1%

Bevezetés:

"Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökre ugyanaz" (Zsid 13,8) Ez az ige egy súlyos réztáblán áll az íróasztalomon. Figyelmeztet Jézus örökkévalóságára. Figyelmeztet a teológia középpontjára. Figyelmeztet az igehirdetés helyes scopus-ára. Hogyan foglalkozhat egyáltalán ennek tudatában bárki is az Ószövetséggel? Hogyan beszélhetünk ószövetségi textusokról? Nyilvánvaló, hogy úgy semmiképpen sem, hogy az ősi mondanivalót nem hozzuk valamilyen kapcsolatba a Jézusban kapott külön kinyilatkoztatással, a "Was Christum treibt" lutheri teológiájával.

Két véglettől kell tartózkodnunk - mint ahogyan ez általában lenni szokott. Az egyik véglet az, amikor valaki teljesen belefeledkezik az Ószövetség csodálatos világába, és megmarad a Zsidó Biblia gondolat- és hitvilágában. Így is lehet prédikálni, hiszen a rabbik is ezt teszik. Ezt azonban egyáltalán nem nevezhetjük keresztyén igehirdetésnek!

Jogosan éri tehát kritika a Lelkipásztor folyóirat "Ószövetség a szószéken" című mellékletét, amely sokszor az imént említett végletnek a kísértésébe esik. Bizonyára sokak számára ismerős a "Szájkosár nélkül" című - magát magyar evangélikus egyházkritikai röpiratnak nevező kiadvány -, amely lendületes szavakkal bírálja az egyházunkban - állítólag - elharapódzó Ószövetség-centrikusságot. Nem hiszem, hogy ez az írás megérdemli, hogy hosszas exkurzust szánjak neki, mégis reagálnom kell rá. Először is nem igaz az, hogy az ószövetségi igékről írt előkészítők a Lelkipásztorból kikerültek. Ott vannak a többi között, de van egy külön kiadvány, amely - éppen az Ószövetség korábbi visszaszorítása miatt - szükséges, mert segítségével közelebb hozhatók az eredeti szöveg kifejezései, mélyebben megérthetők a kontextusok, ezáltal jobban kifejthetővé válik az üzenet - az evangélikus szószéken. Másodszor: jó a példa az üres üvegekről. A szerző szerint az Ószövetség igéi olyan üres üvegek, amelyek betöltésre várnak. Az Újszövetségben Jézus Krisztus által teljesednek be az ígéretek: ez tölti meg az üvegeket. Ha az Ószövetséget visszük a szószékre, kiöntjük a tartalmat, s csak az üres üveget mutogatjuk. Való igaz, hogy nincs értelme az üres üveg mutogatásának! De annak sincs, hogy üveg nélkül próbáljunk valamilyen folyadékot a kezünkben tartani!

Ez a hasonlat mutat rá az Ószövetség-értelmezés másik végletére. Was Christum treibt elvnek értelmezik sokan azt, amikor ilyeneket mondanak: "Jézus ott volt a teremtésnél, Jónás Jézus előképe, Deutero-Ézsaiás Jézusról beszél, Ezékiel könyve a Jézus által kapott feltámadás üzenetét hordozza, stb." Nem hazugság, de legalább is csúsztatás - az én olvasatomban. Remélem, hogy ezt a botrányos kijelentésemet a most következő gondolatok némileg meg fogják magyarázni.

Az Ószövetség Istene

Milyen az Ószövetség Istene? - tehetjük fel a kérdést újra meg újra. Erre a kérdésre sok kutató keresi a választ. Richard Coggins, a londoni King's College előadója 1990-ben adott ki egy bevezetést, amely sok tekintetben megrázta a hagyományos írásmagyarázat pilléreit. ő írja: "Az Ószövetség Istene kemény és bosszúálló, szemben a szeretet Istenével, akit az Újszövetség mutat be. [...] Alá kell húzni azonban azt a tényt, hogy az Isten, akit Jézus és az ő követői imádnak az Újszövetségben, ugyanaz az Isten, mint akit az Ószövetségből ismerünk meg."

