1%

1Kor 10,31
Vasegerszeg
2000. július 30.

"Bármit cselekesztek, mindent Isten dicsõségére tegyetek!"

Isten dicsõsége töltse be e házat!

Örömünnepre gyülekezett a vasegerszegi evangélikusok serege. Régóta várták már ezt a napot, hiszen már évekkel ezelõtt szerepelt terveikben az imaház renoválása. Nem volt könnyû belefogni az építkezésbe, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy hiszen mindnyájan tudjuk, hogy ez anyagilag, fizikailag és lelkileg mit jelent. Sok kétség, aggodalom kísérte az elõkészületeket és a munkálatokat. Vajon lesz-e elegendõ anyagi ereje a kicsiny gyülekezetnek? Vajon lesznek-e, akik felajánlják kétkezi munkájukat? Vajon bírják-e majd lelkileg a munka során adódó feszültségeket, nézeteltéréseket?

Most viszont örömmel legeltetjük szemünket az elvégzett munka eredményén. Isten megáldotta a hívek törekvését, erõfeszítéseit. Boldogan gondolhatunk arra, hogy az elkövetkezõ idõkben szívesen lépik majd át e hajlék küszöbét mindazok, akik vágyakoznak az Istennel való találkozásra. Semmi nem zavarja majd meg az áhítatot, sõt minden Õfelé vezet bennünket: azt oltár, a frissen festett falak illata, s annak az emléke, hogy igen, mi is ott voltunk az építkezésnél!

Hálát adunk az elvégzett munkáért. S amikor ujjongó énekre nyitjuk ajkunkat, visszaidézzük az elmúlt idõszak eseményeit. Újra meg újra átéltük a csodát, hogy Isten vezetett minket a felújítás során. Beláthatatlannak tûnõ utat jártunk be, elérhetetlennek tûnõ célt értünk el, megoldhatatlannak tûnõ gondokra találtunk megoldást. Csodák ezek: a hétköznapok apró szirom-csodái (ahogy nemrég elhunyt evangélikus költõnõnk, Túrmezei Erzsébet, fogalmazott).

Nyilvánvaló, hogy köszönet illeti mindazokat, akik közremûködtek abban, hogy az imaház megszépüljön: szakemberek, segédmunkás-ok, önkéntes segítõk vették körül ezt az épületet. Sokan vannak viszont, akiknek a személye láthatatlan marad a nyilvánosság számára. Õk csöndes imá Õk csöndes imádságaikkal, buzgó adományaikkal járultak hozzá az építkezéshez. Az istentiszteletet követõ közgyûlésen bizonyára méltóképpen elhangzik majd azok neve, akik a mai örömünnepet elõkészítették.

Mégsem õket ünnepeljük a mai napon! Hálát adunk azért, hogy Isten buzdította, lelkesítette õket. Hálát adunk azért, hogy minden baj nélkül sikerült elvégezniük a munkát. Hálát adunk azért, hogy volt erejük, kitartásuk, hogy befejezhessék, amit elkezdtek. S ez a hálaadás egyre inkább Isten felé irányítja tekintetünket, aki gondviselõ jóságával kísérte a munkálatokat.

A szép imaház Istent dicsõíti. Örömmel zendült fel az ének: "Itt az Isten köztünk!", mert meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy Miatta, Érte tettünk meg mindentacute;rte tettünk meg mindent az elmúlt hetekben, hónapokban. Az Õ jelenlétét reméljük ezen a helyen; ezért kívántunk méltó hajlékot építeni Neki. Az imaház tornya messzirõl hirdeti, hogy erre a helyre magát az Istent várják a hívek, hogy Vele találkozhassanak vasárnapról-vasárnapra, alkalomról-alkalomra, ünneprõl-ünnepre.

Jól tudjuk tehát, hogy nem emberek dicsõsége ez a megújult, megszépült imaház! Isten hûségének jele, jelenlétének biztos tanúsága. Õ ad reménységet akkor is, ha aggódó testvérek úgy gondolják: egyre kevesebben vannak, akik egyáltalán megtölthetik a padsorokat.

A mai ünnep valóban Istent dicsõíti. Az Õ nevét zengi ez a népes gyülekezet. S a jelenlévõk sokasága azt is bizonyítja, hogy ha van alkalom, ha van ünnep, akkor van gyülekezet is! Ne felejtsék el a Testv&eac! Ne felejtsék el a Testvérek a mai nap élményét! Töltsék meg újra meg újra az imaház padsorait, töltsék meg ezt a teret énekszóval és õszinte imádsággal, hogy elvégzett munkájuk ne legyen hiábavaló, és imaházuk valóban Isten dicsõségét szolgálja!

Ámen