1%

Ittzés János

**Pályarajz és tennivalók**

1944 június 18-án születtem Ittzés Mihály győri püspöki másodlelkész és Balikó Erzsébet ötödik gyermekeként, - a győri bombázások miatt Csornán. A csornai gyülekezet templomában keresztelt meg anyai nagyapám, Balikó Lajos, akkor protestáns tábori főesperes. Édesapánk 1950-ben egy influenza szövődményeként kialakult heveny lefolyású gennyes agyhártyagyulladásban 45 éves korában meghalt. Róla személyesen (akkori életkoromból adódóan) csak emlékfoszlányokat őrzök. A bennem élő apaképet elsősorban nem a családtagok beszámolói, hanem édesapám volt tanítványainak emlékezései formálták. Családunk életkörülményeit édesapánk elvesztése mellett az ötvenes évek viszonyai határozták meg.

A győri öregtemplomban konfirmáltam 1957-ben. Életem későbbi fontos stációin mind a mai napig meghatározó jelentőségűnek, vigasztalást és bátorítást adónak bizonyult konfirmációi igém a "körülmények" hatalmánál erősebb, az övéit megtartó Úrról: "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem." (Fil 4,13)

Általános- és középiskolai tanulmányaimat Győrött végeztem. 1962-ben érettségiztem kitűnő eredménnyel. Középiskolás éveim alatt - a kiváltó hatásra nem emlékszem már - intenzív, de nem tartós, romantikus érdeklődésem támadt a külmissziói szolgálat iránt. Ezután a lelkészi és az orvosi hivatás került érdeklődésem középpontjába. Felvételiztem is a pécsi orvosi egyetemen, de meg sem várva a felvétellel kapcsolatos értesítést, jelentkeztem egyházunk Teológiai Akadémiájára. (Egyébként a pécsi egyetemre "helyhiány miatt" nem is vettek fel. Ez számomra egyértelmű igazolása volt teológiai jelentkezésemnek.)

Különleges, és ismereteim szerint a hazai lelkészképzés történetében páratlan helyzetben végeztem teológiai tanulmányaimat. A helyzet páratlanságát az jelentette, hogy évfolyamomon én voltam az egyetlen hallgató. A sok tekintetben a lelkészképzés legnehezebb időszakát jelentő hatvanas években, 1962-től 1967-ig voltam a Teológiai Akadémia hallgatója.

Gondolkodásomat, magatartásomat jelentősen befolyásolta az akkori egyházi, egyházpolitikai helyzet, amelynek meghatározó tényezője volt az 1956-os forradalom után konszolidálódó pártállami diktatúra árnyékában kiteljesedő, a diakóniai teológia ideológiai alapján álló diktatórikus egyházkormányzás. Belső ellenkezésem ezzel az erővel szemben akkor elsősorban morális alapokon formálódott.

Teológiai tanulmányaimat 1967-ben jeles rendű szigorlattal fejeztem be. Mivel lelkiismereti okokból nem tudtam személyes hűségesküt tenni az akkori egyházvezetésnek, ezért nem avattak lelkésszé. Ez az életemre jelentős hatást gyakorló döntés minden tekintetben jogtalan és embertelen volt. Azóta is fokozottan kritikus vagyok az egyházunk életében sajnos mind a mai napig meglévő törvénytelenségekkel szemben. Az ezután következő három évben, mivel más helyen nem tudtam elhelyezkedni, egy budapesti építőipari gyárban segédmunkásként dolgoztam, ill. közben még kétéves sorkatonai szolgálatot is letöltöttem egy ún. polgárvédelmi, gyakorlatilag munkaszolgálatos alakulatnál. Végül 1970. szeptember 20-án avatott lelkésszé Ottlyk Ernő püspök a Győr-nádorvárosi templomban, ahol édesapám a halála előtti két évben gyülekezeti lelkészként szolgált. Lelkészavatási igém Zsid 4,12-13 volt: "Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál..." Isten ezt az igét is felhasználta életemben, és a lelkészi munkámnak mindig is súlypontját jelentő igehirdetői szolgálatom egyik alapjává tette.

