Pozsony a XVI. században

Miksa magyar király aláírása, az egykori Pozsonyi Evangélikus Líceum írattárában volt fellelhető az irat

Hazánk majdnem minden vidéke mutat fel napjainkban is középkori sajátosságokat. Az Alföld sár-, föld- és faerőditvényeinek nyomai, a felvidék huszita várromjai, a székelység és a régi besenyők kapuvárai a keleti és nyugati határokon, az aránylag elég jó karban levő nyugati határvárak Légrádtól Árvaváraljáig mindenütt a középkor egy-egy intézményének emlékét elevenítik fel képzeletünkben. Ezen középkorias jelleg csak az egészen modern városokban szűnt meg teljesen és nem szívesen nélkülözzük az egyenes, széles utcás, stíltelen vagy nagyon is kevert stílű házakkal bíró városokban.

A mint hazánk nyugati határszélén délről északnak haladunk, a határhegység szűkületei, hágói, uralkodó magaslatai egymás után ragyogtatják a napfényben még romjaikban is hatalmas koronáikat, a hajdani várakat, melyek az egykori birtokosok vagy foglalók hatalmáról, építőik bámulatos ügyességéről, az adózó és kényszermunkát végező nép véres verejtékéről regélnek még a késő utókor emberének is.

A vasmegyei Németújvár, Szalónak, Borostyánkő, a Sopron megyei Lánzsér, Kabold és Fraknó, a dunáninneni Pozsonyvári, Detrekő, Vöröskő, Dévény voltak a magyar nyugati határvidék legnevezetesebb végerődítvényei. Ezekre néz fel a mai utas is, ha van történelmi érdeklődése, kegyelettel; ha nem akar elzárkózni a tájkép szépségei elől, bámulattal; ha magyar ember, hazafias önérzettel, sokszor azonban borongós keserűséggel is.

Mennyire más érzések éltek három vagy négy századdal előbb az akkor élők szívében!

Ha a vár gazdát cserélt, vagy ellenség dúlta, akár ha elemi csapás érte is, hogy rettegett a pór, miként reménykedett a kincs- és kalandszomjas zsoldos, mennyire aggságoskodott a -szomszédos várúr és az egész vidék polgársága! Sokszor azonban az öröm, vigasztalás, a megújulás és az ébredező reménység érzete támadt fel a vár láttára, a szegény jobbágyban vagy sanyargatott polgárban: mikor az ellenség ereje megtörött a vár falain, midőn a várúr ereje megvédte a szomszéd zaklatásaitól, mikor igazságosan bíráskodott ügyében; mikor köznyomor idején megnyitotta magtárait.

Ilyen vegyes érzelmek lephették meg az egykorú szemlélődőt a pozsonyi vár láttára is. Hozzájárult azonban a személyes jellegű váruraság által keltett benyomáshoz egy általánosabb jellegű is: az, hogy Pozsony vára, mint a hajdani várispánság középpontja és földrajzi fek­vésénél fogva a nyugati Magyarország kulcsa, az egész országot védi, a királynak ad falai közt szállást, az egész nemzet akaratát kifejező országgyűléseknek szolgál színhelyéül. Így azután nem, csodálkozha­tunk, ha pór, mesterember, művész, kalandor, főúr és király, ellenség és hazafi már a messze távolban kereste szemével és ha megtalálta, megfigyelte és tanulmányozta az annyira jellegzetes pozsonyi várhegy ősi díszét, a négyszögű, bástyatornyos, hatalmas pozsonyi várat. A Fertőtől délre eső felföld, egész Moson megye, a Csalló­köz legnagyobb része, a Rozália és a Lajtahegység egyes csúcsai, a hundsheimi és hainburgi gránitcsúcsok, a Kis­kárpátok alatti róna képezik azon színteret, melyen a pozsonyi vár képe uralkodik, és viszont a meddig a szem a pozsonyi várhegyről elláthat.

Ha összehasonlítjuk a Pozsony városáról és a vár­ról a XVI. században készült rajzokat egymással és a jelenlegi tényleges állapottal, azon első meglepő eredményre jutunk, hogy az egykorúaknak mondott rajzok nagy eltérést mu­tatnak egymás között, tehát a valóságos helyzet megállapítására nem szolgáltatnak feltétlenül megbízható alapot. Sokkal tanulságosabb maga a rom, melynek segítségével legalább képzeletben megalkothatjuk magunknak a pozsonyi vár XVI. századi képét, ha azt az egykorú képekkel és históriai adatokkal összevetjük. Az egyik képen nincs meg a várnak délkeleti szöglettornya, hanem közvetlenül a déli oldal előtt egy köröndbástyával ellátott, lőréses várfal áll, mely mögött valószínűleg várárok volt; a fal keleti végéhez közel volt a bástyakapu erkélyes kém­lőablakkal ellátott toronnyal, a kapu alatt felvonó híd. Innét vezet egy főút a mostani délkeleti díszkapuhoz, mely ma, nem tekintve a föléje épített emeletet, csak kevés eltérést mutat a XVI. századikitól; e diszkapu valószínűleg Mátyás király parancsára készült. A várhegy maga délfelé lejtősebb, mint napjainkban, a mit mutat azon körülmény, hogy a Dunával párhuzamos fal aljában egész a Vödricz előváros házaiig szőlők voltak.