Ez viszont elgondolkodtatja a Biblia olvasóját! Ha egy és ugyanaz az Isten beszél hozzánk az Ó- és az Újszövetségben, akkor ?miért van az, hogy egészen más kép alakul ki bennünk róla, ha a Bibliánk egyik vagy másik részébe lapozunk bele?

Egyházon belül, de még inkább egyházon kívül a legélesebb kritika azért éri az Ószövetség Istenét, mert öl, pusztít, büntet: szenvedést és halált okoz. Következetlen önmagához, hiszen ő maga sem tartja meg az általa kihirdetett 5. parancsolatot. Ezzel szembe szokták állítani Jézus Istenét, aki szeretete által közelíti meg az emberiséget. Sokan megfeledkeznek azonban arról, hogy az evangélium nem cukormáz, amivel le lehet önteni Isten haragját! Ezért következetesen kijavítom hittanosaimat, akik az evangélium szóra "örömhír" magyarázatot adnak - szemben a helyes "jó hír" fordítással. Jó hír, hogy Jézus eljött betölteni a törvényt (az üres üvegeket), de nem feltétlenül örömöt jelent ez az egész világ számára! Csak néhány példa hadd álljon itt az Újszövetség kemény Istene alakjának bemutatására!

"aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére." (Mt 5,22)
"Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejárjátok a tengert és a szárazföldet, hogy egyetlen pogányt zsidó hitre térítsetek, és ha ez megtörtént, a gyehenna fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál." (Mt 23,15)
"Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik." (Mt 18,6)

Az Újszövetség Istene nem változott! A hűtlenséget, a hitetlenséget súlyosan bünteti továbbra is! A különbség viszont abban van, hogy a megtérő bűnösnek kegyelemet ad!

Ugyanakkor - ha az Ószövetség Istenéről beszélünk - nem feledkezhetünk meg mindazokról a kedves és szép gesztusokról, amelyeken keresztül az a kemény és szigorú Isten mégis csak teremtményeiért aggódva, gondoskodva hajol le az emberhez! Gondoljunk arra, hogy az Úr kizavarta ugyan a bűnbeesett Ádámot és Évát a Paradicsomból, mégis ő maga készített ruhát a gyámoltalanná vált embernek! Kaint megbüntette a testvérgyilkosságért - földönfutóvá tette őt -, de megjelölte, nehogy bántódása essen: "Ha valaki meggyilkolja Kaint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál." (1Móz 4,15) Folytathatnánk a sort az ősatyákkal, Józseffel, Mózessel és Izráel egész népével. Kiemelhetnénk az Exodus-tradíciót, amely máig meghatározza a zsidóság Istenről alkotott képét. Előhozhatnám a bírák szolgálatának jelentőségét a letelepedés és a kultusz megerősödése vonatkozásában. Láthatjuk a királyok és a próféták működésén keresztül az Úr munkálkodását népe történelmében. A babilóniai fogságból való hazatérés pedig szinte Ézsaiás és Jeremiás biztató próféciáinak igazolásaként áll ott a Biblia lapjain.

Talán meglepő, de a kegyelmes Istenről sokkal többször beszél az Ószövetség, mint gondolnánk! Sőt megkockáztatom a kijelentést: inkább kegyelmes Istenről beszél, mint bosszúállóról! Amikor például Mózes megkapja a törvény két kőtábláját, ezt olvassuk: "Elvonult előtte az Úr, és így mondta azt ki: Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!" (2Móz 34,6) Izráel népe ezért szereti a törvényt, és ezért gyönyörködik benne!

