Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Az újságírói hivatás egyik szépsége, hogy mindig tartogat valami meglepetést a művelője számára. Lehetővé teszi például nemcsak azt, hogy a zsurnaliszta érdekes embereket ismerjen meg, hanem néhanap azt is, hogy egészen szokatlan helyeken találkozzék velük. Ennek jó példája a legutóbbi beszélgetés, amelyet dr. Weltler János és e sorok írója egy Veszprémből Budapestre tartó vonaton folytatott. A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület volt felügyelője a közelmúltban átadta ugyan hivatalát Szabó Györgynek, ám a most zajló tisztújítási folyamat lezártáig továbbra is munkálkodik az egyházvezetésben. A beszélgetés helyszínének megválasztását is sűrű napirendje, továbbá egészségi állapota indokolta.

– Mialatt a vonatra vártunk, említette, hogy ma Budapestre, holnap Kőszegre, azután pedig Révfülöpre utazik, különböző megbeszélésekre és konferenciákra. Ennek ellenére egy cseppet sem látszik fáradtnak.

– Köszönöm. Igyekszem azt és annyit vállalni, amit és amennyit bírok. Betegségem ráébresztett arra, hogy hiába minden emberi erőfeszítés, hiába a modern orvostudomány minden vívmánya, ha az Úr úgy gondolja, hogy ideje befejeznünk földi pályafutásunkat, így is, úgy is magához szólít.

– Ha szabad kérdeznem, milyen egészségi problémával küzd?

– Rákos daganatok miatt mindkét vesémet el kellett távolítani. Mivel áttétek képződtek, és a májat is érintették, nem kerülhettem fel a donorra várók listájára. Két műtétem volt, kemoterápiás kezelésen vettem részt, ebbe majdnem belehaltam. Mostanra az áttétek eltűntek, „csupán” dialízisre járok. Minden bizonnyal azért élek még, mert dolgom van ezen a földön.

– Konkrétan körvonalazódott is már Ön előtt, hogy most épp mi a teendője?

– Sajnos nem, de kérem Istent, hogy mutassa meg, mit vár még tőlem. Igyekszem úgy tölteni a napjaimat, hogy a gyülekezetem és az egyházam számára hasznosak legyenek, és minél kevesebb terhet jelentsenek a családom számára.

– Kik alkotják a szűkebb családját?

– Több mint négy évtizede hűséges társammal két lányt és egy fiút neveltünk. Mindhárman felnőttek már, és két-két unokával ajándékoztak meg bennünket.

– Felesége mivel foglalkozik?

– Hozzám hasonlóan ő is gyógyszerész.

– Ha az egyházi múltjára tekintünk vissza, elmondhatjuk, hogy igen színes: volt kántor, gyülekezeti, majd egyházkerületi felügyelő.

– Talán kezdjük az elején, a kántori szolgálatnál. Olyan családból származom, amely ezer szállal kötődött az evangélikus egyházhoz. Nemcsak édesapám, Weltler Ödön volt lelkész, hanem keresztapám, Weltler Rezső is. Apai és anyai nagyapám, Weltler János, illetve Rácz Sándor pedig egyaránt kántortanító volt.

– Azt mondhatjuk, törvényszerű hát, hogy Ön is az orgonához ült?

– Nem, én a zenével komolyabban nem akartam foglalkozni, ám a szüleim szerették volna, ha négy gyermeküktől nem idegen a muzsika világa. Elsős vagy másodikos elemista koromban így kezdtem el zongorázni tanulni, de – mint minden gyerek – én sem nagyon szerettem gyakorolni. Egy vasárnap édesapám azt mondta: „Gyere, vegyük át a Kegyes Jézus, itt vagyunk kezdetű éneket, mert ma te orgonálsz a templomban…”

Ez volt a kezdet. Játszanom „kellett”, mert a kántortanítónk – az ötvenes években jártunk – ultimátumot kapott: vagy feladja a kántori hivatását, vagy ha nem, tanítói állását veszíti el. Így lettem én a rajkai egyházközség kántora, és idővel megszerettem ezt a szolgálatot. Felnőttként gyülekezetemben, a veszprémi evangélikus közösségben voltam kántor; utódom Kiss Szilvia, az egykori kapolcsi lelkész, Kiss János unokája lett. Emellett több mint harminc esztendeje vagyok ugyanitt felügyelő is.

– Vélhetően jó hasznát vette az évek alatt szerzett számos tapasztalatának, amikor 2000-ben megválasztották az újjáéledt Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület felügyelőjének.

– Kétségtelen, hogy sokat jelentett a veszprémi egyházközség szolgálatában eltöltött idő, de persze az egyházkerület vezetésében való részvétel azért más, új feladatokat is ró az emberre a gyülekezeti szinthez képest, különösen akkor, ha egy új kerületről van szó. Mindazonáltal nagyon örültem ennek a megbízatásnak, a lehetőségnek, hogy Ittzés János püspökkel dolgozhatunk együtt.

– A családja mit szólt ahhoz, hogy igent mondott a megkeresésre?

