A vasárnap igéje

ADVENT 3. VASÁRNAPJA – 1Kor 4,1–5

Hozzászólás a cikkhez

Miért ítélkezünk? Az ítélkezik, aki bizonytalan önmagában. Magas mércéhez, tekintélyhez mér másokat és magát is, amelynek csak kevesek felelnek meg. Ezért csak néhány embert értékel nagyra, önmagát és másokat lekicsinyli.

Ítélkezik az is, aki bizonytalan az identitásában. Egy tekintélyhez, csoporthoz köti magát, amelyet elfogad, és biztosabb a dolgában, ha másokat pedig elítél. Minél jobban elítél másokat, annál biztosabbnak érezheti hovatartozását, például felekezetéhez való tartozását. Ezzel szemben azok nyitottak az ökumené felé, akik biztosak saját hitükben. Mindig, amikor a Lélek által előbbre lépünk Krisztus megismerésében, azt élhetjük át, amit Péter apostol mondott Kornéliusz házában: „Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (ApCsel 10, 34–35) Különbözőek vagyunk, másképpen gondolkozunk, különböző irányzatokhoz tartozunk. Vajon tudunk-e közösséget alkotni, közösséget vállalni egymással? El tudjuk-e fogadni, ha a többség másképpen dönt? Vagy ahogyan a korinthusiak, elítéljük, aki Apollósé, Pálé vagy Kéfásé? Pál ezzel szemben úgy tekint rájuk, mint akik mind Krisztus szolgái, Isten titkainak sáfárai.

Ítélkezik az is, aki takargat valamit, támadva védekezik, mások elítélésével kisebbíti a maga mulasztásait. És ítélkezünk egyszerűen időtöltésből. A társalgás egyik formája: közös nevezőt lehet találni, ha mások gyengeségeiről beszélgetünk.

A betlehemi gyermek azonban leleplezi ítéleteinket. Pilinszky így ír: „És ki mer / a lemenő nap szálkamezejében, / az ég dagálya és / a föld apálya idején / útrakelni, akárhová? // Ki mer / csukott szemmel megállani / ama mélyponton, / ott, ahol / mindíg akad egy utolsó legyintés, / háztető, / gyönyörü arc, vagy akár / egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?” (A mélypont ünnepélye) Folytathatnánk a betlehemi jászolra tekintve: Ki mer ítélni, amikor Isten lehajolt hozzánk Jézus Krisztusban? Szeretete az istálló alázatában, nem ítélve, hanem velünk közösséget vállalva érkezett hozzánk. 161. énekünkkel vallhatjuk: „Te megszülettél énnekem, / Még akkor nem is éltem, / Kiválasztottál engemet, / És földre jöttél értem. / Még meg sem alkotott kezed, / És Lelked már elvégezett, / Az én üdvömre mindent. (…) Csak egyet, egyet kérhetek. (…) Hogy a szívemben végy helyet… Jer, térj be, és betér veled / Az öröm égi fénye!”

Tekintsünk erre a szeretetre! Ne méricskéljünk másokat, ne ítélgessük magunkat. Sem önhitten, azzal a hamis biztonsággal, hogy mi a jó irányzathoz tartozunk, sem elítélve magunkat, vizsgálgatva, hogy megfelelünk-e valamiféle elvárásoknak. Az ítéletet bízzuk az Úrra, aki eljövetelekor „megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet”. A mi küldetésünk, hogy Isten titkainak hű sáfárai legyünk.

De mi Isten titka, amellyel sáfárkodnunk kell? Nem valamely irányzat birtokolja azt. Senki nem mondhatja, ő ismeri Isten titkát. Nem olyan titok Isten titka, amelyet egyesek ismernek, mások nem.

Isten titka Jézusban jut el hozzánk, benne találkozunk vele. Nem ismeret, hanem találkozás. Nem egyesekhez jut el, hanem a közösségben tapasztaljuk meg. A közösségben találkozunk a szabadulással, a gyógyulással, a vigasztalással, bizalommal, megbékéléssel, mindazzal, amit Isten számunkra Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott. Éppen akkor találkozunk vele, amikor sáfárkodunk vele. Amikor Krisztust képviseljük embertársunk előtt.

Ítélkezés helyett vállaljunk közösséget, elhatárolódás helyett enyhítsük a magányt. Vezessük a ránk bízottakat, védelmezzük a gyengét, látogassuk meg a beteget, teremtsünk békét, törekedjünk az igazságosságra. Ki-ki a maga helyén és tehetségével, lelkészként vagy a gyülekezet elkötelezett tagjaként, apaként és anyaként, főnökként vagy beosztottként, hangos szóval, csendes odafigyeléssel vagy imádsággal. Mindannyiunk papi hivatása ez. Sáfárkodjunk bátran, képviseljük Krisztust akkor is, ha mások másként ítélik meg munkánkat. Az ítéletet bízzuk az önmagát a betlehemi gyermekben kinyilatkoztató Úrra, aki ismeri a szívek szándékait.

Kézdy Péter

::Nyomtatható változat::