterjedésével bizonyítja. Ennek a gyermekek halálára írt verses műfajnak az őstípusa magától Luthertól származik. Egy rövid vers Lenchen (azaz Virág Jenő magyarításában Magduska) nevű lánya halála alkalmából. Érdekes módon az előbb említett Sidérius, az egyik legkorábbi magyar katekizmus szerzője, szintén írt ilyen költeményt.

Témánk szempontjából a későbbi nagy jelentőségű korszak a XVIII. század a pietizmus ideje. Nem csak a konfirmáció elterjedése miatt, hanem azért is mert, ez a kor számos magyar nyelvű, kiváló színvonalú kiadvánnyal büszkélkedhet. Ebben az időben hazánkban a káté több mint egyszerűen káté. Nem csak a hívek számára íródott, hanem tulajdonképpen a teológia hozzáférhető szakkönyvei is ezek voltak a lelkészek számára. E mozgalom egyik legjelentősebb hazai képviselőjét, Szeniczei Bárány Györgyöt, temetésén így méltatják: " A katekizációt is lábra állítá/ S nem csak a gyermeki elméket szólítá / De az ősz fejeket is nyilván előhívta / És a feleletre szólni igazgatta." Ez valamiféle felnőtt katechézisre való kisérletet feltételez. Az illúzióinkat lerombolja azonban a másik híres pietista Sartoris János beszámolója, miszerint hazánkban a külföldi példával ellentétben, nem szokás a felnőtteket is bevonni a katechézisbe aktív módon - legföljebb végighallgatják gyermekeik feleleteit. Hogy ez mennyire volt hatásos, arról nem szólnak a források, azonban az evangélikus lelkiség ezidőtájt mindenképpen felpezsdült. A pietizmus vívmányaként a vasárnapi második istentisztelet elterjedt, amely úgy tűnik a katechézisből nőtt ki. Sajnos a későbbi korok gyakorlatával kapcsolatban nem sikerült annyi információhoz jutnom, hogy érdemleges megállapításokat tehessek, de a tendencia azt mutatja, hogy egyre inkább az iskolai hitoktatás vette át a katechézis szerepét, amely a konfirmációval zárult. Habár néprajzi források néhány vidék református lakosságával kapcsolatban még a múlt században is beszélnek a katekizáció meglétéről.

2 Munkatársak és munkatársnők

Thomas Merton kimutatja, hogy az ókori egyházban, a lelki vezetés mint olyan nem tipikusan a felszentelt papság feladata volt, és a későbbi korokban is főleg a szerzetesek voltak a lelki vezetők. Közismert az is, hogy például a reformáció korában az igehirdetést sem a plébános végezte, hanem a prédikátorok, a nép között leginkább ferences szerzetesek és persze dominikánusok. Talán keveset emlegetjük, de ez elősegítette a reformáció terjedését. Ugyanez igaz kezdetben a katechézisre is. Az ókori katechéta iskolákat tulajdonképpen karizmatikus tanítók, illetve keresztyén hitre tért filozófusok alapították. A legnagyobb katechéták közül Órigenész sem volt pap, amikor az alexandriai katechéta iskola élén állt, majd csak élete utolsó korszakában a cézáreai évek alatt szentelik fel. De nem volt pap alexandriai Kelemen és a Rómában tanító Jusztinusz sem. A katechézis, mint a hit alapvető ismereteinek összefoglalása és tanítása nem kötődött szorosan a klérushoz, de a tendencia egyre inkább a papság súlyának növekedése felé vezetett e téren is. Órigenész utóda, egykori tanítványa, alexandriai Dionüsziosz, egyben a város püspöke is lett. A IV. századtól az intézményesülő egyház egyre inkább a püspök felügyelete alá helyezte és a papság feladatává tette a tárgyalt munkaágat, és lassan el is sorvadt. Luther azzal, hogy hangsúlyozza a családfők szerepét Kis kátéja előszavában, ez régi keresztyén hagyományt elevenít fel, amelyet a közismert a bibliai példa is bizonyít, Timótheus anyjától és nagyanyjától kapta az alapvető hitbeli információit és inspirációit.

