Útitársunk, a Biblia

Hozzászólás a cikkhez

Aki Ézsaiás próféta könyvét akarja olvasni, jól teszi, ha azt a hatodik fejezettel kezdi. Ebből a titokzatos és lenyűgöző fejezetből többet tudunk meg, mint a könyv sok más részéből.

Ézsaiás látomásban részesül, amelyet ugyan nehéz megértenünk, de számára alapvető jelentőségű. Istent látja mintegy az „udvartartásában”, magas trónon ülve. Szeráfok szolgálnak körülötte, akik akaratát teljesítik. Ők hirdetik ki fennszóval, hogy Isten háromszor szent. S ennek kihirdetésében, fáradhatatlan kikürtölésében látja a próféta szolgálata lényegét. Tudomására kell hozni az egész világnak, hogy az általa hirdetett Isten ura a világnak, a történelemnek, az egész teremtettségnek. Nem a mi agyunk találmánya ő, és nem is velünk egyenlő partner, hanem olyan, akinek szentsége előtt meg sem állhat ember!

Mai világunkban, amely igyekszik kiszorítani Istent a társadalomból és az emberek tudatából, komolyan számíthatunk Ézsaiás segítségére. Az egész teremtett világ elmozdíthatatlan ura ő, vagy ahogy a próféta nevezi: „Izrael Szentje”. Szent ő, felfoghatatlan, számunkra megközelíthetetlen. Így látta Mózes (5Móz) az el nem égő csipkebokorban és Ézsaiás a templomi látomásban. Mózes is megrendült, a próféta pedig életveszélyben érezte magát. S ha nem is volt soha népszerű (ma sem az!) ez a hír, Ézsaiás fáradhatatlanul ezt hirdeti. Bár nem szeretjük, hogy eleink az Istenhez való ragaszkodást istenfélelemnek nevezték, a próféta akkor is hajthatatlan: nem tartozhat Istenhez, aki nem féli őt.

Istennek azonban terve van Ézsaiással: küldöttjévé akarja tenni. Erre nem kerülhet sor addig, amíg a félő-remegő embert meg nem tisztítja. Az „eleven szén” (6,6; Károli-fordítás), amellyel a szeráf az ajkát illeti, azt jelenti, hogy bűnbocsánattal teszi őt Isten alkalmassá az ő szolgálatára. Istent és az ő szentségét nem hirdetheti tisztátalan emberi ajak. Megtisztulásával helyreáll az isteni rend, és az isteni, kiválasztó jog érvényesül.

Ézsaiás szinte mohón válaszol, amikor Isten azt kérdezi, hogy kit küldjön el üzenetével: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (6,8; Károli-fordítás) És a feladat: hirdetnie kell azt az Istent, aki nem csupán ő maga szent, de határozott akarata, hogy a nép is az legyen. Ám ez nehéz feladat, mert Isten felpanaszolja, hogy „az ökör ismeri gazdáját, és a szamár az ő urának jászlát; Izráel nem ismeri, az én népem nem figyel reá” (1,3; Károli-fordítás). Ezért Isten új „tervet” készít, s ennek végrehajtására rendeli a prófétát. Isten üzenete kettős. Egyrészt a nép engedelmeskedni nem akarását az engedelmességre képtelenséggel bünteti. Megkeményíti, megkövéríti a szíveket, süketté és értetlenné teszi. Másrészt a reménységet kell hirdetnie, hogy – ha az egész nép elpusztul is! – a „fa törzsökéből” mégis kihajt a „szent mag”, amely túlél minden katasztrófát. Ahogy a próféta mondja: „Ha a seregeknek Ura valami keveset meg nem hagyott volna bennük, úgy jártunk volna mint Sodoma, és Gomorához volnánk hasonlók.” (1,9; Károli-fordítás)

Ki is ez a próféta? Nemcsak terjedelemre, de tartalmában is messze kimagaslik Ézsaiás könyve a többi prófétai könyv közül. Szerzője Jeruzsálemben született, ott is dolgozott élete végéig. Szolgálatát a templomban végezte. Neve azt jelenti: Isten megszabadít. Már nevében is azt az üzenetet hordozza, hogy egyedül Isten vált meg, ha visszatérünk hozzá. Krisztus előtt 740 táján, több király uralkodása alatt lépett föl nyilvánosan. Árgus szemekkel figyelte a politika mozgását, és hihetetlen önállósággal alkotott véleményt a szükséges teendőkről. Ugyanakkor nem kerülte el figyelmét a szociális igazságtalanság számtalan megnyilatkozása sem. Egyiket is, másikat is abban a tudatban szemlélte, hogy másra nem is lehet képes egy nép, amely „tisztátalan szájú”, és elfordult Istenétől.

Ennek megfelelően sok az ébresztő, megtérésre buzdító, intő, figyelmeztető, büntetést kilátásba helyező prédikációja. De nem merül ki ebben, hanem hármas jó hírrel is szolgál. Először is hiszi, hogy Isten a Siont megmenti, s hogy ide özönlenek majd mind a népek (11,10). Másodszor, hogy az az igazi hit, amikor nem magunkban bízunk, hanem teret adunk Istennek az életünkben (30,15). Harmadsorban pedig egy „új Dávidot” hirdet meg, „a kin az Úrnak lelke megnyugoszik” (11,2; Károli-fordítás), aki Isai törzsökéből származik. Őt keni fel Isten a lelki ajándékok teljességével, aki közvetít, egyeztet, békít, és paradicsomi állapotokat teremt. Sőt: bár gyermekként adatik, de egyesíti magában a csodálatost, a tanácsost, az erős Istent, az örökkévalóság Atyját, és ő lesz a békesség fejedelme (11,1–8). Uralma végtelen, örök lesz, jogot és igazságot teremt (9,6–7).

Egy próféta sem nőtt annyira a keresztények szívéhez, mint Ézsaiás. Nem csodálkozhatunk, hiszen a neve alatt szereplő könyv első harminckilenc fejezetéből (a 44–55. és az 56–66. fejezetek más szerzőktől valók) Jézus és az apostoli iratok ötvenháromszor idéz­nek. De az első harminckilenc fejezet másért is elég volt ahhoz, hogy Ézsaiás könyve előkelő helyet kapjon a kereszténység köreiben. Bár könyvében nem használja a Messiás szót, de a könyv kilencedik és tizenegyedik fejezetének minden jövendölését a keresztények egy az egyben mindig is a Názáreti Jézusra vonatkoztatták.

Ezért messiásváró Ézsaiás könyve. Egy teljes másolatát 1954-ben beduinok találták meg Qumranban, s ma fő attrakciója a jeruzsálemi Izrael Múzeumnak. Mi nem a régiségét csodáljuk, hanem messiási üzenetét tartjuk nagyra. Ezért fogadjuk szívesen a felhívását: „Mondjatok éneket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész földnek!” (12,5; Károli-fordítás)

Gémes István

::Nyomtatható változat::