A pusztai vándorlás egyik kritikus helyzetében hangzott el ez a párbeszéd Isten és az ő népe között: "Most azért mutasd meg, Uram, hogy nagy a te hatalmad, ahogyan megmondtad: Az Úr türelme hosszú, szeretete nagy, megbocsátja a bűnt és hitszegést; bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat harmad- és negyedízig. Bocsásd meg ennek a népnek a bűnét nagy szereteteddel, ahogyan megbocsátottál ennek a népnek Egyiptomtól fogva mindeddig! Akkor az Úr ezt mondta: Megbocsátok a te beszéded szerint. De életemre mondom és az Úr dicsőségére, amely betölti az egész földet, hogy azok közül az emberek közül, akik látták dicsőségemet és a jeleket, amelyeket Egyiptomban és a pusztában tettem, mégis megkísértettek engem tízszer is, és nem hallgattak szavamra, senki sem fogja meglátni azt a földet, amelyet esküvel ígértem atyáiknak. Senki sem látja meg azt azok közül, akik engem megutáltak." (4Móz 14,17-23) Kifejezésre jut tehát ebben az igében is a már megismert kettősség: Isten szereteti népét, de hűtlenségét utálja!

Lassan kialakul Izráel népében egy olyan Isten képe, akit lehet szeretni, akit lehet imádni, akihez lehet ragaszkodni. Ezért a templom felszentelésének leírása végén ez a quasi hitvallás olvasható: "Izráel fiai mindnyájan látták, amikor leszállt a tűz és az Úr dicsősége a templomra, ezért arcukkal a földet érintve letérdeltek a kőpadlóra. Imádták és magasztalták az Urat, mert ő jó, és örökké tart szeretete." (2Krón 7,3) Megjelenik az a teológiai fogalom, amely ezek után végigvonul az egész Ószövetségen:

(Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete.) A 136. Zsoltár viszi tökélyre ezt a magasztalást, hiszen annak minden egyes versében ott szerepel ez a mondat.

S ezzel meg is érkeztünk az Ószövetség Istenének legfontosabb jelzőjéhez, a dsj-hez. Külön dolgozat témája lehet ennek a fogalomnak a tárgyalása, hiszen jól tudjuk (éppen a 136. Zsoltár sokféle fordításából, hogy a fordítható szeretetnek, kegyelemnek, irgalomnak, jótéteménynek, tökéletességnek, igazságnak, előnynek, sőt alázatnak, gyalázatnak, szégyennek is!)1 Egy biztos: Izráel népe nem mazochista! Nem imád olyan Istent, aki állandóan gyötri őket. ők nagyon jól értik az Úr velük való viszonyát. Tudják, mit miért tesz. Elfogadják ítéletét, de mindig annak a reményében, hogy az Úr hű marad hozzájuk, és kiemeli őket a mélységből (ld. Jób, Jónás, Zsoltárok). Ezt a reménységet táplálja bennünk az ősatyák hagyománya ("Ábrahám, Izsák és Jákób Istene"), az Exodus-tradíció "Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából." (2Móz 20,2)

Izráel és az Ószövetség küldetése

Adódik ezek után a kérdés: Miért választotta ki az Úr Izráelt, ha úgyis az egész világ üdvösségét akarja? A választott nép feladatot kapott! Így fogalmazza ezt meg Ézs 42,6 és 60,3: "Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket." "Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez." Izráelnél van tehát a világosság! Ez a világosság pedig nem más, mint Isten ismerete. Az az ismeret, amelyről Zsolt 111,10 ezt mondja: "A bölcsesség kezdete az Úr félelme." Erről a bölcsességről kell Izráelnek tanúskodnia! Az ország kettészakadása után, Izráel bukását követően így szól a próféta: "Azokban a napokban, abban az időben - így szól az Úr - megjönnek majd Izráel fiai Júda fiaival együtt. Sírva mennek, és keresik Istenüket, az Urat. Sion felől kérdezősködnek, arrafelé igyekeznek: Jertek, csatlakozzunk az Úrhoz örök szövetséggel, amely nem megy feledésbe!" (Jer 50,4-5)

A küldetést azonban Izráel kiváltságnak tekintette, és ezáltal bukott meg Isten iskolájában! Az Ószövetség azonban bennünket továbbra is csak arra tanít, hogy Istennek célja van az emberrel, mégpedig nem csupán a zsidókkal, hanem minden emberrel, akit e földön megteremtett! Az üdvuniverzalizmus gondolata explicit verbis már ott van az Ószövetség lapjain is!