1970 szeptember 16-án kötöttem házasságot Balázsi Anna Réka frissen diplomázott középiskolai tanárral, aki lelkészfeleségként hosszú ideig nem dolgozhatott hivatásában. Két fiunk van. Mindketten magyar-latin-görög szakos Eötvös-kollégista bölcsészhallgatók a budapesti egyetemen. Részben már befejezték, részben még folytatják tanulmányaikat.

1970 szeptemberétől 1971 novemberéig id. Szabó Lajos lelkészsége, illetve esperessége idején, gyülekezeti és vasi egyházmegyei segédlelkész voltam Kőszegen. Ezután a Takácsi-Gecsei Társgyülekezet szervező lelkésze lettem. Ezt a gyülekezetet a lelkészhiány miatt kellett a két korábban önálló gyülekezetből megalakítani. A nagy kiterjedésű társgyülekezetben töltött közel tíz esztendő alatt mi is megismerhettük az akkori falusi lelkészéletet és a kis falusi gyülekezetek gondjait. Majd - elődöm, volt principálisom nyugdíjbamenetelekor - a kőszegi gyülekezet hívott vissza lelkészéül 1981 elején. Így lettem anyai nagyapám, Balikó Lajos (1910-től 1923-ig kőszegi lelkész) ötödik utóda a kőszegi lelkészi szolgálatban. Nyilván az ő egykori szolgálatának is nagy része volt abban, hogy gyülekezetünkben olyan nagy szeretettel fogadtak és vesznek körül azóta is bennünket.

Az Ordass Lajos Baráti Kör alapító tagja vagyok. Tagja vagyok a baráti kör lapja, a Keresztyén Igazság szerkesztőbizottságának is.

Bár gyülekezeti lelkészi munkámban nyugodtan tölthettem a közel három évtizedet, közegyházi helyzetünk mindig is aggodalommal és nyugtalansággal töltött el. A teológiai hallgató koromtól formálódó, ellenzékinek mondott gondolkodásom az évek során a morális szempontok mellett egyre inkább teológiai megalapozást is kapott. Ebben sokat tanultam azoktól a testvérektől, talán mondhatom őket harcostársaknak is, akik nagyon világosan látták és kimondták, hogy egyházunkban a korábbi időszak teológiai örökségének kritikai feldolgozása még nem történt meg, és még mindig nem vontuk le a társadalmi rendszerváltoztatásban Istentől kapott lehetőség következtetéseit. A radikális megújulást célul kitűző szándékok újra és újra hajótörést szenvedtek az egyházunk megújulásától félő, és az azt ellenző erők és személyek miatt. Ez az oka annak is, hogy a felemás helyzetben nem tudtam közegyházi szolgálatot vállalni, leszámítva a lemondással végződött, rövid ideig tartó zsinati póttagságomat és az egyházmegyei presbiteri tisztséget, amelyet 1999 eleje óta viselek. Ez volt az oka annak is, hogy az Északi Egyházkerületben 1989-ban megrendezett püspökválasztás előtt kapott néhány javaslat ellenére akkor nem vállaltam a jelöltséget.

Egyházunk zsinata hosszas viták után, jelentős erők ellenkezése ellenére, mégiscsak megalkotta a háromkerületes struktúrát. Ez - jó esetben - keretet biztosíthat annak a létfontosságú megújulási folyamatnak, amelynek halogatása vagy elmaradása minden bizonnyal végzetes hatású lenne egyházunkra nézve. Az a tény, hogy az újonnan felállítandó Nyugati / Dunántúli Egyházkerületben esedékes püspökválasztás kapcsán - ahogy erről értesültem - nem kevesen gondoltak rám is, most már kikerülhetetlenül azt a lelkiismereti terhet rótta rám, hogy nem térhetek ki a jelöltség elől. Jelöltségem Istentől elém adott feladatot jelent a számomra; és mutatja azt is, hogy a jelöléseket adó lelkésztestvérek és testületek bizonyos várakozással fordultak felém bizalmukkal. Ezt a bizalmat megköszönöm.

