1%

Szentháromság ünnepe utáni 19. vesárnap Alapige: 1. Móz. 1. 26-28; 31  26Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik.  27Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.  28Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen!   31És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.

Lekció: Mt. 9. 1-8.  1Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. 2És íme, vittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: "Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid." 3Ekkor néhány írástudó így szólt magában: "Ez Istent káromolja." 4Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: "Miért gondoltok gonoszt szívetekben? 5Ugyan mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak bűneid! - vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj!? 6Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön: Kelj fel - így szólt ekkor a bénához -, vedd az ágyadat, és menj haza!" 7Az pedig felkelt, és hazament. 8Amikor a sokaság ezt meglátta, félelem fogta el őket; és dicsőítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek. 

A Szentháromság ünnepe utáni vasárnapok utolsó előtti ciklusában járunk. A Pröhle-féle Agenda ezeknek a vasárnapoknak a Járjunk elhívatásunkhoz méltóan! összefoglaló címet adja, és a vasárnap témáját MUNKÁBAN! címmel foglalja össze. A Liturgikus könyv szinte ugyanezt a megjelölést tartalmazza. Járjunk elhívatásunkhoz méltóan – a munkában! - olvashatjuk a vasárnap témájaként. A látszólag lényegtelen egy „a” betűs eltérés azonban tartalmi különbséget is jelöl. Míg a névelős szófordulat azt jelenti, hogy A MUNKÁBAN - amit végzünk – járjunk elhívatásunkhoz méltóan, addig a régi arra utal, hogy az elhívatásunkhoz méltóan akkor járunk, ha tevékeny életet élünk. Mind a kettőnek van/lehet üzenete. Mégis úgy érzem, hogy e második megfogalmazás határozottabban utal a vasárnap jellegére. Járjunk elhívatásunkhoz méltóan, és ezt cselekvő szeretettel tehetjük, munkálkodva. Ugyanakkor a protestáns munkaetika kérdéséről is szólhatunk a nap témája kapcsán. Akkor azonban az lesz a kérdés, hogy a munkánkban – miként tudunk elhívatásunkhoz méltóan, azaz keresztyén emberként, tanítványként részt venni. Igaz, hogy Margot Kässmann még püspök korában arra szólított fel, hogy a protestáns munkaetika teljesítményorientáltságát felül kell vizsgálni1, azonban a szorgalom, a fegyelem, és főleg a takarékosság, és a mértékletesség ma is hangsúlyos kell, hogy legyen minden munkavégzésben.

A textusról bőséges anyagot találunk a LP különféle számaiban is. 1969/557; 1980/501; 1988/538; 2002/355; 2002/Ószaszósz1/39.

A perikopálással kapcsolatos értetlenségemet is szeretném kifejezni, hisz a kihagyott 29-30. vers a mondanivalót teljesebbé és hangsúlyosabbá teszi, tudniillik azt, hogy az ember az teremtmények között az, akit kevéssel tett az Isten kisebbé magánál (v.ö. Zsolt. 8. 6.) az Istentől kapott felhatalmazó parancs alapján munkálkodhat a teremtettség javára.