Maga a vár a XVI. század elején is, úgy a hogy Mátyás király korában restaurálták, nagy négyzetes alappal bíró épület, melynek megfelelőleg a belső udvar is hasonló alakú; a délnyugati főtorony (Römerthurm) ma­gas csúcsos sisakkal és közvetlenül mellette az épület is hasonlóan csúcsos tetőzettel bírt; az ezen toronynak átló irányában szemben fekvő vagyis északkeleti torony és a mellette levő épületrészek lapos tetővel vannak fedve. A főbejárat az előbb említett déli oldalról három bástya-toronnyal volt megvédve, melyek közül a legutolsó, már közel a város szintjéhez, közvetlenül a Vödriczkapu mel­lett emelkedett. A várnégyszög délkeleti szögletétől a Vöd­riczkapu felé szintén húzódik egy fal, mellyel több észak­nak húzódó fal képez szögletet, Az északkeleti részen a vár alján egy szöglettorony látható, melyhez hozzáépí­tették Mária Terézia korában a most is istállóul szolgáló részt. A képekből meg a mostani vakolatból következtet­hető, hogy a várat meszelték, úgy hogy a XVI. században világosabb, barátságosabb benyomást tett a szemlélőre.

A várhegy a várral együtt úgy katonai, mint polgári és közigazgatási tekintetben külön területet képezett, hova a város hatalma el nem ért; még Bornemisza János fő­ispánsága alatt is a XVI. század húszas éveiben más maga­tartást látunk ugyanazon dolgokban a várparancsnokság­nál és a városi hatóságnál. A vár parancsnoka a király által kinevezett főúr, ki mint ilyen a Comes Posoniensis nevet viseli és eredetileg egyszersmind Pozsony megye főispánja is.

A Comes Posoniensis, mint a pozsonyi várkatonai parancsnoka hasonlítlanul nagyobb úr, mint Pozsony vá­ros polgármestere; nagyobb a hatásköre, előbbkelő a származása, magasabb társadalmi osztályhoz tartozik. Amazt a király nevezi ki, főnemes; ha még nem az, méltóságánál fogva zászlós úr; méltóságában csak a királynak, a nádornak, vagy országgyűlésnek felelős, fontos katonai missióval van megbízva és a körülményekhez képest nagy haderővel rendelkezik. Emezt a polgárok választják meg egy évre a saját kebelükből, a király kifogásolhatja a vá­lasztást és ezen esetben a polgárok a király akaratjához kénytelenek alkalmazkodni; a városi statútumok eljárását erős korlátok közé szorítják, és tetteit a polgárság közvé­leménye ellenőrzi. Minthogy pedig a katonai erő határo­zottan a várparancsnok kezén van és ó azt a saját be­látása szerint és a saját felelősségére használhatja, a polgármester minden kényesebb dologban a várparancs­nok, tehát a király akarata szerint kénytelen eljárni. Lesz alkalmunk több ízben ezen viszonyt az egyes esetekben is látni.

A mi már most magát a várost illeti, a mai állapot­ból csak nagy nehézséggel következtethetünk a XVI. szá­zadi Pozsony külső képére: az új viszonyok, szükség­letek, az újkori gazdasági szellem a régi középkori Po­zsony helyébe egy modern várost alkottak, mely csak egyes helyeken van átszőve a középkori Pozsony jel­lemző alkatelemeivel.

A belső város és a külvárosok között a középkorban a különbség azáltal volt határozottan kifejezve, hogy a belső városfallal és árokkal volt körülvéve; míg a külső városok többnyire csak fallal, de csak bizonyos mértékben, a szükségnek megfelelőleg. A belső város fala a most is legalább név szerint fennálló négy kapu között húzódott el, (Mihály-, Lőrinc-, Halász-, Vödrit-kapu), úgy hogy egy víz-árok vette körül. Az árok vizét a Duna egyik ágából kapta, mely ma már be van temetve, a XVI. században azonban a mostani halpiac felől nyomult a belváros déli várfalával párhuzamosan a mostani sétatéren a halász­kapu mellé; ezzel szemben át volt hidalva; a hídtól ismét a fő meder felé kanyarodott délkeleti irányban s miután vele egyesült, közvetlenül Pozsony déli részén egy sziget alakult úgy, hogy ezen sziget déli széle messzebb hatolt bele a nagy Duna ágába, mint a mostani part, sőt min­den jel arra mutat, hogy a fődunaág nem a közvetlenül a Várhegy alatt elfolyó ág volt, hanem a Pötschen sziget jelenleg elzárt déli ága, mely a Pötschen sziget és a mos­tani liget között egyenesen és szélesen tört elő, délebbre szorítva a mostani ligetet is.

