Írói nyelvezete

Székács írói nyelvezete nem egységes, de a gondosság és a sajátosságok szerint más és más. Legszebb a nyelvezete prédikációinak, agendájának, imádságos könyvének és énekeinek, ahol a gondolatok szabatosan, tömören, áradozástól mentes lehető tiszta magyarsággal fejezi ki,

Már cikkeiben többször akadunk hosszabb kör mondatokra, itt ott idegenszerűségekre is. Nagyon szereti a klasszikusok mondásait és latin közmondásokat, amin azonban nem kell csodálkoznunk, ha ismerjük Székácsnak klasszikus nagy műveltségét s a latin nyelvnek uralmát hazánkban a negyvenes és ötvenes években. Cikkeiben a logikai gondolatmenet, a tartalom kormolysága s a szép gondolatok mélysége és nem a stiláris forma az, mely Székács enemű munkásságának is becses értéket ad. Költeményeiben a nyelvújítás hatása érzik, különösen a klasszikus formákban írottakon, ugyanitt nagyon sok latinizmust használ, míg munkáinak fenti csoportjában csak a legritkábban, cikkeiben is csak elvétve használja az Új — meghonosodni még máig sem tudó — szavakat, addig költeményeiben lépten-nyomon találkozunk az ilyenekkel: özönfény, gyászfa (kereszt), üdvet éldelni tétemény, ált (által), tökély, gerjedelem, belbiró (lelkiismeret), belhit, külnyüg, szellet, stb. Mindazáltal nyelvezete itt sem rosszabb, mint a korabeli nyelvújító költőké. Nyelvezetének egyetemes vonása az erő, emelkedettség és fordulatosság.

Székács egyénisége: Ha valaki Székács életrajzát figyelemmel kíséri, ha munkásságát ismeri s műveit olvassa: megalkothatja magának Székács egyéniségét, ha pedig ismeri őt a családban és a társadalmi érintkezéseiben: különösen megalkotja Székácsnak, az embernek képét lelkében. Székács "az ország papja" elsősorban mint nagy szónok volt ismeretes az egész országban, Hogy valaki nagy szónok lehessen, ahhoz a benső tartalmasság mellett szükséges a külső szónoki képességnek csatlakozása is. Székács tudományosságát, eszmékben, gondolatokban való gazdagságát már az eddigiekből ismerjük, néhány szót kell még szólanunk az ő külső szónoki arravalóságáról is. Termete a közepes magasságnál valamivel nagyobb, arca a férfi szépség ideálja, amelyre nem lehetett vonzódás, áhitat nélkül tekinteni, haja bár igen korán — a szabadságharc leveretése után hirtelen — megőszült, arcának, mondhatni nőies szépségéből mit sem veszített, amely üde, ifjúi vonásait mindvégig megtartotta. Ezüstös haja által árnyékolt homloka alatt tündököltek jóságot és szeretetet Sugárzó Szemei.

Kortársai úgy nyilatkoztak, hogy két embert ismertek, kiknek éles, átható és mégis méltóságos tekintetét nem lehetett szemlesütés nélkül elviselni, az egyik volt Deák Ferenc, a másik Székács József alakjának összhangzatos tökéletességét kiegészítették finom puha fehér kezei. Megjelenése mindenkor méltóságos és tiszteletet parancsoló vala, úgyhogy már puszta megjelenésével s magatartásával megnyerte a hallgatók rokonszenvét s a mikor meg szólamlott csengő tiszta hangjával s folyt a Szó beszédes ajkairól, szavainak varázshatalma, keresetlen egy szerűsége s költői s vallásos ihlettsége sohasem tévesztette a kívánt hatást s biztosította számára a nem mindennapi sikereket. Imádkozni gyönyörűen tudott, amit pedig külső fogásokkal vagy utánzással elérni nem lehet. Senki sem tagadhatja, hogy a legnehezebb feladat a papra nézve: a szép imádkozás. Szavai szívből jöttek, amit mondott átérezte, úgyhogy a hallgatóság érezte, hogy papjuk nem előimádkozik, de vele együtt könyörög. Szokása volt, hogy imádkozás alatt önkéntelenül lehunyta szemeit, ő ilyenkor nem szemével de lelkével látott s nem ajkával, de szivével, hitével szólott. Utánzói követték ezen szokását, de náluk a bensőség hiánya miatt az önmagától el és Istenéhez fordult lélek ezen spontán megnyilatkozása puszta fogássá és modorosságá lett.