Itt megérkeztünk egy nagyon izgalmas kérdéshez, amely már a mi káténk használata szempontjából sem közömbös. A családból ki legyen a tulajdonképpeni munkatárs, aki a kátéval foglalkozva, arra a többieket is inspirálja. Nézzünk meg néhány történelmi példát, ki a meghatározó az egyén hitbeli fejlődése szempontjából? Csak néhány jelentős példát említve Augusztinusz édesanyját Mónikát nevezi meg mint, hite szempontjából jelentős személyt. Prudentius feljegyzése szerint egy elfogott keresztyén gyermek a vallatás során édesanyját nevezi meg, mint akitől hitbeli ismereteit szerezte, Bazilius pedig dajkáját Makrinát. Habár lehet, hogy a külső vallásosság és hitvallásos öntudat szempontjából a családfő hatása dominál, úgy tűnik azonban, hogy általában a lelkiség szempontjából mindig a család introvertáltabb tagja a meghatározó. A régi időkben ez általában a nővel, az anyával esett egybe. Ennek további igazolására bizonyítására nézzünk későbbi magyar példákat. Az eredetileg református Pázmány Péter nevelőanyjának, Toldy Annának hatására katolizál. A katolikus ifjabb Zrínyi Miklós nevelője, Batthyány Ferecné a lutheránus Lobkovich Poppel Éva volt. Innen eredeztethető - az irodalmárok által is leírt felfedezés - Zrínyi biblikus, evangélikus-protestáns lelkisége. Ez az általa írt eposz, a Szigeti veszedelem főhősének, az író nagyapjának imájában látszik tükröződni. Végig Isten kegyelmének kizárólagosságát hangsúlyozza, beleszövi az ószövetségi Ezékiás király imájának motívumát, de a 65. strófa sorait olvasva nem lehet nem áthallani Luther énekét: "Te vagy énnékem győzhetetlen fegyverem / Paizsom, kűfalom, minden reménségem".

Visszatérve a munkatársak szolgálatához, laikusok bevonása szempontjából nem lényegtelen a pietista szuperintendens, Bárány János 1756-os vizitációs irányelveinek gyűjteménye. Elődei vizitációs elveit megreformálva, ő a gyülekezet anyagi állapota helyett, a lelkieket teszi az első helyre és bíztat például az emberek olvasnivalóval való ellátására. Az elérendő cél, hogy ne legyen háztartás Újszövetség, imádságos és énekeskönyv valamint káté nélkül. A felnőttek káté ismereteit azért hangsúlyozza, hogy otthon felelni tudjanak családjuk kérdéseire. Hogy ez milyen mértékben maradt kegyes kívánság, vagy vált valósággá azt pontosan nem lehet tudni. Mindenesetre a XVIII. század végén, a rábaszentandrási jobbágycsaládban felnőtt Kis János szuperintendens önéletrajzának egy részlete nagyon elgondolkodtató. Édesapja a helyi akkor még fília buzgó és lelkes tulajdonképpeni gondnoka. A szuperintendens gyermekkoráról írva felsorolja azokat a könyveket, amelyeket házukban talált és amelyekkel még, olvasni nem tudva, csak játszani szokott. Megemlíti a Graduált (Zengedező mennyi kar című énekeskönyv) a Bibliát, az Aranyláncot (Imakönyv), az Aranylánc velejét az Engesztelő áldozatot (Torkos András imakönyve), a Százlevelű rózsát (Hegyfalusi György Centifólium című imádságos könyve), Hübner Bibliai históriáit. Tehát a könyvekkel való ellátás valamilyen szinten megvalósult. Azonban ez a kimerítő katalógus kátéról nem ír. Ez lehet csupán véletlen, de arra is utalhat, hogy a katechézis szempontjából kívánatos munkatársi együttműködés, nem mindenütt megvalósult meg teljes mértékben.

3 Szempontok a káté használatáról ma

A mi mai káténk ügyére ugorva ennek tartalma a mai világban tájékozódási pontot jelenthetne az értékek devalválódása, és a koordináták negatív irányba történő eltolódása között. Maga a gesztus pedig, hogy az evangélikus egyház megkeresi a számon tartott tagjait, feltehetően legalább annyit, ha nem többet jelent a tartalomnál is. Ezt a visszajelzések is megerősíteni látszanak. Hogy ennek milyen hatása lesz - amennyiben lesz - azt igazából most még nem lehet mérni.