A Pozsony alatt elterülő szigeten, a halászkapuval szemben levő híd folytatásaképp út vezetett a révig, a nyugati csúcsnál malmok állanak, szemben a Vödrici par­ton csónakok, tutajok és haltartók, melyek egész a ha­lászkapuig elhúzódnak.

A Vödrickülváros néhány sor házból állott; az ala­csony házak között templomot is látunk; a házsorok és a Duna között az út, mely a mostani halpiacnál kanya­rodott be, a Vödrici kapun át vezetett a városba. ii Miután az árok hídján átment az ember, a hosszú, sötét dongaboltos kapu alá érkezett, mely dél felé kapu­bástyákkal, árokkal és a Vargatorony nevű szöglettoronnyal volt védve; észak felé volt a zwinger (falköz), mely egész a Dómtemplom tornyáig hatolt. A Vödric kaputól a Lő­rinc-kapuig a Hosszú-utca (jelenleg Szilágyi Dezső-utca) vezet, melynek házai melléképületeikkel és udvaraikkal délfelé a város falait érik. A halászkaput nem véve figye­lembe, a Mihály- és a Lőrinckapunál is volt egy-egy templom, továbbá várárok, felvonóhíd, zwinger, kapu­bástya és szöglettorony. A belső várost körülvevő fal mentén húzódik a vár árka, mely vizét a Dunaágból kapja; ahol nincs esése a víznek, ott emelőgépek terelik a magasabb színterű részekre. A várárok hellyel-közzel náddal és sással van benőve és mesterséges haltartóul is szolgál. A külső városrészek a Duna-, Kórház-, Széplak- és Négyvödör (jelenleg Frigyes főherceg) utcák házsoraira szorítkoztak; még volt természetesen néhány más utca is, mint a Magas-út (Hochstrasse), a Nonnenbahn, (jelen­leg Bél Mátyás-utca), nagyjából azonban a város területe sokkal kisebb a maiénál és a lakosság száma - legfeljebb 8-10 ezerre tehető.

A város déli oldalát még külön sáncok, úgynevezett háborok is védték, de már a halászkaputól délkeletre nem volt szükség ilyen védelemre, mert a Duna elágazásai, a csalitok nem igen csábították az ellenséget, hogy ezen oldal felől intézzen támadást a városra. A mostani Duna­ utcától a Kórház utca végéig, onnét a búzapiacig, és a Grassalkovich térig és ismét tovább a mostani védcölöpút mentén szintén volt városfal erődített bejárásokkal és vízárokkal. Erre nagy szükség is volt. Mert bár rendsze­res ostrommal szemben nem sokáig tarthatta magát, de a polgárság néhány napig okvetlenül tarthatta magát, míg ingóvagyonát a belső városban biztonságba nem hozta.

Északnyugatról nézve a várat és a várost, maga a várdomb a város faláig és körülbelül a mai Kisfaludy utcáig kopár és lakatlan. A városfal a szent Márton egy­ház tornyától a Mihály-kapun át a Lőrinc-kapuig, tehát az északi félkör, a kapuzwingereket nem véve figyelembe, hét szögletbástya toronnyal volt ellátva; a falakon min­denütt mellvédek és lőrések. A belváros falán belül mint kimagasló épület a Szt. Márton templom tűnik ki, akko­riban kereszttel ellátott stílszerűbb toronnyal, mint a mostani, azután a Klarisszák temploma, szintén más toronysisakkal, mint a mai, továbbá a városháza gótikus tornyával, valamint a Szt. Ferenc rendi szerzetesek tem­ploma Árpád-korszakbeli tornyával. Ne felejtsük el, hogy a Szent Mihály- és Szent Lőrinc-kapuk melletti toronyhoz szintén tartozik egyház és temető is.

A kapukkal meg van adva a, belső város felosztása a főközlekedési vonalak szerint: a fővonal a Vödric kaput a Lőrinc-kapuval összekötő Szilágyi Dezső, (Hosszú utca) és Lőrinckapu utca, melybe beletorkollik a Mihály út és ennek folytatása a Ventur utca; a városháza körüli térnek szabadnak kellett lennie, itt volt a főpiac és a polgárság fő gyülekezési helye; nem messze innét a ?Weiter Hof,' nevű kuriális telek. Középkori épületmaradványainál és históriai szereplésüknél fogva meg kell említenünk a Zöldszoba utcát, a Papok utcáját (jelenleg Káptalan utca), a Klarisszák utcáját, a Plébánia, a Lakatos-, Schneeweisz-, (Corvin), Barát-, Zsidó-, Késes-, Kis-, Domb-, Bástya-, Orsolya utcákat.