Ezek után röviden sorra veszem azokat a súlypontokat, amelyeket - személytől függetlenül - a megválasztandó püspök szolgálatában nagyon fontosnak látok:

1. ) Meg kell szabadulnia az elmúlt évtizedek alatt kialakult püspökképtől, és az Istentől neki adott ajándékok mértéke szerint törekednie kell, hogy a rábízottaknak testvére és pásztora legyen.
2. ) Különösen is figyelnie kell arra, hogy egyházunk hitvallásos reformátori teológiai öröksége visszakapja az őt megillető helyet a lelkészek gondolkodásában, szolgálatában, gyülekezeteink hitéletében. Szükséges e cél érdekében új tanulmányi programot indítani. Mihamarabb meg kell kezdeni az elmúlt évtizedek örökségének, a diakóniai teológiának kritikai értékelését. Ennek eredményét egyházunkban közkinccsé is kell tenni.
3. ) A püspöknek jó példával kell elöl járnia egyházunk törvényeinek tiszteletében. Egyházunk törvényes jogrendjét elsősorban magára nézve tartsa kötelezőnek, magát afölé ne helyezze, és minden körülmények között jogkövető magatartással vezesse egyházkerületét.
4. ) Minden tekintetben - és itt elsősorban egyházunk pénzügyeire gondolok - törekednie kell az "átláthatóságra". A püspök hivatali tekintélyétől és személyétől érzelmileg is leválasztva, illetékes testületek hatáskörébe kell utalni a közpénzek kezelését, a gyülekezetek mindenfajta segélyezésének ügyét.
5. ) Lelkészeink igeszolgálatának megerősítése sürgős feladat. Nem menthető állapot az, ha a sokféle munkával leterhelt lelkészek éppen az igeszolgálatot hanyagolják el és végzik igénytelenül. Itt gyülekezeteink létéről, a ránk bízottak üdvösségéről van szó!
6. ) A sokszor magányosan küszködő lelkészeket mihamarabb és minél hatékonyabban segíteni kell szolgálatukban. Szükség lenne többek között jól használható és lehetőleg olcsó hitoktatási anyagokra. Fel kellene újítani a belmissziói munkaprogram készítésének korábban oly sok áldást jelentő gyakorlatát.
7. ) Újra végig kellene gondolni a lelkészi fizetések központosításának ügyét, a gyülekezetek életének egyéb anyagi vonatkozásaival (egyházfenntartás, áldozatkészség stb.) együtt.
8. ) Biztatni és támogatni kellene az egymáshoz közel lévő gyülekezeteket olyan munkatárs alkalmazásában, aki pl. az építkezési, renoválási stb. feladatokban az illetékes presbitériumok, egyházközségi elnökségek fennhatósága alatt ellátja e munkák szervezési, irányítási feladatait, levéve ezzel nem kevés terhet a lelkésztestvérek válláról, hogy ők a szolgálat legfontosabb feladataira összpontosíthassanak.
9. ) Megoldást kellene találni arra, hogy fiatal lelkésztestvéreink valóban segédlelkészként kezdhessék szolgálatukat. Hosszabb távon a még mindig meglévő lelkészhiány ellenére sem jó az, hogy azonnal a "mélyvízbe", önálló gyülekezeti munkakörbe kerülnek a teológiai tanulmányukat éppen befejezett testvéreink.
10. ) Megköszönve és felhasználva a soproni Líceum tiszteletre méltó kezdeményezését, a Nyugati / Dunántúli Egyházkerület néplapjává kellene tenni a (Dunántúli) Harangszót.

Egyéb területeket és problémákat (oktatási intézményeink, ökumenikus és nemzetközi egyházi kapcsolatok, hazai közéletünk kérdései, társadalmunk életének problémái, a kormányzati tényezőkhöz való viszony, stb.) most külön nem említek. Elsősorban azért, mert nem szeretném terhelni az elgondolásaimmal ismerkedni akaró testvéreket. Másrészt azért, mert úgy vélem, hogy eltérések, ha lesznek a jelöltek programjai között, azok éppen a fenti pontokban felsorolt témákban mutatkozhatnak meg. Így ezek összevetése adhat a Hittestvéreknek támpontot döntésükhöz, amikor az egyházközségi közgyűléseken a püspök személyére szavazatukat adják.

Egyházunk életére Urunk áldását kérve, szeretettel köszönti Testvéreit

Ittzés János Kőszeg, 1999. december 27.