1%

Egy 1740-ből származó irat szerint "a lutheránus vallást követők tömörítvén csatlakoznak a már szervezett irsai egyházhoz". Légvonalban a két község alig 24-26 km távolságban van, de a XVIII. század elején olyan közlekedési viszonyok voltak, hogy ez a távolság majdnem lehetetlenné tette a lelkileg igényes gyóni evangélikusok pásztorálását. Ezért sok esetben a református lelkész szolgálatát kénytelenek igénybe venni, gyermekeiket pedig református iskolába kénytelemnek járatni.

De az élni akaró gyóni evangélikusokat ez a megoldás nem elégítette ki. Gyermekeik a magyar tanítási-nyelvű iskolában nehezen haladtak előre, a felnőttek is igényelték a szlovák nyelvű igeszolgálatot, ezért már a település első éveiben evangélikus iskola felállításának gondolatával foglalkoztak. Késésüket földesuruk elé vitték, aki dicséretes szabadelvűséggel késznek bizonyult az evangélikus telepesek törekvését támogatni, s ennek jeleként "iskolának való házat" engedett át nekik használatra.
A község másik birtokosa, a római katolikus Zlinszky János pedig örök tulajdonul telket ajándékozott nekik azzal a meghagyással, hogy azon imaházat és iskolát építsenek.

A maroknyi gyóni evangélikus közösség fennmaradását Isten egy református és egy katolikus földesúr felhasználásával biztosította.
Az eddig viszonylagos békességben élő kicsiny evangélikus gyülekezet, mihelyt szervezkedni kezdett, és a közösségi élet kezdetjeles jeleit mutatta, szemet szúrt a közeli Sári község plébánosának, aki a váci püspökkel és a kecskeméti alesperessel a háta mögött hajszát kezdett ellenük ezzel a jelszóval zászlaján: "Megtéríteni vagy elüldözni az égetni való lutheránusokat!"

Ezek az "égetni való lutheránusok" azonban a gyűlölet rájuk zúduló viharában is hozzáfogtak az iskola és tanítói lakás építéséhez és 1760-ban már állt az iskola és benne az evangélikusok első tanítója - akinek a nevét megállapítani semmiképpen sem sikerült - már anyanyelvükön tanítja a szlovákul beszélő, de magyarul érző gyermekeket, sőt sok felnőttet is a betűvetés mesterségére.
Ez a névtelenség ködébe burkolózó első tanító nem sokáig működhetett itt, mert csakhamar egy Fábri János tanítóról szólnak az emlékek - elsősorban a Halász-család irattára - s megemlítik, hogy a két földbirtokos, a szorgalmas és vallásukért sokat szenvedő evangélikus telepesek terhén is könnyíteni kívánván - szántóföldet, rétet és kertet adományozott a szorgalmas tanítónak.

A tanító a kis gyülekezet lelkigondozója is volt. Hétköznaponként könyörgést, vasárnap és sátoros-ünnep első napján igehirdetést is tartott. Ez már gyülekezet volt, melyben az Igét hirdették, és a szentséget kiszolgáltatták. Nem csoda tehát, hogy puszta létezésük és gyülekezeti életük kialakulása nyílt és erőszakos fellépésre ingerelte a sári plébánost.
Közbenjárása - a két befolyásos pártfogó instanciázása ellenére - a helytartó tanács a tanítót elűzte, s a kis imaház ajtaja bezárult. S amikor ez sem hozta meg a várt eredményt: a gyóni evangélikusok szétszóródását vagy felszívódását, újabb zaklatásokkal indult a hitükhöz ragaszkodó telepesek ellen. Érthető módon ingerelte a vakbuzgó papot, hogy amikor a tiszta németnyelvű Újhartyán község evangélikussága az örökös zaklatást megunva, teljes egészében áttért a római vallásra, a 30-40 családból álló gyóni evangélikus gyülekezettel nem tudott kedve szerint elbánni.