A már eddig felemlített épületeken kívül a XVI. szá­zadra nézve nevezetesebbek a tizedudvar a mai Lőrinc­kapu-utcában, mellette mindjárt a ?Preternhaus"; amab­ban őrizték a XV. században Mátyás király kincseit, mielőtt Hainburgba és onnét 1484-ben Bécsbe szállították, itt tartotta Rozgonyi főispán menyegzőjét és benne lakott 1499-ben II. Ulászló király. A ?Preternhaus" állítólag présház és némelyek a Pressburg szót is vele hozzák összefüggésbe. A vödrici kapu felé ugyancsak a Hosszú­utcában volt a fürdőház is és nem messze tőle a Ventur utca közelében a Thurzóház (később Erdődy, ma Wiener­ház), melyben a XVII. században a Rákóczyak is laktak. Itt van továbbá a Corporis Christi kápolna, 1627-ben Telegdy érsek által újra építve. A mai Neusiedlerház helyén volt a Paulinusok tulajdonát képező Weiszmön­chenhaus vagy Münichhof, hol a városi ágyuk is el voltak helyezve. A Ventur család háza a róla elnevezett utcában a királyi Kúria, (a mai Wittmann-ház) a pénzverőház (Münzhaus) és az Academia Istropolitana mellett állott. A királyi Kúriában lakott 1441-42-ben Erzsébet királyné és fia V. László; Beatrix, Mátyás király neje 1477-ban és 1478-ban lakott benne; innét egész a város faláig kertek voltak. A Mihály-utcában találjuk a Szt. Katalin udvartiii, melyből ma már csak a kápolna van meg: a XVI. század elején a városi kamarás volt a tartozékát képező lakásban, mert a város a prácsai birtokkal együtt 1522-ban 1050 r. forinton megvetteiv. Itt volt továbbá az u. n. Bliekindihöll Curia is. A Hosszú utca és a Halász­kapu utca érintkezése táján volt a zsidóudvar (Judenhof). A mai Zöldszoba utcának akkor még Schuster utca volt a neve, mert a vargák nagy része ott lakott, a mai Grünstübl sarokház alapjaiban és az akkori viszonyokhoz mérten bizonyára már megvolt. A régi Papok utcájában (Platea presbyterorum jelenleg Káptalanutca) a legneve­zetesebb ház volt a régi prépostlak sarok-tornyokkal díszítve. A zsidóság gettójav a város falain belül a mai Hummel utcában volt, a miért is Nagy Kalapos utcának nevezték; a zsinagóga pedig a mai Orsolya zárda hátsó telkén épült. A zegzugos Kis Kalapos-utca ma is elég fogalmat nyújt a középkori házak elhelyezéséről és építészeti modoráról.

A mai Főtér a XVI. században sokkal nagyobb volt. A mai Lőrinckapu-utca és a Főtér közötti házak nem voltak és a Ferenciek terét szintén a főpiachoz tartozónak kell vennünk. Arra is kell tekintenünk, hogy a házak sokkal kisebbek a maiaknál. A mai városháza a XV. század elejéig magánház és miután a város 1421-ben megvette, Pozsony legnevezetesebb épületévé lett. Tanúja volt ez az ősi város minden nevezetes históriai momentu­mának, ez volt mintegy a város szíve: itt működtek a város főbírái, polgármesterei, tisztviselői, itt foly­tak le nagy ünnepélyességgel a beiktatások, tisztújítások, itt sürögtek-forogtak a felek és helyiségeiben, valamint ablakai alatt a főtéren zajlott le akárhány­szor a felizgatott néptömegek félelmes lázongása is. A mai múzeum helyiségei képezték a városi tanács gyűléseinek színhelyét (Stube) és a szomszédban gyűléseztek a tanácsba választottak, a Genanntschaft tagjai (Schrane). A városházán volt a harmincadhivatal is (Dreissighof), a sókamara (Salzkammer) és a nyilvános mérleghivatal (das Thor im Rathaus bei der Wag). A pénzverő, pénzváltó hivatalnak is voltak itt helyiségei fémolvasztó kemencével kapcsolatosan. A földszinten konyhahelyiségek voltak, a mostani őrszoba helyén, pedig a posztónyírók műhelye és raktára. 1548-ig az udvaron ló által húzott szárazmalom volt műfödésben; nem messze tőle, ugyancsak a városház udvarán, egy fülke, melyben a város nyereségre vásárolt sörét mérte ki. A pincehelyi­ségben volt a börtön, a kínvallató kamara, a maga bor­zalmas és barbár eszközeivel: a minők voltak a hóhér pallos, a kínpad, a törőkerék. A kaloda és deres az utcán voltak. A városházában volt a hóhérlakás is. A toronyban tartózkodott az őrség személyzete (Die Statthurner). A fegyvertár valószínűleg a városháza mellett volt. A kenyér- és halpiacok akkor szintén a főtéren voltak, tehát nem, mint most, a belvároson kívül. A Lakatos utca és a Ferenciek tere szögletén a mai Szirányi-féle palota helyén állott a Weiter Hof, mely, mint neve is mutatja, nagy tért foglalhatott el és még a XVI. században a város birtoka. A mostani Batthyáni téren a régi reáliskola épülete helyén volta Beheim-ház, ennek folytatása a főtér felé, pedig az Armpruster-ház. A prímási palota monumentális épülete helyén a XVI. században is ugyancsak az esztergomi érsek palotája állott, melyet püspökháznak neveztek. Hajdanában itt voltak a mészárosok és kenyeresek vásár­bódéi.