Már a legelején többen kifejtették, hogy a káté legnagyobb haszna abban áll, hogy ürügyet szolgáltat az emberek megszólítására, látogatására. Ez részben igaz, de ahogy hallottam vannak gyülekezetek, amelynek tagjai nagyon szívesen olvassák a könyvet. A sárvári gyülekezetben kézbeadott kérdőívek eddig visszaérkezett példányai alapján úgy tűnik az emberek többsége örül a káténak, jónak tartják, esetleg bele is lapoznak, de vannak akik már végig is olvasták. Több válaszadó a káté fontosságát abban jelöli meg, hogy aki valamilyen okból csak ritkán jut el templomba ezt az is bármikor a szabadidejében a kezébe veheti. Hozzá kell tenni, hogy ez nem feltétlen ennek a káténak szól, hanem általában a keresztyén kiadványnak. Ennek kapcsán fölmerül a kérdés, hogy vajon nem kellene-e nagyobb hangsúlyt fektetni a gyülekezeti iratterjesztésekre, ellátandó az embereket könyvekkel. Érdekes megjegyezni, hogy ugyanezzel az indokkal adják ki könyveiket az artikuláris gyülekezetek korának szerzői. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy akkor a hatósági erőszak, most pedig - a betegeket kivéve - a szekularizáció, illetve a vadkapitalizmus embertelen munkaidő beosztása tartja távol az embereket az istentisztelettől. A különbség csak az, hogy akkor a betűéhség segítette a káték célhoz jutását, most viszont az általános betűundor hátráltatja. Félő, hogy a káté is sokszor az ingyenes prospektusok és szórólapok sorsára jut, vagy esetenként el sem fogadják. (Sárváron ilyennel is találkoztam) Egy másik kérdőív válaszai között arról olvasunk, hogy manapság bárki számára hozzáférhetőek lennének, a keresztyén kiadványok, aki ezt igényelné. Ez is megfontolandó. A káté didaktikus formáját nem tartják korszerűtlennek. Sőt az egyértelmű válaszokat fontosnak tartják hitünk alapjaira nézve a megismerés és a tisztánlátás végett. Nem utolsó szempont, ahogy erről több válaszadó is ír, hogy a kátét kezükbe véve a régi hittanos és konfirmandus idők jutnak az ember eszébe. Remélhetőleg szép emlékekről van szó. Ez lágy nosztalgiának tűnik, azonban nem szabad lebecsülni, az ember hitére nézve, a gyermekkori emlékek fölelevenítését. Valaki a misszió lehetőségét látja a káténkban, az eltávolodott evangélikusok megszólításának a lehetőségét, de evangélikus hitünk másokkal való megismertetése szempontjából sem elhanyagolható. Volt aki az a többszöri elolvasás után másoknak is kölcsönadta és örömmel terjesztette a könyvet, megvalósítva a munkatársi szolgálatot. A káté érthetőségére irányuló kérdésre egy konkrét észrevétel érkezett, mégpedig a 21. résszel kapcsolatban, amely az egyház egyetemességét, katolikus voltát és a világ Isten igéjével való szolgálatát fogalmazza meg. Igazából nem értem a válasz alapján a probléma lényegét. Egy megfogalmazás volt, ami újszerűnek hatott és éppen ezért elgondolkoztatta a válaszadót, ez pedig a 42. fejezet, amely az imádságot így határozza meg: "a szív beszélgetése Istennel". (Nem csoda, a meglepetés, hiszen ez a fajta meghatározás a kontemplatív imamódra utal, amely egyházunkban jelenleg még nagyon gyermekcipőben jár.) A legszórakoztatóbb válaszok - a kérdőív kitöltés alapján - egy igazi "jó lutránus" testvérünk tollából származnak. Egyrészt újdonságnak tartja, hogy a szöveg Szent Pálról beszél Pál apostol helyett. De a legtanulságosabb válasz a kilencedik naiv kérdésre született. "Volt-e olyan rész, amely az Ön érdeklődését különösen is fölkeltette, esetleg gondolkodásán változtatott? Gondolkodásomon nem változtatott, ugyan olyan evangélikus hívő vagyok most is, mint idáig voltam." (Ecclesia semper reformanda, írta valaki más, úgy ötszáz esztendeje.)

A régi idők példáiból kiindulva úgy tűnik, hogy a kátéval kapcsolatban is fontos volna a munkatársak bevonása. Megkeresni minden családban azt az embert - ha egyáltalán létezik ilyen - aki alkalmas volna a család katechézisére. Ezt kézenfekvő módon abban találjuk meg, akinek van némi kapcsolata a gyülekezettel. Ha naivitásnak is tűnik, hasznos volna megtalálni a megfelelő gyülekezeti alkalmakat, (pl. bibliaóra és ahol van nőegyleti összejövetel) amelyen elő lehetne venni a kátét - de azt hiszem ebben igazán nem lenne jogos és illő, ha én adnék tanácsot. Mindenesetre azt gondolom, hogy a leghasznosabb lehetne, ha családlátogatások alkalmával a személyes beszélgetések egyik témája a káté tartalmáról való közös gondolkodás volna.

Németh Szabolcs