1%

Inkarnálódtak a tervezőasztalon lévő vonalak...

A - kérdőszóként - mosolyt fakasztó nevű kis Vas megyei településen viszonylag ritka hálaadó istentiszteletre gyűltek össze a hívek november első vasárnapján délután. A szomorú hideg őszi, esős időjárás sem tudta megrontani a helyi közösség ünnepét, amelynek keretében Ittzés János püspök felszentelte a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület legújabb templomát.

Tulajdonképpen az emberi feledékenységnek köszönhető, hogy a körmendi gyülekezethez tartozó - mindössze 116 evangélikust számláló - kis fíliában új templomot szentelhettünk. Pőcze István lelkész ezzel a gondolattal kezdve ismertette a megvalósítás körülményeit. Történt ugyanis, hogy 1992-ben az újonnan született törvényre hivatozva - az akkori lelkész - Zügn Tamás vezetésével a gyülekezet megállapodást kötött az önkormányzattal, hogy az 1887-ben épült, később harangtoronnyal kiegészített, és a pártállam idején államosított evangélikus iskolát az egyházközség természetben kéri vissza. Záradékként bevették a szerződésbe, hogy az egykori tanító - Tompa Jenő - még öt évig lakhat az épület szolgálati lakásában, és csak ezután kerül az egyház nevére az ingatlan. 1997-ben egyszerűen elfelejtődött ez az átírás. Mivel így jogvesztett lett az eredetileg aláírt megállapodás, lehetőség nyílt az igényt pénzbeli kárpótlássá változtatni, hiszen az időközben teljesen lepusztult épület már csak lebontásra várt. Ez hamarosan meg is történt, egy üres telket hagyva maga után. Sok felelősséget érző szívet felhasználva Isten megadta a lehetőséget, hogy a kárpótlási összeget rövid idő alatt megkapva templomépítéshez kezdjenek a hívek, amelyhez a telket az önkormányzat ingyen adta a régi épület helyén. Ilyen előzmények után tették le az új templom alapkövét 2000. október 24-én. Ha egykor nem felejtődik el a megállapodás kiegészítésének végrehajtása, akkor a templomszentelés helyett romeltakarításra gyűlhettek volna össze ma a hívek - utalt rá köszöntőjében dr. Nagy János egyházmegyei felügyelő.

Az örömteli istentiszteletre hangolódva - miközben a fotóeszközöket készítettem elő - halk sírásra lettem figyelmes. Egy idősebb néni könnyeibe folytotta érzelmeit. Öröm és bánat sajátos kettőssége húzódott meg a lelkében. Kérdésemre - Tóth Gyuláné - könnyeivel küszködve elmondta, hogy családjukban apáról fiúra száll a helyi leánygyülekezetben betöltendő gondnoki tisztség. Férje egy éve halt meg, így nem élhette meg az új templom megszületését, pedig ezáltal az ő régi nagy álma testesült meg. Fiát - ifj. Tóth Gyulát - a két évvel ezelőtti az általános tisztújítás keretében gondnokká választotta a gyülekezet közgyűlése, de ő beiktatásának halasztását kérte addig, amíg elkészül - az akkor még csak tervezendő - új hajlék. Még eskűtétele előtt szerette volna bebizonyítani, hogy nem csak apai örökségként, hanem felelősségének teljes tudatában vállalta el a rá bízott szolgálatot. Az építkezés mozgalmas hétköznapjaiban volt ideje bizonyítani alkalmasságát. Így a templomszentelést követő percek első eseménye volt, hogy Pőcze István lelkész beiktatta hivatalába ifj. Tóth Gyulát, a két éve megválasztott új gyülekezeti gondnokot.

Ittzés János püspök igehirdetésében Salamon király templomszentelési imádságából olvasott fel részletet 1Kir 8,27-30 alapján. Kérdésként tette fel, hogy szükségünk van-e templomra, ha Istennel bárhol találkozhatunk? Több ez, mint csupán egy faludísz. Meg kell értenünk, hogy nekünk van szükségünk erre az épületre. Amelyben egymás hite által erősödünk, egymásba kapaszkodunk. Ahol látjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Amely a nyugalom és békesség háza lesz számunkra. A múló élet vándorútján kell nekünk egy ilyen hajlék. De eljön majd az idő, a beteljesedés órája, amikor már nem kell. Nem politikai fordulathoz kötődik ez, hanem próféciához. Végezetül áldásként kérte, hogy a vándorúton lévő egyház számára legyenek itt a földön helyeink és alkalmaink őt együtt dícsérni.

Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen köszöntőt mondott - többek között - Benczúr László az épület tervezője, Markó Péter a Vas megyei Közgyűlés elnöke, valamint Vető István esperes. Az estébe nyúló ünnepség után a szarvaskendiek terített asztalok mellé várták a közelebbről, távolabbról érkezett vendégeket.

Menyes Gyula

Megjelent az Evangélikus Élet 67. évfolyam 45. számában