A belváros egyetlen temetője akkor a dóm déli olda­lán terült el, a Hosszúutca és a Káptalan-utca felől fallal elzárva, benne volt a Szt. Andrásról és Szt Gotthardról elnevezett kápolna.

Elhagyva az óvárost, a Mihály kapu előtti térségtől egészen a Lőrinc kapuig a város a maitól merőben eltérő képet mutatott: a vármegyeház, a Trinitáriusok temploma, az Irgalmasok kolostora és bérháza a köztük elhelyezett háztömegekkel együtt merőben hiányzanak; a belváros felől az árok, a lőréses és mellvédes városfal, s az ide támaszkodott belvárosi házak istállói, óljai és csűrjei láthatók. Némi fogalmat szerezhetünk magunknak a képről, ha a Barát vagy Hummel utcában egy-egy udvarba tekintünk, hol a régi várárok helyében kertek vannak, az egymás hegyén-hátán emelkedő épületrészek ugyan a leg­jobb akarattal sem mondhatók szépeknek, nem tekintve a modern ízlésünket sértő tisztasági állapotokat.

A mai Trinitáriusok templomának helyén volt még a XVI. század elején a Azt. Mihály-egyház, körülötte temető, odébb a Kapucinusok temploma felé néhány sze­rény kis külvárosi házacska emelkedik. A mai evangélikus temető keleti falától a védcölöpút mentén, a Grassalkovich térig, innét ismét a szénatéren és búzapiacon az út sza­bályos görbülést mutat, ennek megfelel a magasút görbü­lése a Frigyes főherceg utcáig, valamint a Bél-Mátyás utcáé az Edl utca felé. A magasúti és Bél-Mátyás utcai sánc már a Nándorvárost védte; a védcölöputi, szénatéri és búzapiaci sáncok, pedig már egyáltalában a városnak a végső határát jelezték. A mai Edl utca helyén a Kon­ventutcáig az úgynevezett Prépostkert terült el. Nagy jelentőségű volt a középkorban közlekedési szempontból és lakossága száma következtében a Nándor külvárosban a Négyveder (Frigyes főherceg) utcán kívül a Széplak utca ­eredetileg Magyarutca, mert a XIII. században magyarok telepedtek meg benne. A XVI. században azonban az itteni házbirtokosok nevei nem, tanúskodnak gazdáik ma­gyar származásáról. A Széplak utcának védművekkel ellátott kapuja volt, melytől a külső vádmű a Mária utca irányában a kórházutcai kaszárnya felé húzódik egész a Duna utcáig. A Nándorvárosnak a Mária-, Pray. és Kórházutcák közé eső része, úgyszintén a Ferenc Józsefvárosnak a Reichard és Pray utcák közötti része a középkorban nincsen meg. A Duna utcát már egy 1522 évi végrendelet említi thonawnewsiedl néven s nem annyira előkelő lakóházakból állott, hanem a belvárosi polgárok majorjai, gazdasági épületei és allódiumai voltak itt.

Mellőznünk kell az egyes középkori monumentális épületek leírását, részint mivel munkánk keretén kívül esik, részint pedig a valóságban levén szemlélhetők, ki­ ki tetszése szerint szerezheti meg róluk a saját egyéni benyomásait, annál is inkább, minthogy a legújabb időben oly tudományos munkák állanak rendelkezésre, melyek a legmesszebb menő igényeket is kielégíteni vannak hivatva. Mindazáltal ki kell terjeszkednünk még a magán házak által felkeltett általános benyomásra.

Pozsony régi házai közül csak elvétve akad egy-egy, mely a XVI. sz. előtti időből való, a legtöbb régi ház a XVII. és XVIII. században épült. A XVI. század elején Po­zsony lángok martalékává lévén, már román stílben új ház ekkor nem épül. A Káptalan utcai román stílű kis­prépostlak már korábbi időből való. A magánházaknál az ablak, ajtó, folyosó boltívei gótizlésűek, a tetőzet ma­gas és a díszítések is ennek felelnek meg. A gótika a városházánál már művészi tökéletességre jutott, legfeljebb a királyi kúria, a prépostlak, az Acadernia Istropolitana és az egyes kolostorok vetekedhettek vele, a nélkül azon­ban, hogy monumentális voltában és művészi díszében utolérhették volna. Egyes magánházak is kitűntek im­pozáns külsejükkel, mint például a Kamperféle ház, mely, miként látni fogjuk, a reformáció történetében játszott nagy szerepet, miért is e helyen foglalkozunk vele. Állott pedig e ház a Vízi tornyon túl a Duna mellett és ma ?Aranykoroná"-nak nevezik; a XVII. században a város tulajdonát képezhette, a mint ezt az 1623. évi szám­adó könyvek mutatják Ezek szerint fizetett a kamarás 211/, Zimmerleuths-Ihon zu 1 Thl. 1) Azt is látjuk a feljegyzésből,

hogy e ház várszerűleg árokkal volt körülvéve és felvonóhíddal ellátva.