A tanító nélkül maradt híveket időről-időre az irsai lelkész meglátogatta, istentiszteleteket végzett és hitsorsosait lelkigondozásban részesítette. Szikorai Miklós kecskeméti katolikus esperes parancsára 1765. december 10-én kelt rendeletével a kir. Helytartó Tanács az irsai lelkész látogatásait megtiltotta, az imaházat pedig bezáratta. A hívek a bezárt imaházat önhatalmúlag kinyitották, és lelki vezető nélkül, magukban énekeltek, imádkoztak benne. Erre a sári plébános 1767-ben az imaházat újra bezáratta, majd az ajtót befalaztatta, s amikor a hívek a bezárt imaház előtt jöttek össze csendes imára, s így nyilvánvalóvá vált, hogy az imaház puszta létezése is összetartó erő, végül le is romboltatta.
A gyülekezetbe érkező Híros Sámuel tanító feljegyzése szerint, ettől kezdve a gyóni evangélikusok a sári plébános szolgálatait kényszerültek igénybe venni, - keresztelést 8, esketést 10 garasért. - Híros Sámuel újra összegyűjtötte, és új kitartásra buzdította az evangélikusokat, amiért, mivel egyszerű felszólításra nem volt hajlandó helyét elhagyni, pandúrok erőszakkal tették ki a falu szélére, és még a bibliáját is elvették tőle.
Ekkor az emberi gyarlóság útját próbálták okosan kihasználni a gyóni evangélikusok. Lúddal, malaccal, sőt egy-egy borjúval kísérelték meg jobb belátásra bírni a sári plébánost és a váci püspököt, amit azok örömmel fogadtak, de a szorongatottak helyzetén ez semmit sem változtatott, - így jegyezte fel az egykori krónikás.

Végre II. Józsefnek, a "kalapos király" -nak 1781. október 13-án kiadott "Türelmi rendelet" -e a gyóni evangélikusoknak is meghozta a hajnalhasadást. Az ettől kezdve "gyón-dabasi" híveknek említetett evangélikusok már 1782-ben kérvénnyel fordultak a Helytartó Tanácshoz, hogy a Türelmi Rendelet értelmében engedje meg saját telkükön az imaház újból való felépítését, paplak és iskola építését, sőt -önálló egyházzá szervezkedve - rendes lelkész választását is. A kérvényt a katolikus egyház gáncsoskodása miatt sok huza-vonával kezelték, az engedély kiadását - legalább egy időre - megtagadták. Ekkor a hívek egyenesen a királyhoz fordultak kérésükkel - fel van jegyezve, hogy 1783. április 25-én - s II. József intézkedésére a Helytartó Tanács végre 1783. június 30-án kénytelen volt kiadni az építkezési és lelkésztartási engedélyt. Ezt az engedélyt Pest vármegye közgyűlésén 1783. augusztus 3-án ki is hirdették.

Az evangélikusok így nyert jogukkal élve 1783. november 30-án, Ádvent első vasárnapján megválasztották első rendes lelkészüket: Klein Pált.
_A gyóni evangélikus anyaegyház tehát 1783. november 30-án, Ádvent első vasárnapján alakult meg._
Megindult hát a gyülekezeti élet. Ennek első jele a templomépítéshez való készülődés és erőgyűjtés volt. 1785-ben, immár a jelenlegi helyén hozzáfogtak az építéshez, ami azonban anyagi erőtlenség miatt lassan haladt, bár a gyülekezet apraja-nagyja ott szorgoskodott az építkezésnél, s a legszegényebb hívő is legalább 10 forintot adott hozzá. Gyorsabb ütemben akkor indult meg az építés, amikor Fabók András, módosabb jobbágy 50 forintot adományozott, 200 forintot pedig kamatmentesen kölcsönzött az egyháznak.
A templomépítéshez az ősi otthonból is segítőkezet nyújtottak a Gyónra telepített evangélikusoknak; a feljegyzések szerint Szirákról Teleky grófnő és Róthné 50-50 forintot küldtek az építkezés céljaira.