Természetes, hogy ennek kiteljesedése és beteljesedése Jézusban valósul meg, ahogyan János evangéliumában olvassuk: "Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben." (Jn 12,46)

Bizonyságtétel a Szabadító Istenről

Az imént említett világosság hordozója tehát a választott nép. Ez a világosság nem más, mint Isten kegyelmes akarata, vagyis a szabadítás. Maga a tradíció érthető, hiszen történeti (?) alapja van. A kutatók közül sokan megkérdőjelezik ugyan az Exodus hitelességét, a zsidóság számára mégis fontos tudás, amit nemzedékről nemzedékre adnak át. Ennek igazságát húzza alá számukra a babilóniai fogságból való szabadulás, aminek az üzenete szinte így hangzik: "ugye megmondtam, hogy kegyelmes az Úr?!"

E két megerősítés után általános teológiai tétellé válhatott Isten legfontosabb attribútuma: a Szabadító Isten! Ebből alakult ki a felkiáltás, amit Jézus jeruzsálemi bevonulásánál is hallunk.

De vajon miből ered Istennek ez a tulajdonsága? Abból, hogy következetlen: "meggondolja magát". Erről több helyen is olvasunk: például Lót és családja megmenekül Sodomából, Ninive nem pusztul el, miután a nép megtér Jónás prédikációi nyomán. Ezekben a történetekben - és az Ószövetség egészében - megismerhető az Úr együttérzése, megbocsátásra való készsége és kegyelme. Hasonlóképpen szólnak erről más igehelyek is.

"Az Úr pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat." (2Móz 3,7)
"Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden vétkéért." (Ézs 40,2)
"Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr." (Ez 37,6)

Az Ószövetség és Jézus kapcsolata

Lényegében most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy rákérdezzünk újra: ?hogyan is prédikáljunk ószövetségi textusokról? Ahhoz, hogy e kérdést megválaszoljuk, meg kell vizsgálnunk az Ószövetség és Jézus kapcsolatát. Az evangéliumokban nyilvánvalóan megjelenik Jézus kötődése a zsidó hagyományokhoz: őrzi az ünnepeket, tiszteletben tartja a zsinagógát és a templomot, részt vesz a kultusz gyakorlatában. Azt is egyértelműen látjuk, hogy Jézus elhatárolódik minden olyan gondolattól, amely úgy próbálja beállítani az ő szolgálatát, mintha az szemben állna a zsidó vallással. Így nyilatkozik: "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik." (Mt 5,17-18)

Sokan úgy magyarázzák, hogy Jézus valóban beteljesíti a törvényt, de egyúttal át is értelmezi azt! Ha viszont a Hegyi Beszédben olvasható törvénymagyarázatot elemezzük, azt derül ki, hogy Jézus nem megváltoztatja (nem szigorítja, de nem is könnyíti meg) a törvényt, hanem gyakorlati tanácsot ad annak betöltésére. (Pl.: ha el akarom kerülni a paráznaság bűnét, akkor még gondolatban se vétkezzek azzal, hogy megkívánom más asszonyát.)

Jézus törvényértelmezése mégis más, mint a - hangsúlyozom: akkori - zsidóké! Jézus arra utal, hogy a törvényt nem külső kényszerből, hanem belülről fakadó indulatból, szeretetből lehet betölteni. "A törvény betöltése ... a szeretet" (Róm 13,10) Ennyit a törvénnyel való kapcsolatról.

