1%

**GYÁSZOLJUK A PÁPÁT!?**

2005  április 2-án késő este elhunyt II. János Pál pápa. Ez a hír megnyilatkozásra késztette a világi és egyházi vezetőket világszerte, így természetesen Magyarországon is. De vajon nekünk, magyar, evangélikusoknak itt Gyónon és másfelé mi dolgunk ezzel? Nem kívánok hivatkozni egyházunk vezetőinek nyilatkozataira, vagy az Evangélikus Élet április 10-i számában dupla oldalon megjelent írásokra, csak a magam gondolatait szeretném megosztani veletek.

Senki, sem én, sem más evangélikus nyilatkozók nem foglalunk állást a pápaság intézménye mellett, nem merült fel egy pillanatig sem a témával kapcsolatos protestáns megfogalmazások kritikája, vagy újraértelmezésének igénye. A pápa nem Isten földi helytartója! S valóban, a XX. század második felének pápái (XXIII. János vagy VI. Pál) is óvatosan használták ezt a megfogalmazást, hűen követve a II. Vatikáni zsinat irányelveit, s így tett II. János Pál is.
Mégis, akkor mi különbség?

Van bőven! Mindjárt a kezdetekkor. Soha, a kereszténység történetében nem fordult még elő, hogy egy szláv, lengyel, akkoriban úgy is fogalmaztak, hogy "barbár" pápa került volna Róma püspöki székébe. Az ezt megelőző mintegy 500 éven keresztül olasz vagy mondhatnánk latin (francia-olasz stb.) személy töltötte be ezt a tisztet. Az időpont is rendkívüli, hiszen mindez 1978-ban történik. Krakkó érseke a szovjet blokkból! Akkoriban, mi még sejteni sem igazán mertük, hogy valami is változhat. Az ő megválasztása, majd későbbi tevékenysége is egy jó nagy repedést jelentett a kommunizmus építményének falában.

A háború után ő is a vesztes, a kiszolgáltatott oldalon találta magát, mint mi vagy a szüleink is. És hát lengyel volt. Arra, gondolom senkinek, sem kell felhívnom a figyelmét, hogy a lengyel és a magyar nép történelmében a számos párhuzam és egybefonódás egy meghatározhatatlan érzelmi kötődést jelent mindannyiunk szívében. Ez a kötődés jelen kellett legyen Karol Wojtyla szívében is, amikor meglátogatta Nyírbátorban, a református templomban, Báthory István sírját.

A korábbi katolikus egyházfők egyike sem tett olyan határozott lépéseket a nyitás, az ökumené irányába, mint azt ő tette. Nyilván lehet vitatkozni e téma kapcsán, különösen teológiai szempontból, de a tények egy másik képet vetítenek elém. Ő az, aki kinyújtja a kezét az ezred éves megosztottság megszűntetésének érdekében Bizánc felé. Ő, az aki a Szentföldre látogat és korábban sohasem látott-halott dialógust kezdeményez a zsidó egyházzal, s még az iszlám irányába is tesz jelzéseket. S nem utolsósorban ő az aki imádkozik és részt vesz egy istentiszteleten a "kálvinista-rómában", a debreceni református Nagytemplomban.

Személye, a hivatástudat, az áldozatvállalás és a fáradhatatlan tenni akarás példaképévé vált. Utazásai során, mint a rómaikatolikus egyház feje, az evangélium hirdetésével az egész keresztény világ missziójának megvalósítását segítette.

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy van mit és miért gyászolnunk II. János Pál pápa halálakor.
Hadd fejezzem be gondolataimat az egyik, az ő halálának napjára előírt ige szavaival: "Mindenért hálát adjatok, mert ez az Is-ten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra." (1Thessz 5,18)

Kakucs, 2005 április 20.
**Bak Péter**