A belváros házai általában nagyobbak, díszesebbek a külvárosokéinál, mert a külvárosi házak tulajdonosai, mint polgárok a belvárosban laktak és ott csak a leg­szükségesebb gazdasági felszereléseik számára tartottak helyiségeket. Magtár, présház, pince, ól is lehetett a bel­városi lakóház körül, de a gyümölcsös, zöldséges, szérűs­kert a tanyaszerű külvárosi házak körül volt.

A mai városházát véve mértékül, ez mint legnagyobb s legszebb ház szerepelt a középkorban, holott ma mögötte marad egyközépszerű városi bérháznak is, a középkori házak tehát általában kicsinyek, keskeny homlokzattal, magas orom­fallal és tetővel. Az oromfal némelykor díszes szegélyű, melynek szép környezete volt a padlásemelet (Giebeldach) vagy a renaissance ízlésű galéria; az első emeleten akárhány­szor fából vagy vasból készült erkély, folyosó van alkal­mazva. A földszinti ablakok többnyire rostéllyal ellátva. A Németországban észlett középkori jelleget Pozsony már csak azért sem közelíthette meg, minthogy politi­kailag és közgazdaságilag kisebb a szerepe és lakossága is kisebb, mint amazoké; azokkal a szűk utcákkal, összezsúfolt magas házaikkal, szörnyalakokkal díszített szökőkutakkal, hegyes kövezetű utakkal Pozsonyban nem igen találkoztunk volna a középkorban, bár a magyarországi viszonyokhoz képest elég gazdagnak és népesnek mondható. Az egyes házakon most is látható építészeti díszítmények-, a szimmetria teljes elhanyagolá­sával szerteágazó utcák, az ugyanazon utcában levő monumentális és viskószerű épületek, a gazdasági és iparos élet szükségleteinek megfelelő fészerek, ólak, mű­helyek, fedett csatornák helyett nyílt árkok, primitív tisz­tasági intézkedések, a kövezésnek és a nyilvános világítás­nak majdnem teljes hiánya - mindezek együttesen adták meg Pozsonynak a mi szemünkben romantikus jellegét.

A lakosság származására és nyelvére nézve német; az ősi telepesek bizonyára maguk is németek voltak, akár mint iparosok, gyarmatosok szivárogtak ide a nyu­gatról, akár pedig mint várnép állottak az Árpád házi királyok zsoldjába. A német nyelv és származás a középkor­ban Magyarországon nem ad alkalmat nemzetiségi torzsal­kodásra. Szt. István gyengének és törékenynek mondja az egy nyelvű országot. A mai nagy európai nemzeti irodalmi nyelvek a középkor nagy részében csak népnyelvek még; irodalmi nyelv csak egy van, a latin; ezen, pedig csak a diplomatának, a tudósnak és az egyházi férfiúnak kellett tudnia. A XIII. században már gazdag polgárok vannak Pozsonyban, kik királyi privilégiumokat élveznek: egy Woch nevű pozsonyi polgár pénzt és segítséget nyújt a mongolok elől menekülő IV. Bélának.

A város falait a XI. és XII. században a római császárok hadai nem bírják megostromolni; úgyszintén a XIII. század­ban a mongolok sem, kik csak a széplakot pusztítják el. Földrajzi fekvésénél fogva nyugat felől Magyarország kulcsa lévén, a várispánság keletkezésével már az Árpád házi királyok is nagy figyelmet fordítottak magára a városra is. Mint idegen származású telepesek, mint határszéli város lakói, mint iparosok és kereskedők nemcsak a szomszéd Ausztria lakóival és uraival érintkeztek, hanem a Dunavölgy irányában egész déli Németországgal.

