Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

*Ha megtérsz Istenedhez, az Úrhoz, akkor jóra fordítja sorsodat, könyörül rajtad.* 5Móz 30,2–3 (1Kor 6,12; Lk 21,25–33; Jak 5,7–8; Zsolt 80) Mennyivel másképpen hangzik ez az ige ahhoz képest, ahogyan Jákób gondolkodott Isten jóságáról. Ő ugyanis testvére haragjától menekülve azt a fogadalmat tette, hogy Istent csak akkor vallja urának, ha megőrzi, gondoskodik róla, és ha visszavezeti atyja házába (1Móz 28,20). Micsoda bátorság kellett ahhoz, hogy feltételeket szabjon a Mindenhatónak! Mai igénkben éppen fordítva, az Úr szájából hangzik el ez a kijelentés, ráadásul a megtérésre hívó szó is benne rejlik. Ha megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez, megláthatod, hogy életed minden dolgában az ő bölcs döntéseire bízhatod magadat.

*Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel.* Zsolt 77,15 (Mk 1,15; Zsid 6,9–12; Ézs 43,8–13)

Sokan még a vasárnapi templomlátogató keresztények közül is úgy gondolkodnak, hogy Istenben csak a templomokban lehet hinni. Ebből adódóan szerintük az embernek van egy vasárnapi hitélete és egy hétköznapi magánélete. A kettő között mély szakadék tátong. Milyen lelki szegénységről tanúskodik az, amikor valaki csak a templomban akarja megtapasztalni Isten gondviselő jóságát! A mai zsoltárvers szövegösszefüggéséből tudjuk, hogy írója olyan helyzetben mondja ki ezeket a szavakat, amikor kilátástalan helyzetben van. Jó ilyenkor visszatekintenie élete minden napjára, amikor gondviselője közelségét érezte. Így a panasz dicsőítéssé változik.

*Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen.* Zsolt 22,12 (Zsid 4,15; Jel 2,12–17; Ézs 43,14–21)

A 22. zsoltár a Messiás szenvedéstörténetét vetíti előre. Szavait Jézus is idézi a kereszten. Súlyát akkor értjük meg igazán, amikor reménytelen helyzetben érezzük magunkat. Ilyenkor a mi személyes imádságunkká is válnak ezek a szavak. Az emberi élet mindennapjai hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozásai. Ez így jó, így természetes. De vajon csak a bajban, a mélypontokon hívjuk segítségül az ő nevét? Vagy pedig az örömökért is hálát tudunk adni, hogy legyen mire emlékezni, miből erőt meríteni a mélypontokon, hogy Isten jóságát valóban naponként megtapasztalhassuk?

*Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.* Mt 5,44 (2Móz 20,13; Jel 2,1–7; Ézs 43,22–28)

Először is fel kell tennünk a kérdést: mitől válik valaki az ellenségemmé? Általában attól, hogy általa valamiféle sérelem ért. Aki Isten közelségében él, az tudja, hogy a magunk igazának keresésénél sokkal fontosabb az, hogy Isten igazságát keressük. Az ő közelsége feledteti velem az engem ért jogtalanságot, és lehetővé teszi számomra azt, hogy még az ellenségeimet is szeressem. Erről ismerhetők fel Jézus követői, Isten gyermekei.

*Eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy rendelkezéseim szerint éljenek, törvényeimet megtartsák és teljesítsék.* Ez 11,19–20 (2Kor 6,13; 2Kor 5,1–10; Ézs 44,1–8)

Volt egyszer egy gazdag ember, akinek volt három fia. Mind a három fiú megnősült, és az apának igen rossz sora lett a menyei között. Mindegyik a vagyonáért nyaggatta. Azt mondták, ossza szét közöttük, akkor majd jól fognak bánni vele. Valaki azt javasolta ennek az embernek, hogy csináltasson egy vasládát, tegyen bele egy nehéz követ, és írja rá: „kincsesláda”. Ezt pedig úgy titkolja el menyei előtt, hogy azok mégis észrevegyék. Ettől kezdve jó sora lett. Mindegyik ragaszkodott ahhoz, hogy ápolhassa. Amikor meghalt, örömmel törték fel a kincsesládát. A kő volt benne, és mellette egy felirat: „Itt van a ti szívetek.” Milyen kegyetlen ez a történet, pedig ez a hétköznapi valóság! Ezékiel próféta ígérete a Krisztusban kapott kegyelemben teljesedett be.

*Felkiáltott a beteg gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”* Mk 9,24 (Zsolt 146,7; Lk 22,66–71; Ézs 44,21–28)

A beteg gyermek édesapja először Jézus tanítványaitól kér segítséget, ám ők kishitűségük miatt inkább teológiai vitákba menekülnek. A Mester arra helyezi a súlyt, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Ennek a beteg gyermeknek az apja azonnal jól látja a gyógyulás útját. Nem saját magában keresi azt az erőforrást, amely segítene legyőzni hitetlenségét, hanem Jézustól kéri azt. Mert a hit, az Istenben való feltétel nélküli bizalom forrása nem magunkban keresendő. A hit mindig Isten legnagyobb ajándéka. Vajon mi is bátran ki tudjuk-e mondani napról napra: „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!” ?

*Én pedig Istenhez kiáltok, és az Úr megsegít engem.* Zsolt 55,17 (Lk 18,7; 1Thessz 4,13–18; Ézs 45,1–8)

A zsoltáríró azért szenved, mert legjobb barátja hűtlenül cserbenhagyta. Bizony az élet egyik legfájdalmasabb élménye, amikor az hagy cserben minket, és az él vissza érzelmeinkkel, akit bizalmunkba fogadtunk. A zsoltáros egészen odáig jut elkeseredésében, hogy átkot, sőt halált kíván volt barátjára. De utána belátja, hogy nem az átokmondás vagy az emberektől való menekülés a kiút ebből a csalódottságból, hanem az Istenhez fordulás. Nem világgá kell kiáltanunk panaszunkat, sérelmeinket, hanem el kell csendesednünk Istenünk előtt. Lehetséges, hogy ő ezáltal valamilyen nagyobb bajtól ment meg minket. Ha az emberek elhagynak is, az Úr mindig biztos oltalmat jelent számunkra. Ezt éli át a zsoltáríró, és ez ad megnyugvást neki is.

Menyes Gyula

::Nyomtatható változat::