Pap volt a szó legszorosabb értelmében, gyülekezetének majdnem minden tagját bevett szokása szerint újév után meg látogatta. Káplánjainak, papjainak szóval, tettel ajánlotta a hivek meglátogatását s a cura pastoralis lelkiismeretes végzését. Gyülekezetének érdeke lebegett mindenkor szeme előtt s amelynek egész életét szen telte s amelynek annyi ezer és ezer forintot gyűjtött, attól elismerést és hálát sohasem követelt, sohasem sürgetett. Valóban követte az Úr tanítását: ne tudja a te jobb kezed, mit cselekszik a bal. Tiszta becsüle tes, mértékletes életével a papi erkölcsök mintaképe volt. Mint a közügy fáradhatatlan, lelkes és lelkiismeretes munkása az Úrnak ama mondását töltötte be: aki közületek első akar lenni, szolgáljon a többinek. Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett: csak tekintsünk vissza amaz óriási munkásságra, amelyet úgyis mint gyülekezetének egyszerű pásztora s úgyis mint az egyház egyik főpapja végzett: s fel vagyunk mentve minden szó alól. Az ő érdemeiről ne hangozzanak szavak, mikor arról az ő alkotásai beszélnek. S amit tett, mind önzetlenségből tette, nem a jutalomért, de az igazságért és az egyház érdekeiért küzdött s amit egyszer jónak, hasznosnak ismert meg, azt vaskövetkezetességgel s akadálytól vissza nem rettenve erős jellemszilárdsággal vitte keresztül. Nem csoda, ha ilyenkor élénk összeütközésbe került egyikkel vagy másikkal, ámde a személyeskedés terére sohasem lépett, ő az elvek harcosa elvekért küzdött s elvekkel, nem személyekkel tudta magát szemben mindenkor. S ha tán tévedett, azt kész volt mindenkor beismerni s jóvá tenni.

Minden idejét a munkának, a közügynek s az irodalomnak szentelte, sokszor megtörtént, hogy valami funkcióra készülve, már reverendában volt, de valami külső ok, például az illetők elmaradása miatt késlekednie kellett, így papi ruhában ült vissza íróasztalához s folytatta megkezdett munkáját.

Mint hazájának hű fia együtt érzett nemzetével, a szabadságharc kitörésekor írásban, szóval és tettel buzdított az igaz ügy mellett, nem rettegve a hatalomtól, bátran szállott síkra a magyar nemzet sok véres harcai által biztosított törvényes jogaiért, rendíthetlen hittel bizakodván a népek és a szabadság Istenében és az igaz ügy győzelmében. Hazája önzetlen szolgálatában azon szép elveknek volt követője, amelyeket az önzetlen munkás hazafiak (Széchenyi, Lugwigh) felett mondott gyászbeszédeiben oly ékes szólással kifejtett. Túlzott sovinizmusra azonban soha sem hajlott.

Szellemes, kedves beszédmodorával, határozottságával mint ember is kedvelt vendége volt minden társaságnak, ő volt, ahol csak megjelent a legörömesebb szóvivő s a vidám elmés társalgás lelke. "Fel köszöntői éppoly kedvessé tették, mint komoly szónoklatai amily nevessé". A legmagasabb körökben éppoly szivesen látták, mint ahogy szegény hívei örökre emlékezetükbe vésték a napot, melyen hozzájuk barátságosan betért. Amint tudott a felsőbb körökben reprezentálni, úgy tudott leereszkedni szeretettel ás nyájasan a legalsóbb néphez is. Zajos örömöknek ás időpazarló szórakozásnak nem volt barátja, szabad idejét legszívesebben rákospalotai nyaralójában töltötte, ahol az apró kerti foglalatosságban lelte örömét és gyönyörűségét. Mindenkivel szemben Szigorú, sokszor kemény, de mindig igazságos volt, különösen ha a kötelesség teljesítéséről volt szó. A szegényeket segítette, az érdemeseket szivesen pártfogolta, kötelességét mindenben híven és lelkiismeretesen teljesítette, csak aki az ember rendeltetését és élethivatását is merte, mondhatott Oly gyönyörű gyászbeszédet Sréter-ről "az emberről".