Külön ki kell emelni az Ószövetség messiási várakozásai és Jézus szolgálata közötti kapcsolatot is. Egyértelmű, hogy amikor messiási próféciákról prédikálunk, Jézusra utalunk! Az előadás elején említett kísértéstől viszont óvnám az igehirdetőket: a próféták beszélnek az Eljövendőről, de nem Jézusról. Mi viszont hangsúlyozhatjuk, és ezt is kell tennünk, hogy az Eljövendő, akit annak idején a próféta által megígért az Úr: Jézusban jött el közénk!

Az egy és egyedüli Isten képe a Bibliában

Jól tudjuk, hogy a zsidó teológia középpontja az a hitvallás, ami az idegen népek politeizmusával szemben képviselte egyedülálló monoteista istenhitüket. "Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!" (5Móz 6,4) Való igaz, hogy ez a monoteista gondolkodás - még a Szentháromság-tan megszületésének és vallásának ellenére is - deformálja keresztyén gondolkodásunkat. Az Ágenda imádságai - kevés kivétellel - a Szentháromság első személyét szólítják meg: "Mennyei Atyánk! Hűséges Istenünk! Mindenható, örök Isten! Örök, irgalmas Isten! Világ Teremtője!" Igaza van tehát azoknak a kritikusoknak, akik azt állítják, hogy egyházunk ma leregadt az első hitágazatnál. (Tudom, hogy ez az általánosítás sokakat sért - engem is -, csak idéztem a véleményt, ami azért mutatja a probléma nagyságát.)

Azt viszont valljuk, hogy egy az Isten, és ez az Isten változatlan. H. W. Wolff az ember rendeltetéséről ezt írja: "Az ember arra hívatott, hogy éljen és ne legyen a halál zsákmányává. ... Az ember rendeltetése, hogy szeressen, és minden gyűlöletet legyőzzön. ... Az ember rendeltetése, hogy dicsérje Istent." Ezek a mondatok az Ószövetség különböző szövegeinek elemzései során fogalmazódtak meg a szerzőben. Ha viszont ezt az egységet követjük, eljutunk egy másfajta monoteizmushoz, amelyet Luther solus Christus-nak nevez.

A lutheri solus Christus teológia

Leif Erikson tanulmánya Luther teológiáját elemzi, és annak középpontjában Krisztust látja. Luther szerint a megigazulás a hit főcikkelye, amin áll vagy bukik az egyház (articulus stantis et cadentis ecclesi?). Luthert ezért sokan azzal vádolták az idők során, hogy leszűkítette a Biblia üzenetét, és kiselejtezett olyan igéket, amelyek nem illeszthetők ehhez a központi mondanivalóhoz. ő azonban azt mondja, hogy a Bibliában minden kapcsolatban van ezzel a középponttal, és innen kap a periférikusnak látszó jelentőséget. A tanulmány a továbbiakban arra a megállapításra jut, hogy Luther szerint a Biblia középpontjának pozitív hermeneutikai funkciója van. A középpont segítségével értjük meg jobban a Bibliát. Luther egyenesen ezt állítja: "Az egész Biblia Krisztusról tanúskodik." Lényegében ez határozza meg teológiai gondolkodásunkat akkor is, amikor az Ószövetségre tekintünk.

Újra hangsúlyozom: tévedés Krisztust "beleolvasni" az Ószövetségbe, de arról beszélhetünk, s erről kell beszélnünk, hogy Ábrahám, József, Mózes, a próféták Jézusról tanúskodnak - vagyis arról a Szabadító Istenről, aki - ígérete szerint - elküldi Szolgáját az idők teljességében.

Was treibt Christum?