A középkor feudális és politikai viszonyai hozták magukkal, hogy a kontinens majd minden nagyobb városa saját politikát csinált; Látjuk Pozsonyt a cseh király, az osztrák főhercegek, a római császárok hatalmában, vagy legalább azok által fenyegetve; majd egy-egy magyar király, vagy esetleg főúr érezteti hatalmát a várossal, máskor pedig egyik, vagy másik tényezőnek felhasználá­sával nagy haszonra, leginkább kiváltságra tesz szert. A folytonosan pénzt követelő Zsigmond 1405-ben Pozsony­nak is megadván, mint szabad királyi városnak az országrendiség- jogát, ez a körülmény semmivel sem tette magya­rabbá a várost. Érzelmeiben azonban a XV. században, a minthogy ezt érdeke is így hozta magával, határozottan magyar. Az I. Ulászló és Erzsébet özvegy királyné közti viszályok alkalmával (1440-42) még Erzsébet királyné pártján van; a nagyszámmal Morvából előtörő huszitákvi miatt sem lehetett Pozsony I. Ulászló pártján; Hunyadi János kormányzósága alatt egy pozsonyi polgár, a XVII. században élt Pogrier János hetedizig való őse a hírneves gubernátornak, remekbe készült számszerijat adott aján­dékba, mindenesetre úgy, hogy ezzel nemcsak a saját személyes, hanem az egész város polgárságának a hódo­latát akarta kifejezésre juttatnivii. Hunyadi János halála után bizonyára nagy lelkesedéssel vették tudomásul azt is, hogy a nagy hős fia, a daliás ifjú Hunyadi László lett a comes Posoniensis. Hogy Mátyás király iránt mind­járt kezdetben rokonszenvet tanúsítottak, mutatja az, hogy eltérőleg a soproniaktól, kik határozottan III. Frigyes pártján állottak, ők a káptalan előtt rágalomnak nyilvánítják, mintha titokban Mátyás király ellenségeivel pak­tálnának. ?Szívük végtelen szomorúságában" jelentik ki, hogy az ország királyától és koronájától elszakadni soha nem szándékoztak, és hogy, miként Hunyadi János kor­mányzó irányában teljes tiszteletet, hódolatot és engedel­mességet tanúsítottak, ugyanazon érzelmektől áthatva vettek részt Mátyás megválasztásában, s fognak neki mint uralkodójuknak szolgálniviii. A pozsonyi káptalan még hozzá teszi, hogy ő Pozsony őszinte hűségének és állhatatosságának szüntelenül tanúja és a város azon szándékáról, hogy az országtól elszakadni óhajtana, ami képtelenség és lelketlenség is volna, sohasem hallott.

Mialatt Mátyás harcait a nyugati határszélen megvívja, soha sem volt oka a pozsonyiak áldozatkészsége és lojalitása ellen panaszkodnia, sőt a ius gladi (pallos jog) adományozásával Pozsony hűségét meg is jutalmazta. Azért figyelemre méltó e jelenség, mert Pozsonyt, bár lakosságának nyelve német, bár az első Ulászló király elleni polgárháborúban határozottan V. László pártján van, határszéli fekvésénél fogva a Habsburg házi osztrák főher­cegektől, kik többnyire római császárok is, nagyon sok előnyt várhat, bár Mátyás uralkodása elején éppenséggel nem lehetett tudni, milyen uralkodó válik még belőle és alkalom is volt arra, hogy III. Fridrikhez pártoljon, mert Sopron és 11 más szabad királyi város és az ország leghatalmasabb főurai a korona birtokában levő Fridriket tényleg megválasztották magyar királynak, Pozsony, mon­dom, eleitől végig megmarad a nemzeti ügy, a nemzeti király mellett, nem vádolható tehát azzal, hogy, miként a szász városok többnyire,. a német nemzetiség szempont­jából választották meg politikai pártállásukat.

A város kormánya a német városok mintájára van szervezve. A városi tanács tagjai a patriciusi családokból kerülnek ki.ix Ezen patríciusok a polgári osztályhoz tar­toznak ugyan, de kedvező vagyoni viszonyaiknál, öröklött pozíciójuknál fogva általános nagy tekintélynek örvendettek polgártársaik körében: ruhájuk a közönséges pol­gári ruhától eltért, házuk tetején bádog szélkakas lengett. A XVI. és XVII. században ilyen családok, a Schrembser, Maurach, Lichtenberger, Götzl, Auer, Burgstaller, Arm­pruster, Cellariús (Celler) családok. A város legfőbb ügyeiben a városi tanács, egy városi képviselet (viri electi, Genanntschaft) és a városi közgyűlés (tota communitas civium, Stadtgemeine), döntött. A város főembere tulajdonképpen a bíró (Stadtrichter, iudex civium), kit nagy ünnepélyességgel a Szt. Ferenc-rendiek konventjében vá­lasztottak meg és iktattak hivatalába és pedig eleinte "az összes polgárok, később azonban csak a patríciusokból álló ?Genanntschaft". Azután következett a polgármester, a kamarás (Chamerer), a főorvos (Spitalmeister), a rendőrfőnök (Stadthauptmann), erdőmester (Waldmeister) stb. Ősi privilégium szerint a választás minden esztendő Szt. György napján, harangzúgás, sok ünnepélyes formula betartása mellett mehetett csak végbe. A város kapui ilyenkor zárva voltak és az őrség a kapuk mellé rendelve.