Sok kedves epizódot és megfigyelést jegyzett fel életéből Török József ceglédi ev. lelkész, egykori káplánja s minthogy "kicsinységek is jellemzik a nagyot", néhányat mi is megemlítünk e feljegyzések nyomán. Székács boldog családi életet élt, feleségét, gyermekeit odaadással szerette. A nőket feleségében tanulta meg annyira tisztelni. Gyermekei nevelésére nagy gondot fordított, azt akarta, hogy gyorsak legyenek a tettre és késedelmesek a szólásra, ne vegyenek, de adjanak, ne szolgáltassák ki magokat, de ők szolgáljanak másoknak a legnagyobb előzékenységgel. Rászoktatta őket, hogy kérés nélkül is lessék el gondolatait s a maga idejében, hozzák el néki, amire éppen szüksége van: "Volt aztán éberség, ugrás, szaladás, a maga idején, főleg ebéd és vacsora után. Egyik hozta a más szobában feledett zsebkendőt, másik a pipát, szivartárcát stb. s boldog volt, aki éppen eltálálta apja gondolatját. Így szoktak gyermekei a szolgálatkészségben is az előzékenységhez, melynek kárát nem vallották soha". Hozzá szoktatta gyermekeit, hogyha ebédnél vagy vacsoránál Vagy vendégek jelen létében bele akartak szólni a társaságba, előbb nála jelentkezzenek. S ekkor a gyermek elmondta szép csendesen az atyjának mondanivalóját, ha gyermekes volt a beszéd, nem volt szabad hangosan ismételni, ha azonban érdemes volt a meghallgatásra, úgy az atya maga hívta fel a társaság figyelmét, hogy fia mondani akar valamit. Így szoktatta rá gyermekeit, hogy jól gondolják meg előbb azt, amit mondani akarnak. A vallásos nevelést sem tévesztette el sohasem szem elől, hogy gyermekei nemcsak az emberek, de Isten előtt is kedvességben nevekedjenek. Részint szoktatással részint példaadással hatott rájuk. Az étkezést mindig legkisebb gyermekének imádsága kezdte meg és fejezte be. Minden évben felvette egész családjával az úrvacsorát. Én és az én házam az Úrnak szolgálunk...

Családi körében mindig a józan vidámság, a kölcsönös szeretet és becsülés uralkodott. Étkezés közben szívesen beszélgetett úgy komoly, mint tréfás dolgokról, ünnepélyes alkalmakkor születés s névnapkor senki sem maradt részéről felköszöntetlenül, mindig kész volt poharat emelni nejéért, káplánjáért, gyermekeiért

Káplánjával szigorúan, de szeretettel és igazságosan bánt. Sátoros ünnepeken együtt osztotta az úrvacsorát káplánjával, s amikor részére offertórium tartatott, mindig részeltette abban káplánját is "S amit kapott, mindenből adott, bankóból bankót, ezüstből ezüstöt, rézből rezet, sokszor marékkal". Semmiféle szolgálatot nem hagyott jutalmazatlanul, ha káplánja rendkívüli munkát végzett, rendkívüli jutalommal lepte meg.

Gyakran adott nekik üdvös és komoly tanácsokat, melyeknek egész életükben nagy hasznát vették, de jó kedvében el-eltréfálgatott velük s nem egyszer megtréfálta őket. Egyszer észrevette, hogy egyik káplánja (Török József.) komisz dohányt szítt ormótlan diákkori pipájából, megütközve a dolgon, még inkább a kellemetlen szagon, fogta a káplánt, hogy majd elvezeti oda, ahol finomabb pipát és finomabb dohányt szerezhet be s elvezette Martinyi pipakereskedésébe. A legfinomabb török tajtékpipákat és szárakat rakatta elé, de a káplán azon hitben, hogy azt neki meg kell fizetnie, tárcájának laposságához mérten megelégedett cseréppipával is . . . S midőn a principális sajnálkozására és nógatására se tágított, — az kivette tárcáját s jót mosolyogva magában, kifizette. Persze újonnan választania nem illett, azért abban reménykedett, hogyha még egyszer oly helyzetbe kerül, a legfőurasabb pipát fogja kiválasztani. Csakhogy "az öreg" nem vitte többé pipát vásárolni.

