A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 16. VASÁRNAP – Ef 3,13–21

Hozzászólás a cikkhez

A minap egyik kollégámat látogattam meg éppen, és akaratlanul is tanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek. A gyülekezetükben az a szokás, hogy minden tanév elején a rendelkezésre álló adatok alapján levélben keresik meg azokat a családokat, ahol feltehetőleg hittanos korú gyermek él. A telefonáló egy hölgy volt, aki azt kérte, hogy neki ne írjon a gyülekezet semmilyen levelet, őt ne tartsák számon. Azt mondta, hogy ő nem is akarja vallásosan nevelni a gyermekeit. Valaki, aki zaklatásnak vette, hogy valahol gondoltak rá…

Emlékszem, amikor egy szeretett professzorom noteszába kukkanthattam bele, és láthattam hosszú imalistáját: azoknak a nevét, akikért naponként imádkozott. Meglepődve fedeztem fel a saját nevemet. Meglepett, hogy valakinek fontos vagyok. Az én kedves tanárom, aki engem kisgyermekkoromtól fogva ismer, naponta imádkozik értem! Meglepő és megrendítő is volt egyúttal. Mert vannak szeretteink, barátaink, akiknek naponta eszükbe jutunk. De talán nem mindannyian imádkoznak is értünk mindennap. Imádkozni valakiért sokkal több, mint csak gondolni rá.

Valaki azt mondta, másokért imádkozni olyan, mint akár a tetőt is megbontani, hogy Jézus elé vigyünk valakit. És itt arra a történetre utalt, amikor a hordágyon fekvő bénát csak a tető megbontása árán, felülről kötélen leeresztve tudták Jézus elé juttatni. Ha nem ment az ajtón át, akkor bontsuk meg a tetőt! – Micsoda hitük volt a beteghordozóknak, amikor erre a szokatlan lépésre szánták el magukat! Tudták, ennek a bénának Jézus az egyetlen esélye.

És most Pál apostol térdel előttünk. Ő nem egy személyért, hanem egy gyülekezetért, de talán több gyülekezetért is könyörög. Levelét ugyanis feltehetőleg kézből kézbe, gyülekezetből gyülekezetbe adhatták. Közbenjáró imádság ez azokért a gyülekezetekért, ahol több-kevesebb időt töltött el, amelyek az ő apostoli, gyülekezetalapító munkássága során jöttek létre. Közbenjár, és Istennél a tetőt is bontogatja értük. Előbb-utóbb mindenhonnan tovább kellett állnia, mert másik városba szólította őt a Lélek; a hátramaradtakat Istenre bízva, levelek útján és az értük mondott imádság erejével pásztorolja.

S milyen fontos dolgokért könyörög! Hogy erősödjön meg a belső emberük a Krisztus lelke által, ahogy a filippieknek írja: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4,13) Aztán azért könyörög, hogy a Krisztus lakjon a szívükben a hitük által, mert tudja: ahol Krisztus az élet középpontja, ott az önös érdek már megszűnik létezni. Kéri azt is, hogy a szélesség, a hosszúság, a magasság és a mélység négy dimenziójában, vagyis teljes egészében fogják fel és ismerjék meg Isten Krisztusban testet öltött szeretetét, és ez a teljesség határozza meg egész életüket. – Miért könyörög tehát, amikor a rábízott gyülekezetekért ereszkedik térdre? Azért, hogy – Pál kedvelt, gyakran használt és sokatmondó kifejezésével élve – a gyülekezet, az egyes emberek „Krisztusban” létezzenek, éljenek. Tehát a Krisztussal való legteljesebb testi és lelki közösség legyen életük alapja, értelme, beteljesülése.

S hogy mindez miért fontos? Mert az egyén és a gyülekezet csak ebben az egységben tud talpon maradni, megállni a viharokban. Csak ebben a közösségben tudja a rábízott örömhírt hitelesen megélni és kívánatossá tenni mások számára. A közbenjáró imádságnak pedig nagy ereje van.

S most rám nehezedik a kérdés. Lelkészek! Imádkoztok-e így a gyülekezetért? Tudtok-e térde ereszkedni és az Isten ajtaján dörömbölni, hogy a legfontosabbat, a „Jézus Krisztus belső ismeretét” (Högman kovács tanácsa Paavo Ruotsalainen finn parasztprófétának) adja meg a rátok bízottaknak? És ti, gyülekezetek! Imádkoztok-e a papjaitokért? Hogy ugyanez a belső ismeret vezérelje őket, és a Krisztus szeretete hangozzék a szószéketekről erővel, az Isten erejével? Ha így lenne, kevesebb lenne a panasz, a kritika, a keserűség és a csalódottság. Pál apostol most mindannyiunkat térdre kényszerít…

S akkor majd tudjuk őt, a Teremtőt dicsőíteni is. Mert ez a könyörgés Isten hatalmas ívű dicsőítésével végződik. És ez így is van rendjén. Mert a gyülekezet Ura nem a lelkész, hanem az elhívó és felhatalmazó Isten. Mert a lelkész Ura meg nem a presbitérium, hanem ugyanaz az Úr, akié „a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké” (21. vers). Mi, emberek, nélküle mindent elrontanánk. Nélküle dadogunk a szószéken, erőtlen a bizonyságtételünk, unalmas a kereszténységünk. De vele, a vele való egységben leszünk használhatókká. Mert ő tesz azzá.

Lupták György

::Nyomtatható változat::