Kivonultak az összes céhek is, melyek száma a XVIII., század elején 32 volt, mindegyik a saját zászlója alatt és különbözd jelvényeivel; a város tartotta őket borral és ellátással. A választás után a városi tanács, élén az újonnan választott városbíróval, a dómtemplomba ment, hol a város papja a mise után ünnepi beszédében a városi főtisztek kötelességeiről beszélt s végbement a tiszti eskü letétele. Ezután fényes lakoma következett. A városi tanács tagjai, ily ünnepi felvonulások alkalmával és egyáltalában, midőn a hivatalos méltóságot kellett ki­fejezésre juttatni, vaspáncélba voltak öltözve. Még a XVI. században úgy látszik a város bírája, a polgármester és a belső tanács tagjai fizetést nem kaptak, kivéve, hogy hivatalos öltözeteikről (Hofklaid) a város gondoskodott, míg a főkapitány, a városi írnok és a kamarás már ez időben is húztak fizetést. Hivatalos személyek voltak még a gyepmester és a hóhér, a városi káplán, a kapuőrök, az éjjeli őrök, a toronyőrszem, a rendőrök, a pince- és az erdőmester; a dunaparti hajófelvigyázó; ha a har­mincad (vám) a város albérletében volt, egy külön har­mincados; szolgák, fullajtár (Atadtreiter). kocsisok, lová­szok, városi ügyvéd, városi orvos, tolmács, vámszedő, fuvaros, pallér, csőszök, vásárbíró, vásár-felügyelő, só­tárnok, végrehajtó (Geheinbringer), tizedszedők; koldus-bíró, hídfelügyelő (prukmeister), italkimérési felvigyázó (pannmeister). Az 1532. évben, midőn Pozsonyban ország­gyűlést tartottak (a pozsonyiak Rákusnak nevezték), a városi alkalmazottak száma kevésnek bizonyulván, job­bágyközségük, Vajnor jobbágyait alkalmazták a kapuk és kijárók őrizetére. A szentmártoni egyház paróchusának fizetése volt 1550-ben 93 tallér 6 schilling. Volt a városnak 1552-ben egy magyar huszárja is, Vatzkói János, két lovas legénnyel. Ezekből látható, hogy a városi kor­mányzat ősidőktől fogva a legkülönbözőbb kívánalmaknak megfelelőleg a legapróbb részletekig szervezve volt; a városi hatóság a közpolgár előtt nagy tekintélynek örven­dett. Egy magában álló érdekközösség nyert a városi kor­mányszervezetben kifejezést; minthogy tehát minden egyes polgárnak a saját egyéni érdeke csakis a város érdekének keretén belül érvényesülhetett: minden idegen városbelit, minden más rendűt gyanús szemmel néztek. Nemes embernek a polgárok közé való megtelepülését, a mennyire lehetett, megakadályozták, a városon kívül is, vásárra való meneteik alkalmával az árumegállítási jog révén, a nemes emberekkel akárhányszor viszályaik, sőt véres összetűzéseik voltak; ha bejött a főnemes, vagy köznemes a városba, nem félt épen tőle a polgár, vagy, a hogy a nemes gúnyszóval illette, a ?pugris", hanem bizalmatlanul, de bizonyos irigységgel s respektussal is nézte. Ezt a polgári szűkkeblűséget fejezi ki a hivatalos ?prudentes et circumspecti" elnevezés is. A nyárspolgár fogalma is oly tulajdonságokat jelent, melyek a nemes ember előtt gúny és megvetés tárgya voltak.

A királlyal szemben azonban mindig a legnagyobb tiszteletet, hódolatot tanúsítja Pozsony városa; ez is min­den magyar szabad királyi városnak jól felfogott önérdeke: a centralizálni törekvő királyi hatalom és a városi polgárság a középkorban természetes szövetségesek az oligarchikus túlkapások ellen. A városok, mint a királynak job­bágyközségei (peculia regis) a királynak joghatósága alá tartozván, a tárnokmesternek voltak alárendelve. Mutat­kozik ugyan már a XVII. században azon törekvés is, hogy a szabad királyi városok a szent korona tagjainak tekintessenek (membra coronae); ez azonban nem bír teljesen érvényre emelkedni. A város a királyt, ha ez területén vagy közelében volt, vendégéül tekintette, 'ellátta őt és udvarát élelemmel, fogattal, pénzzel; szolgáltatott ipar- és kereskedelmi cikkeket, teljesített hadikötelezett­séget, várával a királynak ellenséggel szemben nevezetes szolgálatot teljesített. A király ellenben megerősítette a város privilégiumait, vagy adott' hozzá újakat. A királytól kapta a város a patronatusjogot egyes egyházak felett, a földesúri jogot egyes jobbágyközségek felett, a rév-, vámszedési, árumegállítási, hús-, bormérés, sósszállítás és egyéb regále-jogot. A királytól kapja a vámszedési jogot, tőle veszi bérbe a harmincadot. Az a joga a pozsonyiaknak, hogy boraikat vámmentesen Ausztriába szállíthatták és onnét tovább a német birodalomba, amellett tanúskodik, hogy már a középkorban jó és keresett bort termesztettek. A város mint földesúr tizedet szedett a bor és mezei termés után, mint föld- és erdőbirtokos közvetlenül is kap nyers terményeket; főjövedelme mindenesetre a sok privilegialis jog tényleges gyakorlásából befolyó jövedelem.

Mindezen körülményeknek a felemlítése nem teheti ugyan teljessé Pozsony városának XVI. századi képét, de részben megérthetjük belőlük azon álláspontot, melyet Pozsony város lakossága a XVI. század legnagyobb egyetemes történelmi jelentőségű mozgalmával a refor­mációval szemben kezdetben elfoglalt és miként fejlődött ez a körülmények változásával azon históriai folyamat kiin­duló pontjává, melynek tárgyalására rá akarunk térni.