A körülmények és a hangulat szerint a legkülönbözőbb címeken szólította káplánjait: ridegen: N. N. Úr! hivatalosan: Káplán Úr! megtisztelően: Tisztelendő Úr! bizalmasan: Öcsém! családias melegséggel: Fiam! kedélyesen: Fuser! "Midőn a címben a legalantabb járt, jó kedvben akkor csappongott a legmagasabban. Azért akkor örültek legjobban, mikor fuser címmel tisztelte meg őket"

De nemcsak címekkel ellátni, de klasszifikálni is érdekesen és igen jellemzően tudta őket. Így például: X félénk volt, midőn rövidesen kellett volna egy prédikációra elkészülni, készülés helyett megugrott s meg sem állt hazáig. Y. költő volt, királyi engedély nélkül összeeskette a vérrokonokat s szőlőt vett a piacon s mire hazaért, az utcán megette, Z. a leghasznavehetőbb valamennyi közt, kire olvasatlan pénzed is rá bízhatod stb. Általános követelményei káplánjai iránt azon szavaiban nyer ékes kifejezést, melyeket Török Józsefnek írt egyebek között: "Ha mint reménylem, megnyeri kegyed a gyülekezet hajlamát, — velem könnyen fog boldogulni; ha türni, dolgozni, engedelmeskedni megtanult"

A bajuszos papokat nem szerette, a felavatandóktól is mindig megkövetelte, hogy bajuszukat és szakálukat vegyék le, pedig ő maga szenvedett legtöbbet a borotválkozás miatt, mert többször kisebesedett bajusza helye, ám ő orvosai tanácsára sem növesztett sem bajuszt, sem szakált, hogy a világ ne mondhassa, "az öreg Székácsnak vén korára elment az esze"... s mind halálig borotválkozott...El eltréfálgatott vendég papjaival is, különösen a házasság dolgában; többször tett fel nekik ilyen kérdéseket: "Ugye öcsém, maga is papucs alatt van ?" S amikor az udvarias igenlő felelet elhangzott, így szólt: "Nem is jó férj, nem is becsületes ember, kinél nem a papucs kormányoz"... Egyik káplánjának pedig mindjárt az első napon ezt a tanácsot adta: "Aztán édes öcsém, én velem könnyen boldogul, csak a feleségemnek igyekezzék kedvében járni". Mindezen szavaiban a felesége iránti udvariasság és odaadó szeretet nyer kifejezést, mintha azt mondta volna: "Keresd a feleségem kedvét s jutalmul az enyémet is meg leled"

Jókedvében mindig megkérdezte az első keresztelést bejelentő apától: nos fiú-e vagy leány. "Fiú", volt az örömteljes válasz s az apával együtt örült ő is. De ha egykedvűen s szomorúan hangzott a felelet: leány, mindjárt kész volt a vígasztalással: 2Nem is becsületes ember, édes öcsém, kinek elsőül nem leánya születik".

Kedves epizód Székács életében a keresztúri papnak megtréfálása. A helybeli báró férjhez adta leányát s eskető papnak levitte Székácsot. A helybeli lelkész számítva az esketésre már el is készítette beszédét s fennhangon mondogatta a méhesben, amikor Székács megérkezett. Jelenlétéről azonban nem szólt semmit, hanem meghúzódva végig hallgatta a beszédet s ugyanazt a beszédet híven elmondotta ő.

Esketés után megkérdé a lelkész, hol vette ezt a beszédet.
"Én biz, édes barátom, neked megvallom, egy prédikációs gyűjteményből tanultam".
"Az lehetetlen, az az én beszédem, azt én készítettem."
"De ha mondom"
"Megmutatom a kéziratot, hogy az enyém."
"Ha már így van, édes barátom, én más magyarázatát nem tudom e különös véletlennek, minthogy: magna ingenia conveniunt."
A keresztúri pap elhallgatott, de csak nem fért fejébe a dolog.

Ha Székács egyéniségét röviden akarjuk kifejezni s néhány szóban életét is akarjuk jellemezni, nem mondhatunk mást, minthogy ő szívvel-lélekkel igyekezett betölteni amaz evangéliumi mondást: "Úgy fényljék a ti igazságtok az emberek előtt, hogy látván a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei atyátokat".