Meditatív utazás a textus verseiben: 26. A szándék: Isten szándéka az ember. Ő – a Szentháromság – a királyi hatalmánál fogva kifejezi a szándékát. És a terv nem hal el. Sőt azonnal megvalósul. Tudjuk, hogy a tett halála az okoskodás, meg a bizottságosdi, (egyházunk szenved is ezektől!) – Isten másképp munkálkodik: Kigondol, kifejezi szándékát és máris alkot. Az szava nem üres beszéd, hanem teremtő Ige. Embert akar teremteni, így olvassuk: hozzánk hasonlóvá! Ez abban fejeződik ki, hogy uralkodhat a tenger halain, az ég madarain és mindenen. Ezért előbb figyeljünk a forrásra: Istenre. Ő olyan, aki ura a világmindenségnek. Az embernek nem lenne önmagában hatalma, ha nem az Istentől kapta volna a teremtéskor ezt a méltóságot. 27. A munkálkodó Isten van előttünk, akikről Jézus is ezt mondja: „Az én Atyám mindez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”(Jn. 5.17.) Ez a hagyomány az embert férfivá és nővé formáló Istenről tanúskodik. S ez talán a legszebben mutatja meg azt, hogy a férfi és a nő együtt tudják azt az életet élni, amelyben a mindenen való uralkodás nem kizsákmányolás, hanem a létfenntartás, a gondoskodás eszköze. A szingli2 lét önző és szerző, és kizsákmányoló: a családi lét a fenntarthatóságot tartja szem előtt, mert az ember a sarjait, utódjait maga előtt látva, nem akarja kizsákmányolni azt a földet, amelyre uralkodásra rendeltetett. 28. Az Isten vágyakozása és alkotása után az áldás sem marad el. Áldás csak az állatok és az ember teremtésénél hangzik el, mindkét esetben a szaporodás és a sokasodás lesz az áldás céljává. Ma, amikor egy olyan közeg vesz bennünket körül, amelyben egyre kevesebb élet fogan meg, s amikor azt tapaszaljuk, hogy a megszületett gyermeke közel 50%-a külső beavatkozással fogan, talán újra jobban átéljük, hogy az élet továbbadása nem csak ösztön és biológia, hanem Isten áldása is. 31. Az alkotás eredménye jó. Nem szuperlatívuszokban beszél az írás, nem jellemző még rá a túlzás, mint korunkra: egyszerűen jó, jó mert a jóból fakad. Így látjuk, hogy a jó ebben az értelemben nem erkölcsi kifejezés, hanem a teljesség megfogalmazása: Jó az, ami a teljességből, az Istenből születik, lesz, De jó lenne jónak lenni! Ady a Jóság síró vágyában így fogalmaz: Milyen jó volna jónak lenni. S ezzel valamilyen formában visszasírja azt az állapotot, amelyre Isten még azt mondta: jó. A teremtésben kapottat, amely a bűnesetben megromlott. De semmi esetre sem feledkezhetünk meg arról, hogy a Teremtéstörténet eme visszatérő refrénje nem egyszerűen a rossz világban élő ember visszafelé vetített reménytelensége, mondván úgysem lesz ez más sosem jó, csak nosztalgiázzunk a mitologikus ködbe vesző régmúlton. Ez a kijelentés több ennél: Mert ha Isten szüntelenül munkálkodó Isten, akkor általa van jó. S ha munkálkodik, akkor azért, hogy a jó megmaradjon és/vagy helyreálljon. Ezért valójában az az ige már előre mutat a Krisztusban javunkat munkáló Istenre. Arra, aki közénk hozta újra a jót, hogy az imago Dei, az Isten vonásai újra kirajzolódjanak rajtunk.

Az igehirdetés lehetséges irányai:

1. Ha a munkálkodó Istenről beszélünk, akkor is figyeljünk oda, hogy a Krisztusban is munkálkodóról ne feledkezzünk meg! Nem lehet a teremtés és a gondviselés gondolatát a megváltástól elválasztani. Mert a jó helyreállítása a kereszthalálban és a feltámadásban ment végbe. Ha a munkálkodó Istenről beszélünk, akkor nagy erővel és őszintén tegyünk róla bizonyságot. Mert ma sokan azért keserűek, mert azt élik át, hogy Isten jósága elérhetetlen számukra. 2. Ha az ember munkálkodásáról beszélünk, akkor mindenképpen szóljunk arról, hogy a munka ajándék. Persze itt előkerül rögtön egy társadalmi kérdés: Sokan vannak, akik megfosztattak a munkahelyüktől, és ezért az életük értelme is devalválódott. Azt hiszem, hogy nagyon nagy empátiával és szeretettel kell szólnunk ebben az esetben, mert nagyon könnyen ellenkedést válthat ki a munkanélküliekből. Óvatosan fogalmazzunk arról, hogy a munkánkban és a családi életben miként lehet a Teremtő erejét felfedezni. 3. Ha az istenképűségről szólunk, akkor – a legáltalánosabban a kommunikáció készséget szoktuk kiemelni. De azt hiszem, hogy arról sem feledkezhetünk meg, hogy az Isten sohasem a léte fenntartásáért cselekszik, a munkája nem magára irányul, hanem a szeretettel átitatva mindig az emberre. S ez azt is jelenti, hogy az istenképűségünk helyreállásával - (Jézus által) a munkánk így lesz új értelemmel tele: Nem önző módon, hanem másokért tenni. Így lesz a munka okos istentiszteletté. 4. Ha az elhívatásunkról szólunk, akkor is hangsúlyos kell, hogy legyen az, hogy Isten nem tétlenségre hívott minket. A tanítványság nem tétlen semmittevés, hanem szeretet által munkálkodó hit, s nem csak a munkánk válhat okos istentiszteletté, hanem az istentiszteletünkből fakad egyfajta tettre kész magatartás. Isten ügyéért tenni, őt szolgálni.