– Féltettek, hiszen ekkor, már betegen, elláttam a munkahelyi feladataim mellett – nyugalomba vonulásom előtt a Hungaropharma dunántúli regionális raktárának voltam a vezetője – a gyülekezeti kántori szolgálatot is, és attól tartottak, hogy az egyházkerületi felügyelői tiszt ezek mellett már sok lenne. De én úgy voltam vele, hogy azok után, hogy a zsinaton a Veszprémi Egyházmegye küldötteként magam is a harmadik egyházmegye létrejötte mellett kardoskodtam, furcsa lett volna elutasítanom ezt a megtisztelő felkérést. Ezenkívül, gondoltam – és említettem a székfoglalómban is –, ha az ember valamit igazán akar, arra van ideje. De ezt a mondatomat szégyellem, most már nem mernék ilyen kijelentést tenni.

– Kíváncsivá tett. Miért érzi úgy, hogy pironkodnia kellene e miatt a bizonyos mondat miatt?

– Mert akkor és ott valakit kihagytam a számításból… Azt kellett volna mondanom, az ember mindent megtehet, ha és amíg Isten is úgy akarja.

– Értem és köszönöm, hogy emlékeztetett erre. Fogalmazzunk akkor így: milyen emberi elképzelésekkel kezdett neki ennek a szolgálatnak?

– Mivel Ittzés püspök szakterületét a teológiai és spirituális kérdések jelentik, ezekben, laikus lévén, nem lehettem segítségére, ellenben gazdasági, jogi ügyekben igyekeztem őt legjobb tudásom szerint támogatni.

Kezdettől fogva őszinteségre és korrektségre épülő kapcsolat volt a miénk. Azon fáradoztunk, hogy azokat a hibákat, amelyeket a másik két egyházkerület esetében néven neveztünk és nehezményeztünk, mi magunk ne kövessük el. Úgy érzem, hogy ezt a törekvést sikerült is megvalósítani, egyházkerületünkkel szemben sem gazdasági és szakmai, sem teológiai szempontból nem lehet kifogásokat emelni.

– Volt-e olyan bibliai szakasz, amelyet egyfajta vezérfonalnak tekintett a felügyelői munkája során?

– Kántorként sokszor az énekeskönyv volt az imakönyvem, hiszen ha komolyan vesszük és figyelmesen olvassuk a versszakok szövegét, rádöbbenhetünk arra, hogy mély igei tartalmuk van. Számtalanszor eszembe is juttatták a mondást: „Aki énekel, duplán imádkozik.” Egyébként Péter első levele ötödik fejezetének hetedik verse különösen fontos a számomra: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.”

– Visszatekintve működésének hat esztendejére melyek azok az események, amelyekre különösen is szívesen emlékszik?

– Természetesen sok mindent meg lehetne említeni, de most, hogy választanom kell, legszívesebben talán három olyan, évente megtartott rendezvényt emelek ki, amelyek mára hagyománnyá, az új egyházkerület életének szerves részeivé lettek: az egyházkerületi kórustalálkozókat, az egyházkerületi napot, valamint a tudományos pályázatok meghirdetését.

– A hatéves ciklus leteltével a kerület gyülekezetei dr. Szabó György személyében új felügyelőt választottak. Mivel adta át neki a stafétabotot? Adott-e esetleg ötleteket az utódjának?

– Biztosítottam őt arról, hogy mindenben szívesen segítek neki, amiben csak tudok. Egészen konkrét tanácsokat azért nem tudtam adni neki, mert a felügyelői feladatkör a tisztújítás után minden bizonnyal sokat változik azáltal, hogy az egyházkerületi felügyelők ezentúl már nem tartoznak az országos elnökségbe; a testületet mostantól fogva a három püspök, valamint az országos felügyelő alkotja majd, a kerületi felügyelők pedig az országos presbitérium tagjai lesznek.

Amikor beszéltünk, a következőt nem említettem dr. Szabó Györgynek, de most kihasználom a lehetőséget, hogy „elmondjam” neki: nem szabad elfeledkeznie arról, hogy minden egyházkormányzati szinten – legyen az gyülekezet, egyházmegye vagy épp egyházkerület – a hiteles működés legfontosabb feltétele Jézus missziói parancsának szem előtt tartása.

A „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” felszólítás megvalósításához elsősorban természetesen gyülekezeti szinten kellene hozzáfogni. Véleményem szerint arra lenne szükség, hogy minél többeket bevonjunk a gyülekezeti munkába. Örülnék, ha egy-egy egyházközség tagjai igyekeznének megszólítani és közösségükbe hívogatni azokat az evangélikusokat, akik eltávolodtak egyházuktól. Ehhez, úgy gondolom, a lelkészi segítség mellett megfelelő tanfolyamok indítására, illetve elvégzésére lenne szükség.

Az „utolsó szó jogán” még annyit üzennék neki és egyben a lap olvasóinak is, hogy mindig, minden helyzetben bízzák rá magukat Istenre. Személy szerint engem mindaz, amit életem és szolgálatom során átélhettem, megtanított arra, hogy teljesen rá hagyatkozzam, mert ő csak jót ad. Bármennyi időt és bármilyen feladatot is kapok még tőle, hálával és köszönettel fogadom, és mindenkinek azt tanácsolhatom, hogy ők is hasonlóképp cselekedjenek, mert élni csak így érdemes.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::