Kérdő mondattá formáltam a reformátori elvet. Mi űz minket Krisztushoz? A témával kapcsolatban pedig pontosítva ezt kérdezhetem: Mi űz minket Krisztushoz - az Ószövetségben? Az a sajátságos teológia, amely beszél Istenről, beszél emberről, s beszél ezek kapcsolatáról. C. Westermann szerint Isten igéje nem más, mint ennek a kapcsolatnak a fenntartója és éltetője1. Isten igéje az Úrhoz űz minket, aki szeret, aki meg akar kegyelmezni nekünk. Ez a szándék ott is tetten érhető az Ószövetség történeteiben (Sodoma, özönvíz, Exodus, fogság, stb.), de Jézusban teljesedik ki, hiszen Isten új szövetséget köt népével. Ha tehát Krisztust keressük az Ószövetségben, így találjuk meg: ígéretként, próféciaként, Isten örök akarataként. Különösképpen érzékelhetjük ezt az üdvözítő szándékot Ézsaiás könyvének azon fejezeteiben, amelyek az Úr Szenvedő Szolgájáról szólnak (Ézs 42, 49, 50, 52).

Befejezés: Claus Westermann írja: "A Szolga szenvedése nem a halál feneketlen mélységében fejeződik be. Istennek megesik a szíve a szenvedőn, és válaszol a szenvedő panaszára, ahogy meghallgatta Jeremiás könyörgését és mindazon névtelen szenvedők könyörgését, akik a panaszzsoltárokban keseregtek. A Szenvedő Szolga esetében azonban valami más történik, amikor Isten részvétet mutat a szenvedő iránt: ő ugyanis Isten szolgálatában szenvedett, az Úr Szolgájaként szenvedett, helyettes áldozatként a nép bűneiért. Az Úr szolgáinak sorában következő Szolga ő, aki elszenvedte a közbenjáró szenvedését és halálát. Ezzel azonban az ószövetségi közbenjárók vonala véget ért: a Szenvedő Szolga szolgálatában az Ószövetség összes közbenjárójának szolgálata elérte célját. Csakhogy erről a Szolgáról nagyon homályosan beszél az Írás, szinte csak sejtteti kilétét: csak az Ószövetségen kívül ismerjük meg a nevét. Mégis tudjuk, Isten megszánja az emberi szenvedést, és elküldi a Közbenjárót: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Felhasznált irodalom:

Claus Westermann: The Parables of Jesus In the Light of the Old Testament (T & T Clark - Edinbourgh, 1990)
eredeti kiadás: Vergleiche und Gleichnisse im Alten und Neuen Testament (Calwer Verlag - Stuttgart, 1984)
Claus Westermann: What does the Old Testament Say about God? (SPCK - London, 1979)
Richard Coggins: Introducing the Old Testament (Oxford University Press - Oxford, 1990)
Elmer A. Martens: Isten terve - Ószövetségi teológia (KIA - Budapest, 1999)
eredeti kiadás: God's Design: A Survey of Old Testament Theology (Baker Books - Grand Rapids,1994)
Hans Walter Wolff: Az Ószövetség antropológiája (Harmat - Budapest, 2001)
eredeti kiadás: Anthropologie des Alten Testaments (Gütersloher Verlagshaus - Gütersloh, 1973)
Samuel J. Schultz: Üzen az Ószövetség (KIA - Budapest, 1998)
eredeti kiadás: The Old Testament Speaks (Harper & Row, Publishers, Inc. - 1960, 1970, 1980)
Karasszon István: Az óizraeli vallás (Református Teológiai Akadémia - Budapest, 1994)
J. Alberto Soggin: Bevezetés az Ószövetségbe (Kálvin Kiadó - Budapest, 1999)
eredeti kiadás: Introduzione all'Antico Testamento (Paideia Editrice - Brescia, 1987)
Leif Erikson: A Biblia - a hit forrása és zsinórmértéke / Luther (Internetről - előadás a Finn Teológiai Intézetben, 1998)
Pollák Kaim: Héber-magyar teljes szótár (Löwy és Alkalay - Budapest, 1881)
Készült a Győr-Soproni és Vasi Evangélikus Egyházmegye közös Lelkészi Munkaközösségi ülésére (Csorna, 2003. október 8.)

Vető István